Félhomály és dermesztõ hideg honolt abban a helységben, ahol több órán át tartó eszméletvesztésemet követõen magamhoz tértem. A legelsõ dolog, amit érzékeltem, az a fejembe hasító éles fájdalom volt, ami annyira kibírhatatlannak hatott abban a pillanatban, hogy ajkaimat sikerült néhány halk nyögésnek és sóhajtásnak elhagynia. Kezemet már ösztönõsen emeltem volna a fájó területhez, hogy egy kicsit megmaszírozzam azt ujjaimmal, azonban ekkor kellett szembesülnöm az elsõ rémképpel, miszerint a karjaim össze vannak bilincselve a hátam mögött. Ez volt az a pont, amikor hirtelen eszembejutott minden egyes momentum egészen addig, amíg el nem ájultam és ide nem hoztak, ami miatt rettenetesen nagy pánik és ijedtség hatalmasodott el rajtam, azonban tudtam jól, hogy ha meggondolatlanul cselekszek, akkor talán az életemmel kell majd fizetnem, ezért egyenlõre megpróbáltam hidegvérrel és higgadtsággal végiggondolni a helyzetemet. Ahogyan a szemeim lassacskán kezdtek hozzászokni a gyér világításhoz, úgy én magam is esélyt kaptam arra, hogy egy kicsit körbepillantsak a szobában, amiben jelenleg tartózkodtam. A legelsõ dolog, ami szemet szúrt, az az volt, hogy sehol sem láttam ablakokat, mindössze egy rozogának és korhadtnak tűnõ faajtó szolgáltatta az egyetlen menekülési lehetõségemet, amirõl a jelenlegi helyzetemet tekintve lehetetlennek tartottam, hogy valahogyan eljussak odáig,és megpróbáljam valahogyan feltörni a zárat. Nem sok dolog volt körülöttem elhelyezve, mindössze egy kisebb méretű ágyat, egy dohányzóasztalt, egy közepes méretű ruhásszekrényt, illetve egy, a helység legtávolabbi sarkában elhelyezedõ fotelt véltem felfedezni, ami felett egy sötét, mozdulatlan ember formájú árnyék húzódott. Minél tovább meredtem abba az irányba, annál hátborzongatóbb gondolataim és érzéseim támadtak, azonban megpróbáltam ezeket elhesegetni, és arra fókuszálni, hogy csupán a kialakult helyzet, valamint a képzeletem játszadozik velem, viszont amikor már éppen rászántam volna magamat arra, hogy az adott ponton elidõzött tekintetemet elvezessem,a sötét árnyék hirtelen felemelkedett, és ezzel egyidõben egyre közelebb és közelebb került hozzám. Hirtelen halk, nyikorgó léptek zaja ütötte meg fülemet, amik ezúttal már bizonyosságot adtak arról, hogy bizony nem egyedül vagyok, hanem rajtam kívül van itt mégvalaki, aki nagy eséllyel az elrablóm lehet, és aki ebben a pillanatban egyenesen felém közelít Isten tudja, hogy milyen szándékkal. A félhomálynak köszönhetõen nem láthattam az arcát, azonban az alakja még így is jól kivehetõ volt számomra. Olyan érzésem támadt, mintha láttam volna már valahol ezt az illetõt, hiszen annyira ismerõsnek tűnt az alkata, a magassága, illetve a mozgása, ennek ellenére mégsem volt ötletem, hogy mégis ki állhat elõttem. Nos, a jelenleg legerõsebben fogalkoztató kérdésemre néhány másodpercet követõen választ is kaptam, amikor a rejtélyes idegen ajkait egy elégedett kuncogás hagyta el összezavarodottságot tükrözõ arcom láttán. Amint meghallottam a hangját, a szívem kihagyott egy ütemet a döbbentség és a vele járó halálfélelem miatt. Elkerekedett szemekkel, remegõ ajkakkal vezettem fel tekintetemet az immáron csupán egy méterre álló, felém magasodó türkiz színű íriszekbe, amikben jelenleg a bosszú, a kárörvendés és az izgalom volt a legkivehetõbb érzelem.
-Végre magadhoz tértél...-suttogta fülembe mély hanglejtéssel, aminek hallatán a testemen azon nyomban végigfutott a rettegés és a vele járó libabõr.-Rég találkoztunk...Violet.-simított végig karomon, ezzel egyfajta kellemetlen és hátborzongató érzést kiváltva belõlem.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni szavait és cselekedetét, egyfolytában azt hajtogattam magamban, hogy ez csupán egy rossz álom, amibõl bármelyik pillanatban felébredhetek, de az arcomon csattanó hatalmas pofon, amit a hallgatásom miatt kaptam, rádöbbentett arra, hogy az, amit most átélek, nem csupán a képzeletem szüleménye... Ez a kegyetlen és kiábrándító valóság, ami elõl nincs menekvés.
