Dazai az iroda kanapéján fetrengett. Nem aludt, bár szeretett volna, de túl nagy volt a hőség ahhoz, hogy képes legyen elszenderedni. Egyébként is Kunikida pár percenként ránézett, hogy mennyire bóbiskolt el. Dolgozni most nem küldhette. Mert éppen nem volt semmilyen olyan ügy, amiben hasznossá tehette volna magát. A papírmunkát, már megcsinálta. És kivételesen Atsushinak sem adott belőle... túl sokat. De egyébként sem hagyta már a fiatal, hogy vele csináltassa meg a saját feladatait.

Mikor éppen sikerült volna elaludnia, akkor kopogtak az ajtón. Nem ő volt a legközelebb így nem kelt fel azért, hogy kinyissa. Keiji kun szaladt vidáman és tárta fel a jövevény előtt a bejáratot. Mikor belépett vele együtt hangos kiabálás is érkezett. Nem közvetlenül az ajtón kívülről jött. Inkább a lépcsőház aljáról szólt, egy meglehetősen agresszív női hang. Nem igazán lehetett érteni, hogy mit kiabál. Szitkozódott és úgy tűnt akarata ellenére van ott tartva.

Az, aki kopogott egy az 50-es évein már túl járó férfi volt. Vékony volt, de nem kifejezetten magas. Úgy 160-170 centi között volt valahol a magassága. Ősz haja rövid volt, de úgy tűnt egykor barnás, vagy vöröses színben pompázott. Ennek színe már rég a múlté volt csak kicsit lehetett észre venni, annak színnek a maradékát. Arca ráncokkal szabdalt volt. És hatalmas táskák ültek be megfakult fényű sötét zöld szemei alatt. Látszott rajta, hogy évek óta rosszul alszik.

Elegáns öltönyt és nadrágot viselt. Sötét kék színben pompázott, s egyik zsebéből zsebóra lánca csüngött ki. Másikból egy csiptető kerek lencséje csillant meg, ahogy a nap rásütött. Még sétapálca is volt a kezében. Inkább tűnt egy angol úriembernek, viselete alapján, mint Japán állampolgárnak. De az arca egyértelműen ázsiai vonásokat tartalmazott többségében.

Ahogy besétált Keiji meg akarta kérdezni mi ez a zaj, de mielőtt megszólalt volna az úr felemelte kesztyűs kezét finoman elhallgattatva a fiút. Körbenézett a teremben. Látszott azon a kis fintorgáson, amit Dazai észrevett, hogy nem ilyen helyre számított a szervezet neve alapján. Majd, mint aki csak akkor vette volna észre Dazai felé nézett. Mintha korábban nem tűnt volna fel neki, hogy ott hever a kanapén.

Felszaladt a szemöldöke, hogy egy híres nyomozóiroda tagja, hogyan viselkedhet így. És még nem is állt fel, és köszöntötte a jövevényt. Elégedetlenségét egy „Tsc" hang társaságában megforgatott szemeivel jelezte. Majd a kötésessel egyáltalán nem foglalkozva ment bentebb, ahol Kunikida és az Elnök megjelenésének megfelelően köszöntötték.

- Miben lehetünk az úr szolgálatára? – egyenesedett ki Kunikida és igazította meg a szemüvegét.

- Szeretnék a szervezet vezetőjével beszélni.

- Akkor a legjobb emberhez fordult, mert én vagyok az Fukuzawa Yukichi a nevem. Örvendek a találkozásnak... Mister?

- Kashimura Kensuke. Angliából érkeztem azért, hogy önt megkeressem.

- Miért óhajt velem beszélni?

- Egy áldottat keresek! - tért egyből a lényegre.

- Kérem foglaljon helyet és mondja el, hogy milyen áldottat keres?

Az idegen bólintott. Helyet foglalt zsebéből elővette a csiptetőjét, az orrára helyezte, majd a zsebóraját is előkotorta, felnyitotta és megnézte az időt. Elégedetten hümmögött, mint aki rendben találta. Mozdulataiban Fukuzawa egy híres belga nyomozót vélt felfedezni. Akiről olvasott az újságokban és szintén Angliában él és ott szerzett hírnevet. Eléggé nevetségesnek találta, hogy ennyire próbálja utánozni őt minden mozdulatában.

Dazai mindeközben felült és nyújtózott egyet. Kicsit kezdett kíváncsi lenni, hogy ki ez az ember és kit keres. Ahogy felült már kicsit átlátott a paraván vékony anyagán így látta Kunikidát a vendéggel szemben, hogy elégedett az ügyfél kifinomultságával.

