Este, kb. két óra tépelődés után elindultam a kastélyba. Egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban, és nagyon féltem hogy Malfoy ott se lesz. De hát akkor miért adta volna ide a gyűrűjét? Ránéztem a kezemre, és az ujjamon ott pihent a zöld kövű gyűrű, ezüst keretbe foglalva. Alig figyeltem a lábam elé és ennek meg is lett a következménye. Szépen belesétáltam valakibe.

- Ha ez Draco lesz, én lefejezem magam. – gondoltam. De szerencsére nem a szőke mardekárosba futottam bele, hanem Lizbe. A barátnőm majdnem olyan zavarba volt mint én.

- Te követsz?! – kérdezte. -Tudod mit hagyjuk. – indult el visszafelé.

- Liz, kérlek várj! Sajnálom! Sajnálom hogy téged hibáztattalak, olyanért amiben csak én voltam a hibás! Sajnálom, és nagyon hiányzol... - néztem rá szomorúan. Egy pillanatig tépelődve meredt rám, aztán hozzámrohant és megölelt. – Te is hiányzol. – suttogta.

- Na de várjunk! Kihez siettél így? – toltam el magamtól. Liz nem válaszolt rögtön, és bár a sötétben nem láthattam biztos voltam benne hogy az arca pardicsomszínben pompázik.

- Na neeee! – meredtem rá vigyorogva. – Freddienél voltál, ugye?

- Igen. – nézett rám. – Szerinted van esélyem?...

- Persze! Ha ezt George megtudja...

- Nem! Megtiltom hogy elmondd neki! – emelte fel az úját.

- Csak nekiiii... Tud segíteni! -jutott eszembe a mentőötlet.

Miután visszakísértem Lizt a kocsiba, újra elindultam a kastély felé hogy most (remélhetőleg ezúttal bökkenőmentesen) visszaadhassam Malfoy gyűrűjét. A toronyba felérve a fiú ott volt, háttal nekem, lenézve a parkra. Szőke haját fújta a szél, és így, egyedül olyan elveszettnek tűnt.

- Tudtam, hogy eljössz. – fordult felém.

- Kénytelen voltam... - mutattam fel a gyűrűt. – De tessék. – Ejtettem a tenyerébe, és már el is indultam lefelé a lépcsőn.

- Szerinted ezért hívtalak ide?! Hogy visszaadd ezt? Figyelj... Tudom hogy bunkónak tűntem...

- Nem csak annak tűntél! – szakítottam félbe. – Az is voltál!

- Tudom és sajnálom. – nézett rám. Az arcán látszott hogy tényleg sajnálja.

- Nem baj... - suttogtam, és ajkaink már olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezhettem enyhén mentolos leheletét. Kék szemeivel az arcomat fürkészte, majd lehunyta a szemét, teljesen odaadva magát első, de korántsem utolsó csókunknak.