Annyi gondolat volt bennem jelenleg, annyi megválaszolatlan kérdés, hogy konkrétan azt sem tudtam, hogy melyiket kellene elõtérbe helyeznem. Az, hogy újra, a saját szemeimmel láthattam azt az embert, aki megkeserítette az életemet, aki elválasztott a családomtól, aki az elmúlt 5 évemet pokollá tette, és akinek köszönhetõen egy ártatlan emberek vérét ontó, kegyetlen gyilkos lett belõlem, újra a felszínre hozta bennem azokat a szenvedéssel, megbánással és önmarcangolással eltöltött napokat, amiket mellette kellett eltöltenem. Azt a sok-sok álmatlan éjszakát, amikor a karjai között feküdtem egész éjjel, miközben a könnyeimben fuldokolva gondoltam át az egész életemet, illetve a döntéseim és tetteim súlyosságát. Azokat a durva aktusokat, amik közben folyton azt kívántam, hogy bárcsak meghalhatnék végre, hogy ne kelljen többé elviselnem ezt a megaláztatottságot és kegyetlen fájdalmat, amit szánt szándékkal okozott nekem. Azt a rengeteg verést, amit az engedetlenségemért vagy a visszaszólásért kaptam, a bevetéseket, amiken gazdag, illetve befolyásos emberekkel próbáltunk meg tárgyalni a pénzügyeket illetõen, amiknek az esetek 99%-ában mindig gyilkosság lett a végkimenetele. Most azonban, hogy ennyire közelrõl, újra farkasszemet nézhettem Dabival, és a saját szemeimmel láthattam az irántam érzett gyűlöletét, valamint bosszúvágyát, amiért azon a napon elszöktem mellõle, sikerült megértenem, hogy az áldozataink, akiket megöltünk, mit érezhettek életük legutolsó pillanataiban.
-Csak nem azt gondoltad, hogy ilyen könnyen megszabadulhatsz tõlem?-kérdezte kíváncsian, miközben mutatóujjával állam alá nyúlt és egy egyszerű mozdulattal felemelte fejemet, ezzel arra kényszerítve, hogy szemeibe nézzek.
-Mit akarsz velem tenni? Megölsz,mint a többi árulót?-kérdeztem, közben ügyelve arra, hogy kellõen határozott tudjak maradni, azonban a remegõ hangomat egyszerűen képtelen voltam kordában tartani. Bármennyire is igyekeztem bátor maradni, valójában még soha életemben nem féltem annyira, mint jelenleg, és ezzel Dabi is tökéletesen tisztában volt.
-Megölni? Ugyan már, mégis mi hasznom lenne a halálodból?-nevetett fel gúnyosan.-Nem kell emiatt aggódnod, annál sokkal jobb ötleteim vannak.-simított végig arcom azon részén, ahová nemrégiben egy pofont mért, majd lehajolva hozzám, hogy egy szemmagasságban legyünk, egy erõszakos csókot kezdeményezett, amit néhány másodpercig elkerekedett szemekkel, némán tűrtem, azonban amikor megéreztem, hogy nyelvét igyekszik betuszkolni ajkaim közé, egy hirtelen mozdulattal ráharaptam ízlelõszervére, ami miatt egy fájdalmas felszisszenést követõen azon nyomban eltávolodott tõlem, amit csupán megkönnyebbülten fellélegezve néztem végig. Azonban ez a nyugodt állapot sajnos nem tarthatott sokáig, hiszen amint Dabi a szájához emelte kézfejét, és megpillantotta a bõrén vöröslõ vért, idegesen pillantott rám, majd egy jól irányzott mozdulattal ismét pofon vágott, viszont ezúttal már akkora erõvel, hogy a fejem 90 fokos szögben elmozdult a helyérõl. Bár nem láthattam, de éreztem az orromból megeredõ vért, ami végigfolyva ajkaimon és államon, végül a combjaimra csöppent. Borzasztóan sajgott az ütés helye, de tudtam jól, hogy ez csupán egy kis ízelítõ volt abból a kegyetlenségbõl, ami rám vár az elkövetkezendõ idõszakban, ha továbbra is ellent merek neki mondani.
-Nem ajánlom, hogy ezt megismételd.-mondta vészjóslóan, miközben köpött egyet a padlóra.-Bár...-fogta közre arcomat jobb tenyerével, majd összenyomta azt, amit igyekeztem félrehúzni, de erõfölényének köszönhetõen nem jártam sikerrel.-Nyugodtan folytasd csak. Legalább mégtöbb okom lesz megbüntetnem téged.-suttogta fülembe, amibe ezt követõen gyengéden bele is harapott.
-Mi...Mi a célod ezzel az egésszel? Miért csinálod ezt velem?-kérdeztem remegõ hangon, összeszorított szemekkel, és immáron hűlt helye sem volt annak a cseppnyi magabiztosságnak, amivel percekkel ezelõtt még rendelkeztem, hiszen tisztában voltam vele, hogy elõtte felesleges megjátszanom magam, mivel túl jól ismer már engem, és könnyedén átlát rajtam, ami miatt elég csupán az arcomra néznie ahhoz, hogy tudja, mit érzek vagy mit gondolok jelenleg.