Miután az ügyfél visszatette a zsebóráját és megigazította a mandzsettáját végre elkezdett beszélni és nem köntörfalazott azonnal a tárgyra tért.

- A lányom védelme érdekében szeretnék felbérelni egy bizonyos áldottat, aki képes lehet az erejével kordában és biztonságban tartani a gyermekemet. A lányom ugyanis egy nagyon erős telekinézissel rendelkezik. Ugyanakkor szörnyem makacs és a dac korszakát éli. Nem hajlandó azt tenni, amit kérek tőle. Mindig olyan helyzetekbe sodorja magát, ahol használnia kell az áldását. De nem uralja a képességét. Ha sokat használja elájul. Ettől szeretném megóvni.

Fukuzawa végig hallgatta a vendég monológját. Csukott szemmel elmélkedett, de Kunikida és Dazai is tudtak nagyon jól, hogy a féltő apa, már megnyerte magának az irodát, akkor amikor azt mondta, a lánya védelmében keres segítséget.

- Amiben csak tudunk szolgálatára állunk uram. Tudja esetleg az áldottnak a nevét vagy a képességének jellegét.

- Persze hogy tudom! Csak nem találom. Valószínűnek tartom, hogy a rejtőzködés mestere is. A neve Dazai Osamu.

Az Irodában megfagyott a levegő, amikor kimonda a nevet. A kliens is nagyon csodálkozott a nyomozók reakcióján, és csak felhúzott szemöldökkel fintorgott. Viszont még mielőtt, bárki megszólalt volna, a szomszéd boxból kuncogás hangzott. Ekkor már Kashimura sem csodálkozott, hanem mérgesen ráncolta a szemöldökét. Tudta, hogy az a lusta semmittevő fiatalember nevet, akit akkor látott mikor belépett az irodába.

Dazai már jókedvűen nevetett, mikor átsétált hozzájuk a túloldalra. És egyenesen az angolhoz fordult, akinek ez nagyon nem tetszett. Eleve úgy vélte az, aki munkaidőben heverészik tisztességes ember nem lehet. Hanem csak valamiféle munkakerülő suhanc.

- Magának lottóznia kellene uram.

- Hogy mi?

- Aki ilyen remekül tippel, annak biztosan az is menni fog.

- Mégis miről beszél? És mit képzel? Itt éppen egy fontos megbeszélés zajlik. Nem illik sem hallgatódznia. Sem pedig ennyire szemtelen módon és pofátlanul beleszólnia!

- Öm... - Kezdett volna bele Kunikida, de az angol elcsitította

- Ne védelmezze a kollégáját! Az ilyen embert ki kell rúgni! Csak naphosszat henyél! nem méltó a nyomozó névre! Majd én teszek arról, hogy holnaptól már ne legyen állása! Hogy hívják magát?

- Dazai Osamu vagyok, állok rendelkezésére.

Az ügyfélnek a torkán akadt a mondanivalója. Bár többször is kinyitotta a száját, hogy folytassa a kötéses szidalmazását. De egyszerűen belefojtotta a szót az ahogyan nézett rá. Dazai mosolygott. Úgy, hogy bárki, aki csak egy pillanatra látja azt a vigyort azt hinné csak jól szórakozik. De Kashimura tudta, érezte, hogy amögött a mosoly mögött egyetlen mondat áll.

- „Még egy rossz szó és elfelejtheti, hogy segítem a lányát!"

Mind tudták, hogy most nagyon is komolyan kell venniük Dazai vigyorgását. Kunikida látta már ezt korábban. Így nézett egykori főnökére is Mori Ogai-ra, mikor azt mondta, mit tett volna vele, hogyha ott marad a maffiában.

A hideg szinte már fagyos néma csendet az ajtó kivágódása szakította félbe. Igazából a barna szeműnek is feltűnt már fél füllel, hogy elhallgatott a fiatal hölgy odakint a lépcsőházban. Feltételezte a beszélgetés alapján, hogy ő lesz az a lány, akire vigyázni kell majd.

Azt nem tudta, hogy beletörődött abba, hogy apja valakik által ott tartja. Vagy éppen kiszabadult a kezeik közül és elrohant. De arra nem számított, hogy miután valahogy szabad lett, felrohan majd hozzájuk az emeletre. De mikor hallotta az ajtó nyílását már sejtette, hogy nem elfutott, hanem inkább saját kezébe vette a dolgok irányítását.

