Eljött egy újabb nap. Egy hete hogy elmentem Chrissel a kis ünnepségére, és azóta alig beszéltünk egymással. Tudom hogy elfoglalt, és sok a dolga de még is kicsit... mindegy is. A szállodában lévő kis kastélyomat még nem foglaltam el, és azt hiszem nem is tervezem... még egyenlőre. És a munka... nos igen szó szerint beterítenek a papírok, és nem csak az irodában, de még otthon is. Hanna szépen növekszik, aminek örülök viszont én nem igazán akarok gyógyulni, amit lassan elfogadom. Talán... így fogom leélni az életem.

-- Stella? Hahó? -- zavar meg Wiliam.

-- Igen? -- nézek rá idiótán.

-- Minden redben?

-- Hát persze... csak kicsit elbambultam -- vigyorgog.

-- Oké... kész vagy a papírokkal?

-- Igen készen van, de azért olvasd át!

-- Rendben, köszi! -- mosolyog rám, és elindul kifelé az irodámból, de még is megáll és felém fordul. -- Stella?

-- Igen?

-- Mindegy is... majd megbeszéljük máskor! -- rázza meg fejét, és mosolyogva kimegy.
Okè ez a tekintete nagyon fura volt. Mintha valamit elakart volna mondani. Talán valami baj lehet? Foglalmam nincs.

Chris szemszöge.

-- Josh megtudtál valamit a férfival kapcsolatban?

-- Szinte mindenkinek szóltam, hogy keressék és ha illik a leírás akkor szóljanak de még semmi!
Szerinted... van valami közé hozzá Kimberlynek? -- kérdezi aggódó tekintettel.

-- Kimberly! Tényleg hogy nem jutott ez eddig eszembe! -- csapok az asztalomra.

-- Mire gondolsz? -- kérdezi kíváncsian.

-- Thomas! Thomas talán tud róla valamit! Azt hiszem elmegyünk meglátogatni!

-- Máris készítem a gépet! -- válaszolja, és már rohan is a szobaból ki.

Thomas talán tudhat valamit. Ha ő nincs akkor talán én is, és Stella is már hallottak lennénk.
Tényleg Stella! Mostanában alig beszéltünk egymással. Alig van időm bármire, és ezért ma találkozom vele, de előtte irány a repülőgép.

***

Miután leszállunk kocsival megyünk tovább ami egy két órába telik, hiszen én bujtattam őt el a húga elől. Elég elhagyatott egy helyen él egy erdőben a semmi közepén.

-- Szólhattál volna hogy jössz! -- sétál felénk mosolyogva.

-- Akkor nem lett volna meglepetés!

-- Tudod simán fel is hívhattál volna.

-- Ez nem igazán telefon téma! -- felelem, és látja komoly tekintetemben, hogy elég nagy a baj.

-- Oké. Menjünk be! -- sétálunk el a faházig. -- Szóval... a húgom megint csinál valamit? -- kérdezi, és vele együtt helyet foglalunk.

-- Azt még nem tudjuk biztosra, viszont van egy személy akit talán ismersz!

-- Nos?

-- A lényeg hogy a fél arca le van égve, és a bal szeme alatt van egy kereszt tetoválás.

-- Mi? -- kérdezi tágra nyílt szemekkel.

-- Ismered őt?

-- Én nem! De az apám ismerte, és teljesen biztos vagyok benne, hogy Kim is ismeri!

-- Miből gondolod, hogy ismeri?

-- Onnan hogy az apám legnagyobb bizalmasa volt... addig míg meg nem halt! De úgy tűnik még is életben van. Akkoriban még nem volt leégve az arca. A francba már! -- csap dühösen az előttünk lévő asztalra.

-- Elmondanád miről van szó? -- nézek rá mostmár komoly tekintettel.

-- Az apám bizalmasa volt. Mindig mellette volt bármiről is legyen szó mellette állt. Azonban egy nap elárulta őt, és csapdába csalta. Meg akarta az apámat és az embereit ölni, de félre siklott a terve mikor az apám egyik embere parancs nélkül követni kezdte. Így tudta meg az apám, hogy elárulta őt ez a személy. Fel akarta az apámat robbantani de nem jött neki össze. Biztosan akkor égett meg az arca! Még temetése is volt a rohadéknak! Hogy maradt egyáltalán életben?