- Egy nagy büdös lószart fogsz nekem bébiszittert keríteni rohadt vénember! Nem fog senki sem-

Neki is megakadt a mondanivalója, mikor az érkezésére, minden szem felé fordult. Egyenesen Dazaira nézett, akit mikor belépett még csak hátulról láthatott. De már minden figyelme a jövevényé volt.

Dazainak is leesett az álla a látványtól. Vékony, de ugyanakkor nem törékeny testalkatú lány volt. Nem volt magas. Pont az a méret amire az emberek azt mondják, hogy „Jaj de kis cuki, hány éves vagy?" Csak éppen olyan volt ez a lány, hogy erre a kérdésre a válasza az volt, hogy gyomorszájon vágja az illetőt, aki le-cukizta őt. Vörös vállig érő egyenes haja még hullámzott attól a lendülettől, amivel belépett a terembe. Kék szeme csakis a barnahajút nézte. És a döbbenet egyre inkább félelembe váltott át.

- Osamu? - suttogta ajkai között. Mire a barna tett felé egy lépést. Nem kellett volna hiszen abban a pillanatban sarkon fordult és elfutott.

- Mayu várj! - kiáltott Dazai is és azonnal a lány után rohant.

Leérve a lépcsőn, eszméltelenül heverő testőröket talált és tárva nyitott ajtót. Amint kilépett még látta, ahogy az emberek között cikázik az utcán. Rohant utána. Nem állt meg egy pillanatra sem. És szerencsére nem tévesztette, annyi időre szem elől, hogy Mayu ténylegesen el tudjon tűnni.

Nem tudta merre rohan. Csak azt érezte, hogy futnia kell. Hogy nem találhat rá. Nem ezért jött vissza Japánba. Nem vele kellett volna elsőként találkoznia. Nem lehetett ő! De mikor a nevén szólította úgy nézett rá, mint régen! Olyan volt a tekintete, mint mikor utoljára találkoztak. Nem sokat változott. Csak a ruhái meg a kötés a szeméről. Ennyi hiányzott. De még most is, mikor két barna szem tekintett rá. Ugyan olyan volt. Egyszerre szomorú a régi emlékek miatt és csodálkozott, amiért újra találkozhattak.

- „De miért volt öröm a szemében? Mikor nem így váltunk el! Nem is keresett, amióta nem találkoztunk. Hiányoztam neki? Nem hiszem, mert akkor biztosan kutatott volna. Ismerem a módszereit. Ha meg akart volna találni megteszi. De nem tette. Nem keresett meg! Annyira nem voltam elrejtve! Biztosan nem hiányoztam neki! Miért kellett megjelennie? Miért pont neki? Miért nem találkozhattam hamarabb Chuuyával? Őt akarom megkeresni. Ezért akartam visszajönni! Nem Os-Dazai miatt, hanem a bátyám miatt!"

- Mayu! Ne menj tovább! – hallotta maga mögül, mikor már szinte csukott szemmel szaladt előre a saját gondolataival és emlékeivel küzdve.

Megtorpant a lány a kiáltásra és meg is állt benne egy pillanatra az ütő. Hiszen azt hitte lerázta. Hogy nem jött utána! Hogy ha mégis, akkor mér régen elveszítette a nyomát. Hiszen nagyon gyors. Nem tudta követni! Nem lehet képes megjósolni azt, hogy hova akart rohanni. Hiszen maga sem tudta merre indult el és hova akart kilyukadni.

Mikor visszafordult a kiáltásra végre Dazai is ki tudta fújni magát. Nem emlékezett arra, hogy ennyire gyors lett volna a lány. Már évek óta nem látta. De azon az estén sem érte utol. Pontosabban nem indult el azonnal utána és ezt a döntését, azóta is bánta. Mert akkor eltűnt Mayu az életéből. Azt hitte soha többé nem fogja már látni és ma belépett az ajtón. Nem számított rá. Hiszen az apja másik néven mutatkozott be. Nem egy Nakaharát várt. De a tény, hogy mégis azt kapott, a legnagyobb öröme volt ebben a pillanatban.

Nem engedhette, hogy még egyszer kirohanjon az életéből. Ha megint engedte volna ezt megtörténni, azonnal leveti magát a hídról lehetőség szerint úgy, hogy egy teherhajó hajócsavarja is feldarabolja, majd miután a vízbe ért. Aminek az esélye elég nagy lett volna, ha Mayu nem áll meg. Hiszen már egy hídon álltak. Ha nem bírta volna megállásra a lányt, az egyenesen a felnyíló hídon szaladt volna át, amiről lehet lezuhan mivel nem figyelte, hogy merre ment.

A hídőrök is kiabáltak utána, de az ő hangjukat nem hallotta meg. Az egyedüli, akinek a hangja eljutott hozzá az Dazai volt. Mikor megállt ő még közelebb ment. Felmutatta a nyomozó igazolványát az őröknek, hogy átengedjék és meg sem állt addig, amíg Mayu hátra nem fordult. Akkor ő is megtorpant. Nem akarta, hogy megint megijedjen.

- Ne gyere közelebb! – szorította kezeit a szívéhez, hiszen félt és emellett a futás miatt nagyon gyorsan vert.

- Nem megyek. Ha nem akarod. Én itt maradok. De nem közelítek addig amíg nem akarsz elfutni. Viszont azt kérem, hogy amíg a hidat nem engedik le addig pihenj egy kicsit.

- Mit akarsz tőlem? Miért jöttél utánam?

- Mert mikor legutóbb elfutottál 5 évig nem láttalak! Nem akarok még egyszer 5 évet várni arra, hogy beszéljek veled!

- Minek akarnál velem-

- Mert bocsánatot akartam kérni!

- M-Mi?

- Sajnálom, ami akkor történt! Életem egyik legnagyobb hibája volt az az éjszaka! De... a másik legnagyobb hibám az volt, hogy akkor nem mentem azonnal utánad. Máig bánom. És örökké bánni fogom, hogy akkor hagytalak elmenni. Mert akkor elvesztettelek téged!

- Csak megint el akarod terelni a figyelmemet! Nem bízok meg benned többé!

Mayu hátat fordított Dazainak, ezért tett felé pár hangtalan lépést. Nem akart ordítozni mert így is mindenki őket nézte, hiszen már lassan elkezdett alattuk felemelkedni a híd, hogy egy teherhajót elengedjen. Igaz azt mondta, hogy nem megy hozzá közelebb, de félt. Félt, hogy mivel nincs teljesen magánál ezért rosszul lép és leesik a vízbe.

Hiszen már csak pár lépés választotta volna el Mayut attól, hogy közvetlenül ott álljon a peremen. Tudta azt is, hogy amikor elérte a legmagasabb pontot a híd, akkor a megállásnál meg fog rázkódni. Az pedig elegendő lesz, hogy Mayu elveszítse az egyensúlyát. Ha ez megtörténik el akarja kapni.

- Sajnálom Mayu! Tudom, hogy nem bocsájtottál meg nekem. De hidd el már, akkor megbántam. Mikor láttam mennyire félsz tőlem.

- Nem hiszek neked! Hiába mondod ezt! Nem is kerestél ennyi idő alatt!

- Kerestelek.

- Mi?

Hirtelen fordult meg. Emiatt megint megtorpant Dazai is. De ekkor már csak 5 lépésre volt a lánytól. Ha nagyon akarta volna elérte volna. De nem akarta erővel maga mellett tartani. Csak biztonságban akarta tudni. Hogy ne essen baja míg ott állnak. Mayu viszont megijedt, mikor meglátta mennyivel közelebb van most. Viszont nem tudott elfutni. Látta azt a bánatod a barna szempárban. Azt a megbánást, amit régen szinte egyszer sem fedezett fel benne.

- Kerestelek. Tudtam, hogy Angliába mentél. Tudtam, hogy annyira messze vagy tőlem amennyire ez a bolygó lehetővé teszi. Azt hittem, azért mentél olyan messzire, hogy ne találjalak meg. De nagyon sokat gondoltam rád. És féltem, hogy te elfelejtettél engem.

- N-nem... ez nem igaz...

- Mayu?

- Akkor este... Apa megtalált. És magával vitt. Nem engedte, hogy visszajöjjek.

- Vissza akartál volna jönni?

- Igen! Hi-hiszen... Chuuya is itt van...

Kicsit elpirult a régi emlékek miatt. Félre is tekintett. És mikor Dazai felé nyúlt elhúzódott. Nem erőltette. Nem akarta, hogy féljen mellette. Leengedte a kezét és egy minimálisat, hátrált is. Ennél közelebb tényleg nem tervezett menni. Így is biztosítja, hogy biztonságban legyen.

- Is? Ezek szerint nem gyűlöltél meg annyira?

- N-nem tudom... Mo-most más vagy... változtál....

- Úgy gondolod?

- Nem testileg... Úgy szinte ugyan olyan vagy... de... Régen nem beszéltél így velem... Már nem ugyan az vagy... megváltoztál...