-- Tudod a nevét?

-- Sosem hallottam a nevét! Sőt soha senki nem tudta meg! Az apám mindig csak... holló néven emlegette.

-- Ezzel nem mentünk sokra! -- dőlők idegesen hátra.

-- Ennnyiben tudok segíteni! Viszont a nővérem... hatalmas veszélyben van!

-- Jól van azt hiszem indulhatunk! -- nézek Joshra, és felállok.

Mi a franc? Ki lehet ez a személy? Mit akár tőlem? Teljesen össze zavarodtam! De az apám... láttam rajta hogy tud valamit! De akkor miért nem mond semmit? Ki kell deritenem minnél előbb ki lehet ez a férfi.

-- Chris! Kérlek Várj! -- szalad ki utánam lihegve Thomas.

-- Mi az?

-- Ugye... nem hagynod meghalni őt?

-- Thomas te viccelsz velem? -- nézek ra idegesen. -- Stella miatta majdnem meghalt! Szórakozol velem?

-- Tudom hogy hülyeséget kérek tőled... de csak mi voltunk egymásnak! Bármi történjen, bármit is tegyen... ő a testvérem érted! -- néz rám kétségbeesve, én pedig tágra nyílt szemekkel nézek rá, de nem válaszolok csak tovább sétálok a kocsihoz.

Beszélnem kell Stellával mielőbb. Megígértem hogy soha többé nem hazudok neki! Még ma beszélni fogok vele!

Stella szemszöge.

-- Kopp kopp! -- kopogtatok be játékosan az üveg ajtón, ami Wiliam irodájába vezet.

-- Gyere csak! Mi szél hozott ide? -- kérdezi mosolyogva.

-- Hát tudod... az új könyvről akartam beszélni veled. Nem fogok hazudni!

-- Nos mi van vele?

-- Azt hiszem... hogy inkább ezt a könyvet kéne kiadni a másik helyett! -- ülök le vele szemben, és elé teszem a most átolvasott könyvet.

-- És miért?

-- Szerintem sokkal részletesebben van megírva ez a könyv! Mármint szerintem...

-- Van kedved később meginni velem valamit? -- mosolyog rám.

-- Mi?

-- Beugorhatnánk abba a régi bárba az utca végén, és megbeszélhetnénk ezt a könyv témát -- sétál felém. Fekete szemeiben megint ott van az a halovány csillogás.

-- Jól van, jól van! Csak ne nézz így rám! -- forgatom meg szemeim. -- Megölsz a tekinteteddel! -- állok fel és sétálok az ajtóig.

-- Akkor munka után! -- kiáltja gúnyosan, én pedig úgy sétálok ki mint aki meg sem hallotta az utóbbi szavakat.

***

-- Stella készen vagy? -- áll meg az ajtó előtt össze font karokkal Wiliam.

-- Igen csak ezt még elrakom! -- teszem a fiókba az utolsó papírlapokat. Rendben indulhatunk! -- sétálok felé, és együtt hagyjuk el az épületet.

-- Ha nem bánod, nem kocsival megyünk!

-- Nem gond! Most úgy is olyan kellemesen fúj a szél -- felelem mosolyogva, és hagyon hogy a szellő az arcomba, és a hajamba fújon. Annyira... kellemes. -- Most meg mit nézel így rám? -- nyitom fel egyik szemem.

-- Semmit! -- csóválja meg fejét mosolyogva. -- Induljunk!

-- Oké.

A naplemente mint mindig gyönyörűen szép. New York utcáin hemzsegő emberek még mindig nem fáradtak el láthatóan. Itt az emberek mindig olyan jókedvűek, életteliek.
Elképesztő mennyi változás éri az embert. Legalább is engem. Az a sok rossz a múltamban... teljesen megváltoztatott. Persze Chris mellett még mindig az a tizennyolc éves visszahúzódó lány vagyok. Sajna valahogy ezt hozza kibelőlem. Még mindig nem hiszem el hogy újra együtt vagyunk, hogy újra a karjai közt tudhatom magam.

-- Stella!

-- Igen? -- mosolygok rá.

-- Megjöttünk! -- mutat az épületre.

-- Nahát! Tényleg nem jártam még itt soha. Tudod elég vicces ez az egész, mert nagyon sok helyen nem jártam még! -- nevetem el magam.

-- Hát akkor itt az ideje, hogy megismerkedj ezzel a hellyel is! -- mosolyog rám, és kinyitja az ajtót előttem, de mielőtt beléphetnék...

-- Babám! -- hangzik el az ismerős hang.

-- Chris? -- fordulok felé. -- Nahát!

-- Remélem nem zavartam meg semmit! -- feleli lazán, de közben Williamre néz.

-- Nem, semmit! -- vigyorgog idegesen Chrisre.

-- Akkor elvihetlek! Ugye? -- mosolyog rám, és végíg simit arcomon.

-- Még be sem mutatkoztam! A nevem Wiliam! -- fordul Chris felé mosolyogva, kezét nyújtva. -- Én vagyok a fönőke!

Chris végig néz Wiliamen, és pár másodpercig gyilkos tekintettel néz rá.

-- Én pedig a pasija! -- fog kezet Williammel. -- A nevem Chris! Ez olyan mintha két mágnest próbálnék össze érinteni.
Másodpercekig, csak fogják egymás kezét, és mintha valamiféle szikra jelenne meg a két férfi között, persze nem jó értelemben.

-- Khmmm... Azt hiszem akkor mi megyünk is! Wiliam legközelebb bepótoljuk rendben! -- karolok Chrisbe.

-- Örültem a találkozásnak.... Chris! -- szól utánunk Wiliam, de Chris csak mosolyogva fordul felé és int kezével, azután elsétálunk.

-- Oké, ez mi volt? -- nézek Chrisre komoly tekintettel.

-- Micsoda? -- kérdezi idióta fejet vágva.

-- Nagyon jól tudod te miről beszélek!

-- Nem tudom mire gondolsz! -- feleli hanagyul, és egy idő után most először jött elő az a régi undorral néző tekintete. Az mikor valakit gyügyől... azt a tekintetét bármikor megismerem.

-- Chris ő a főnököm!

-- És akkor? -- mondja még mindig nem törődöm módon, és tovább sétál

-- Nah várjunk! Ugye nem vagy féltékeny? -- húzom fel szemöldököm kíváncsian.

-- Kire? -- mosolyog rám. -- Mármint rá? Nah ne hülyíts! -- feleli lenézően

-- Akkor nem értem mire fel viselkedtél így!

-- Ha már itt tartunk! Te mit kerestél vele ott a bárban?

-- Elhívott, de csak beszélgetni akart! -- fonom össze karjaim magam előtt.

-- És miről?

-- A munkával kapcsolatban! Tudod van egy új könyv és...

-- Miért nem az irodában beszélte meg veled?

-- Chris! Ő a főnököm, és csak barátok vagyunk! Nem bízol bennem? -- emelem fel kicsit a hangom.

-- De igen csak...

-- Ne... Tudod Mit! Ha csak azért rángattal ide hogy jól kioktass, plusz előtte szépen szégyenbe hoztál, akkor inkább elmegyek!

-- Stella várj! -- fogja meg a csuklóm, és nagyot sóhajt közben magához húz annyira hogy ajkaink majdnem össze érnek. -- Bízom benned, és sajnálom hogy kiabáltam veled... csak elég szar napom volt... és hiányoztál... nagyon. Viszont... Megígértem neked hogy többé nem hazudok, ezért szeretnék veled egy nagyon fontos dologról beszélni!

-- Mi történt? -- nézek rá aggódó tekintettel.

-- Gyere szálljunk be a kocsiba, és majd a szállodában elmondom -- válaszolja, és kézen fogva sétalunk a kocsiig.

Egész úton nem szól hozzám, csak fogja a kezem, és meg sem szólal. Eléggé ijesztő ez a viselkedése főleg hogy fogalmam nincs mi történt.

***

-- Itt vagyunk! -- ülök le. -- Szóval kérlek mondj el mindent, mert már tűkőn ülök! Sóhajtva ül le mellém, és újra megfogja a kezem.

Végig a szembe néz úgy meséli el a vele történt dolgokat és... hogy fenn áll a gyanúja annak... hogy... Kimberly tette. Meredt, és egyben könnybe lábadt szemekkel nézek rá.

-- Azt hittem... hogy ő már... -- csuklik el hangom.

-- Bárcsak így lenne... de az apám akkor fogva tartotta! Tökéletes felügyelet mellett volt bezárva, huszonnégy órában figyelve volt, és..