- Te is... Most még gyönyörűbb vagy mint régen.

- He?

Kapta fel a tekintetét megint a barnára. Ő is el volt pirulva. Mert már 5 éve nem mondta ki ezt őszintén. Tudta róla mindenki, aki ismerte, hogy milyen nagy nőcsábász. De mindnek csak hazudott. Egyiknek sem jegyezte meg az arcát. Valamelyiknek a nevét is csak addig tudta amíg be nem aludt mellette az ágyban. Emiatt rengeteg pofont kapott már. Egyedül egyetlen lánytól nem. Akitől a leginkább megérdemelte volna.

És akitől kérte is volna, ha ezzel ráveszi, hogy megint szóba álljon vele. Nakahara Mayutól. De a sors mégis úgy hozta ki, hogy a pofon elcsattanása nélkül is ott álltak most egymással szemben. És mégsem jöttek olyan könnyen a szavak az ajkára.

- M-mit mondtál?

- Hogy annyira szép vagy...

- Ha-hazudsz! Csak megint magadba akarsz bolondítani!

- Mert régen sikerült?

- Nem!! Sosem sikerült! És nem is fog sikerülni!

- Régen is nagyon aranyos voltál mikor így tagadtál. De még mindig az vagy. Csak most még szebb vagy mint korábban.

- Ha-hagyd abba!

- Mayu...

- H-hm?

- Nem beszélhetnénk ezt meg? Szeretném újra kezdeni. Mintha nem történt volna meg. Vagy ha újra nem is kezdhetem szeretném, valahogy jóvá tenni! Kérlek! Bármit megteszek! Csak beszéljük ezt meg! Lehet erről szó? Valami kevésbé veszélyes helyen?

Ahogy ezt kimondta beigazolódott, amitől tartott. A híd elérte a legmeredekebb pontját és nagyot rándult mikor a generátorok megálltak. Mayu egyensúlya kibillent és hátrébb lépett. Dazai pedig utána ugrott. De nem érte el. Hiszen a lány bekapcsolta a képességét, hogy a levegőbe emelkedjen. Arra viszont ő sem számított, hogy a kötéses el akarja majd kapni a kezét.

Dazai került most abba a helyzetbe, mint amitől Mayut féltette. Hiszen nem volt kit elkapnia. Fejjel előre esett le a hídról. De még előtte, hiszen próbálta visszanyerni egyensúlyát, a hátára fordult. Látta, hogy Mayu elfehéredik. És látta, hogy elindul az irányába. Olyan volt mintha lelassult volna az idő is. Tudta, hogy Mayu nem érintheti meg. Hiszen akkor kikapcsolja az erejét és ő is le fog zuhanni. Ha leszáll a hídra és onnan nyúl utána nem éri el. Nem tudja megállítani a zuhanásban.

Még egyszer elmondta, hogy mennyire sajnálja. Aztán becsukta a szemét. Tudta, hogy Mayu látta, de nem hallotta mi történik körülötte. Csak azt érezte, hogy zuhan. És mellette süvít a szél.

Majd egyszerre megállt. Kinyitott a szemét. És Nem hitte el, amit látott. Mayu ott volt közvetlen felette. Elkapta a kabátjának anyagát és szorította ujjai között. Mindketten kéken világítottak. Pontosabban Dazainak csak a ruhája. Ő maga nem. És megálltak a zuhanásban. Nem értette, de belenézett a lány kék szemeibe.

- Ne merészelj hozzám érni! – sziszegte fogai között míg erőlködött.

- Mayu... ezt hogyan?

- Gondolkozz! És most hagyj koncentrálni!

Összeállt a kép. Mayu telekinetikus ereje elegendő ahhoz, hogy tárgyakat vagy személyeket mozgasson. Ő magát is képes repíteni a levegőben. Osamut azonmban nem lenne képes hiszen annak áldása kioltja a lányét. De Ha nem ér a bőréhez akkor nem történik ez meg. Mayu ezt tudta. Hiszen kitapsztalta már, hogy mikor tudja kikapcsolni. Egyszer ugyanis télen, mikor kesztyűt viselt levette, hogy leállítson valamilyen áldottat. Azóta ismeri a titkot. Hogy elég csak a ruháira koncentrálnia.