-- Úgy tűnik ez sem volt elég... Figyelj Chris... Volt egy pillanat amikor elmesélte miért akart megölni, és minden porcikáját a bosszúvágy hajtotta! Nem fog leállni míg nem éri el a célját! -- hajtom le fejem, és érzem a sós könnycseppeket végig folyni arcomon. -- Tudom hogy nem áll le...

-- Hé... nézz rám! -- fogja arcom kezei közé. -- Az egész miattam történt! Az én hibámból történt meg veled az a sok rossz dolog. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot mikor a karjaimban vérbe fagyva majdnem meghaltál, és isten a tanum rá hogy mindenért megfizet! Nem érdekel a hagyomány, nem érdekelnek a szabályok... Meg fizet mindenért amit veled tett! Megvédlek ha kell az életem árán is! -- néz mélyen szemeimbe, és apró csókot lehel könnyeimtől ázott ajkamra. -- Bújj ide hozzám! -- szorít magához.

Fogalmam nincs hogyan, de elaludtam. Talán a sirástól, és a vele társuló félelemtől, vagy az újabb fejfájás miatt... de biztos hogy az első dolog miatt. Csukott szemekkel gondolkodom azon, hogy mi mindenre lehet képes még az a nő. Chris nem ismeri őt, és én sem... de én voltam össze zárva vele, és tudom bármeddig képes elmenni. Felnyitom szemeim, és a mellettem lévő éber férfi arcát fürkészem.

-- Chris... -- szólalok meg kissé rekedtesen hangon, ő pedig automatikusan felém fordul. Eltűri fülem mögé az arcomon pihenő hajam, és másodpercekig simogatja arcom, én pedig álmos szemekkel fürkészem tovább őt.

-- Jól aludtál? -- kérdezi halkan, és tovább simogat.

-- Igen... Azt hiszem... Mármint ha jónak számít sírva elaludni -- mosolygok rá.

-- Szeretném ha megígérnél nekem valamit - néz szemeimbe. -- Ígérd meg nekem soha többé nem fogsz emiatt a jelentéktelen dolog miatt sírni! -- és ekkor kicsit meglepődve nézek rá. -- Soha többet ne merj sírni miatta! Az a hülye ribanc... -- néz maga elé egy pillanatra azután rám. -- Ha megpróbál csak hozzád érni... én megölöm! Miatta veszítettelek el olyan sok időre! Megfoglak védeni! Kérlek... költözz ide! Nem is! Költözz hozzám! Hogy mindig biztonságban tudjalak!

-- Chris... -- nézek rá meglepődve.

-- Ne mondj semmit... csak gondold át... Kérlek babám! -- csokólja meg kézfejem.

-- Legyen... -- suttogom magam elé nézve elpirulva.

-- Mi? -- emeli fel arcom.

-- Hozzád költözöm -- mosolygok rá, ő pedig egyből megcsókol, és mire észre veszem már rajta fekszek.

Egyik kezével az arcom míg másikkal derekam símogatja. Pillanatok alatt fölém kerekedik, és megcsókolja homlokom.

-- Akarod? -- suttogja mosolyogva, én pedig szótlanul bólintok.

Másodpercek alatt kisegít ruhámból utána magát is megszabadítja ruháitól, és vissza búj hozzám.
Puha telt ajkaival ahogy megcsókolja bőröm, halk nyögések hagyják el szám. Testem minden érintésétől egyszerre feszül meg, és lazul el. Annyira igézően néz rám... az ablakon beszűrödő fények, és a helység sötét világításának köszönhetően zöld szemei még ragyogobbá válnak.

-- Örökké melletted leszek... -- suttogja fülembe, és gyengyéden belém hatol amitől felsóhajtok. -- És mindig vigyázni fogok rád.

Ahogyan mozog bennem, az észtveztő. Minden porcikám azért kiált, hogy folytassa... hogy örökké folytassa. Ujjaimat gyengyéden vezetem végig gerincén közben nyakát apró csókokkal borítom be. A reakciója... ahogy csukott szemekkel sóhajtozik... ahogyan a puha plédet erősen szorongatja... mindent elárul.

-- Örökké téged akarlak... -- suttogom fülébe, és arcon csókolom.
Az éjszaka nagy részét egymás kényesztetésével töltjük, elfelejtve a ma, és a holnap gondjait.