Most azonban ki is próbálta az elméletét. Sikerrel járt. De csak addig fog működni míg nagyon koncentrál. Nem elegendő csupán megállítani a levegőben. Biztonságosan a talajra is kell juttatnia kettejüket. Felfelé kezdett emelkedni. De közben a híd elkezdett visszaereszkedni. Így ki kellett kerülnie az összecsukódott részt. Majd ismét felé került és lassan leereszkedett. Amennyire lehetett óvatosan tette le Dazai lábait a szerkezetre.

De amint érezte, hogy stabilan áll abbahagyta erejének használatát. Már régóta nem használta ilyen komplex módon. Főleg nem úgy, hogy közben attól félt, hogy kikapcsol a ningen shikaku miatt. A stressz volt az, ami egyben tartotta. De amint megszűnt a veszély már nem tudta tovább megtartani. Elengedte magát és belehullott Osamu karjaiba.

- Mayu! - ült le vele gyorsan a betonra, hogy kényelmes pózba segítse a lányt. – Mayu válaszolj!

- Gomenne... Osamu... - nyitotta ki kék szemeit a lány

- Miről beszélsz? Megmentettél! Ne kérj bocsánatot!

- Éppen ez az... ne haragudj, amiért nem hagytalak meghalni...

- Bolond! Őrült vagy, hogy megmentettél... de... Örülök, hogy még megpróbálhatom jóvá tenni. Köszönöm, hogy megmentettél kicsim...

- Nem vagyok kicsi...

- De az vagy... az én édes kicsi Mayum leszel mindig!

- Utállak....

Suttogta még, de mosollyal az arcán aludt el. Dazai felkészült erre. Hiszen első találkozásukkor is elaludt miután sokat használta az erejét. Gyengéden emelte karjaiba a könnyű testet és komótosan elindult vele vissza az irodába.

Igazából nem akart odaérni. Húzta az időt hiszen tudta jól, hogy Mayu apja is ki fog akadni, hogy ilyen állapotban hozta vissza a lányt. Ez be is igazolódott. De szerencsére a többiek lenyugtatták a forróvérű angol urat. Amíg Dazai átvitte egy másik, pihenőszobának átalakított vallatóba Mayut, ahol kipihenheti magát. Hiszen akkora hangzavarban nem fog normálisan aludni.

Miután visszatért a többiekhez. Igazából nem is mert apuka szeme elé kerülni. Inkább Kunikidával beszélte meg azt, hogy mi történt és hogy, ha esetleg a sajtó érdeklődik az esetről, akkor legyen az ügy titkos.

Azt is elmagyarázta nekik, hogy Mayu Chuuya húga és volt a múltban némi nézeteltérésük. De arra nem számítottak, hogy éppen így fognak megint találkozni. Az elnököt is félrehívta, amikor Kashimura megint hőbörögni kezdett. Szerettem volna erről a helyzetről négyszemközt is beszélni vele.

- Mit szeretnél mondani Dazai.

- Fukuzawa dono... Kérem... Ne engedje, hogy Kashimura san elvigye Mayut innen.

- El akarja vinni?

- Engem már az óta nem kedvel, hogy belépett az ajtón. Biztosan nem akarja majd rám bízni a lányát. Nem tudom miért kellek egyébként. De ismerem Mayu erejét, és képes irányítani. Szerintem inkább arra számított, hogy bezárva tarthatja általam.

- Bezárva?

- Mayu elmondása alapján nem szabad. Ha az lenne már réges-rég visszatért volna Yokohamába, hogy megkeresse a testvérét, akitől 5 éve az apja elszakította. Nem tudom az okokat, de, amint Mayu felébred kikérdezem ezekről. Csak ne engedje, hogy elvigye. Elvállaltuk a megbízását, nem vonhatja már vissza. Mayu érdekében kérem. Nem tudom mi álla a háttérben, de nem érzem biztonságban az apja mellett.

- Dazai... Hihetetlen, hogy ennyire aggódsz érte. De éppen emiatt hiszek neked. Nem szoktál ilyen lenni. Nagyon is érintett vagy a dologban.

- Tudom de esküszöm, hogy csak azért mert meg akarom őt védeni. Egyszer már elrontottam. Nem vigyáztam rá eléggé! De ezt jóvá akarom tenni!

- Rendben Dazai. Tudj meg mindent róla. Én intézkedem az apjáról

- Köszönöm! – hajolt meg a kötéses jó mélyen, hogy tiszteletét kinyilvánítsa.

Majd sarkon perdült és megkereste az iroda kis házikedvencét.

- Atsushi kuuuuuuun! – szaladt szinte a fiatalabbhoz.

Aki első pillanatban megijedt mert a legutóbb, mikor így kiáltotta a nevét akkor később hatástalanítania kellett egy bombát. Így jogos volt az aggodalma. De mikor mentora felé nézett észrevette mennyire más most a barna, mint egyébként. Hasonló szituációban elviccelte volna a dolgokat. Nevetgélt volna. Rampo sannal vicceket találtak volna ki. Vagy egyszerűen csak idegesítette volna Kunikida sant.

De most ahogy megállt előtte meglátta a szemében, hogy a jókedv most csak álca. Mert nagyon aggódik. Ideges volt. És ez nagyon ritkán látszott meg rajta. Ezért a kis tigrisnek is meglepő volt, hogy ezalkalommal megengedte ezt magának az idősebb.

- Igen, Dazai san?

- Szeretnélek megkérni valamire. Te vagy közöttünk a leggyorsabb.

- Igen.. ez igaz...

- Jó. Figyelj én Mayu chant már régóta ismerem. Pontosan tudom mivel vehetem rá arra, hogy ne feszegesse a határait. Mert ugyebár az apja azt szeretné, hogy kordában tartsam az erejét.

- Igen ezt mondta.

- Namármost. Van otthon a szekrényem legalsó polcán hátul a futonok mögött egy nagy doboz. Azt hozd el nekem kérlek. Amilyen gyorsan csak lehet.

- Mi van benne?

- Egy meglepetés, amit elfelejtettem odaadni Mayunak, mikor még jóban voltunk... Pontosabban nem volt rá alkalmam odaadni. Elhozod nekem?

- Persze Dazai san!

- Köszönöm Atsushi kun! Itt vannak a kulcsaim.

Adta át a fiatalnak. És még mielőtt az elindult volna elkapta a karját.

- Ja és még valami...

- Igen?

- Köszönöm!

- Dazai san?

- Most nagyon sokat segítesz Mayunak. Később megmagyarázom. De... - halkan suttogott és közelebb is hajolt a fiú füléhez, hogy más ne hallja meg. – Azt szeretném, hogy tudd. Ezzel lehet megmented az életét is.

Atsushi nagyon ledöbbent a hallottakon. Mert nem gondolta volna, hogy ennyire súlyos lehet a helyzet. Hiszen nem tűnt olyan lánynak, aki egyáltalán áldott. Nem is viselkedett úgy mikor belépett az ajtón. Bár az igaz ő is megjegyezte magában mikor kiderült, hogy kinek a testvére, van némi..... vérmérséklet béli hasonlóság közte, és a kalapos között.

Az ifjú irodatag markában szorítva a kulcsokat kilépett az irodából és nagy sebességgel megindult Dazai lakása felé, hogy elhozza a kért csomagot. Ezalatt Fukuzawa lenyugtatta annyira Kashimura sant, hogy az hajlandó legyen egyáltalán meghallgatni azt, amit a kötéses tervez. Vagy legalább annak egy részét. Amivel ráveheti az angol urat arra, hogy Mayut rábízza és engedje, hogy védelmezze.

- Rendben mivel lényegében megmentette a lányomat attól, hogy lezuhanjon a hídról menekülés közben, ezért hajlandó vagyok végighallgatni.

- Köszönöm a megelőlegezett bizalmat.

- De ha lehet, minél hamarabb térjen a tárgyra. – nézett rá ismét a zsebórájára.

- Ahogy kívánja. Mint azt korábban említette azért keresett engem, hogy kordában tartsam a lány áldását. Megkérdezhetem, hogy ez alatt mit értett? Mivel ahogy látta én ismerem már Mayu erejét és –

- Miss Nakahara ha kérhetem! Ne tegezze a lányomat!

Dazai keze egy pillanatra ökölbe szorult. Sosem nevezte így a lányt és kicsit dühös is volt, amiért egy olyan ember utasítja erre, aki valósínűleg fele annyit sem tud Mayu-ról mint ő.

- Tehát a kisasszony képességeit ismerem. Bár igaz öt éve nem találkoztunk így gondolom erősödött. Emiatt nem képes uráni az erejét?

- Egy fenét! Túl sokat használja. Pontosan tudja mikre képes, de a határaival nincs tisztában. De nem akarom, hogy használja ezt az ostoba képességét. A maga feladata az, hogy kiirtsa belőle ezt az erőt és normális nőt csináljon belőle, akiből aztán végre egy finom angol kisasszonyt lehet kiképezni, hogy férjhez adhassam. Ez a sorsa! Amint végzett visszaviszem Brit földre, hogy minél messzebb legyen az itteni veszélyektől!

Dazainak leesett az álla. Nem hitte, hogy ennyire beigazolódik a feltevése. Tudta, hogy be akarja zárni. De ennyire durva módszerekre nem számított senki sem. Szerencsére tudták, hogy valamire készül így egyikük sem jelezte, hogy Dazai képtelen arra, hogy gyökerestül kiirtsa a képességet valakinek a testéből. Hiszen az általában genetikailag bele van égetve a személyekbe.

Viszont az utolsó mondat mindenkinek megakadt a fülében. Miféle veszélyekről beszélhet? A világban mindenhol lehet veszélyes. Miért akarja éppen ettől a helytől távol tartani? Mi van itt, ami máshol nincs? Dazaiban felmerült egy lehetséges gondolat. Ezért nyíltan rákérdezett.

- Mármint a testvérétől Nakahara Chuuyától akarja távol tartani?

Kashimura sannak felszaladt a szemöldöke. Látványosan megijedt. És agresszívan támadva válaszolt. Mint egy sarokba szorított vad.

- Ismerik? Magukkal van? Más is itt van? Elmondták neki, hogy-

- Nem. – vágott közbe Dazai a kirohanásnak, ami felért egy vallomással.

- Mi?

- Chuuya nem tagja a szervezetnek és nem szóltunk arról, hogy itt van a húga. Ha megtettük volna már itt lenne. És magával vitte volna. Ismerem. Mindkettőjüknek a barátja voltam. Tudom, mit jelentenek egymásnak. És ezért nem értem, hogy miért választotta szét őket.

- Kénytelen voltam!

- Miért?

- Mert... Az anyjuk... itt van...

Erre a válaszra nem számított. Egyikük sem beszélt neki, a szüleikről. Igazából árváknak tekintették magukat. Chuuya egyáltalán nem is emlékezett az arcukra. Mayu elvileg igen, néhány képkockányira. De ennél töbre nem. Azt tudta, hogy elvileg csak az anyjuk közös. De nem tudták, hogy kicsoda az.

- Az anyjuk?

- Igen...- tört össze Kashimura és lerogyott a kanapéra. Kezébe temette az arcát. – Az a nő meg akarja ölni a lányomat. És mivel elvileg közel van Chuuyához ráveheti a fiút, hogy adja át neki Mayut. Ezt pedig nem engedem meg! – Dazai nehezen állta meg hogy ne nevessen.

Hiszen tudta, hogy nincs az a pénz és semmi a világon amiért átadná a húgát valakinek, aki meg akarja ölni vagy egyáltalán ártani akar neki. Visszatartotta a nevetését inkább közelebb lépett.

- Uram... - ült le vele szembe Dazai. – Mire esküdjek meg hogy megvédem Mayut és nem engedem, hogy bármi baja essen?

- Mondjuk... a saját életére...

- Ha így akarja... - Letérdelt úgy ahogyan a lovagok szokták Európában – Esküszöm a saját életemre, hogy védelmezem Nakahara Mayu kisasszonyt. Az életem árán is megvédem! Csak bízza rám!

- Képes kiirtani belőle az áldást? – csillant fel a szeme - Ha Nem lenne áldott az anyja nem akarná megölni és normális életet élhetne.

Dazainak itt valamit gyorsan kellett kitalálnia, hiszen hülyeség volt, amit Kashimura elképzelt. És egyébként sem volt hajlandó végig nézni, ahogy visszaviszi. Nem engedi el megint Mayut. Ezt már a fejébe vette. Ahogyan azt is, hogy biztosan nem az apja fog arról dönteni, hogy kihez megy majd férjhez a lány.

- Csak úgy lehetséges ez, ha mellettem marad. Nem megy egyik napról a másikra?

- Mennyi időre van szüksége?

- Minimum 2-3 hónapra. De lehet fél év is lesz az.

- Rendben. De hogyan veszi rá, hogy hallgasson magára? Láthatta el fog menekülni.

- Azt csak bízza rám. Amint a kis tigrisünk visszaér Mayu chant is felébreszthetjük.

Állt fel és zsebre tett kézzel elkezdett megállíthatatlanul vigyorogni. Még kuncogott is magában és odament a kamerákhoz, hogy lássa hogyan alszik a másik szobában. Még akkor is mosolygott, de lassan megváltozott. Mikor Rampo odament hozzá kicsit meg is lepte milyen szemmel nézi az alvó lányt. Egyből tudta sokkal több volt kettejük között, mint barátság. Ezért is akar annyira vigyázni rá.