-Csupán megleckéztetem a kutyámat a hűtlensége miatt, és ha ehhez az kell, hogy láncra verjem, akkor azt fogom tenni. Bár bevallom, sokkal jobban állt neked a szabadság, mint ez a kiszolgáltatott és szánalmas helyzet, amiben most vagy, de mind a ketten tudjuk, hogy te választottad a nehezebbik utat. Úgyhogy most viselned kell a következményeit. De ne aggódj. Ha jól fogsz viselkedni, és azt teszed, amit mondok, akkor talán megjutalmazlak valamivel. De ahhoz elõször újra el kell nyerned a bizalmamat, ami nem lesz könnyű feladat, szóval a helyedben nagyon igyekeznék, mivel az én türelmem is véges. Azzal pedig bizonyára tisztában vagy, hogy mi fog történni akkor, ha elvesztem a türelmemet.-pillantott le vigyorogva fedetlen nyakamra, majd egy gyengéd csókot helyezett bõrömre, ez az óvatosság viszont csupán egyetlen másodpercig tartott, ugyanis ezt követõen durván beleharapott az említett testrészembe, ami miatt kelletlenül fel is szisszentem.
-Ezt... Nem fogod megúszni.-szűrtem ki idegesen fogaim közt, miután eltávolodott tõlem.-Játszadozhatsz velem, ahogyan csak kedved tartja, de elõbb-utóbb úgyis fel fog tűnni valakinek, hogy eltűntem, és biztos vagyok benne, hogy addig fognak keresni, amíg rám nem bukkannak, és ha megtaláltak, a hátra lévõ éveidet a sitten rohadva fogod eltölteni!-kiabáltam egy pillanatig sem hezitálva, miközben gyűlölettel teli tekintettel meredtem az elõttem álló férfira, aki kimondott szavaim hallatán elõször csupán meglepetten nézett rám, majd ezt követõen egy gúnyos mosoly kúszott arcára, amit egy jóízű nevetés követett. Mérhetetlenül bosszantott, hogy ennyire tehetetlen és gyenge voltam vele szemben, ráadásul az, hogy ennyire nevetségesnek tartotta a szavaimat, csak méginkább elködösítette a józan gondolkodásomat és ítélõképességemet, ezért nem is foglalkoztam azzal, hogy a tetteimnek vajon milyen következményei lesznek.
Miután megelégeltem Dabi gúnyos és lenézõ kacagását, felemeltem fejemet, és gondolkodás nélkül az arcába köptem egyet, ami miatt azon nyomban abbahagyta a nevetést. Halálos csend telepedett a szobára, én pedig ekkor döbbentem csak rá arra, hogy mit is tettem az elmúlt néhány másodpercben. Dabi elõször csupán kifejezéstelen arccal törölte le jobb kézfejével arcát, amit lesütött szemekkel és összeszorított ajkakkal néztem végig, majd a következõ pillanatban kimért mozdulatokkal elém lépett, és bal kezével rászorított nyakamra, ami miatt azon nyomban fuldokolni kezdtem.
-Tényleg ennyire hülyének nézel engem? Azt hiszed, hogy nem készültem fel minden eshetõségre? Mert akkor annál is ostobább vagy, mint amilyennek hittelek.-szorított rá mégerõsebben a nyakamra, én pedig immáron egyáltalán nem tudtam levegõhöz jutni. Szemeimet összeszorítva, kétségbeesetten ziháltam annak reményében, hogy ezzel talán tudok egy kicsit könnyíteni a helyzetemen, azonban mivel a mozgásom teljesen le volt bénítva, így tehetetlen voltam. Jelenleg csakis Dabin múlt az, hogy megfojt, vagy életben hagy, ettõl a gondolattól pedig legszívesebben elsírtam volna magam elkeseredettségemben.
-Szándékosan raboltalak el, és hoztalak erre a helyre, mert tisztában voltam azzal, hogy a kis barátaid elõbb-utóbb nyomozósdiba fognak kezdeni. De ne félj, erre is felkészültem. Bár a legutóbbi rajtaütés alkalmával elvesztettem az egész csapatomat, mostanra sikerült néhány embert összetoboroznom, akik ezekben a percekben is az épület különbözõ részeiben járõröznek. Azt hiszem, hogy...Most már számodra is világossá vált, hogy mi fog történni azokkal a kölykökkel, ha ide merészkednek...A lehetõ legkegyetlenebb halál vár mindannyiójukra, és én magam fogok gondoskodni arról, hogy végignézhesd, ahogyan az utolsó csepp életüket is kilehelik magukból. Könyörögni fogsz nekem, hogy hagyjam abba, hogy helyettük inkább téged öljelek meg, de egy pillanatig sem fog érdekelni a mondandód, mert nem fogsz tudni semmit sem tenni ez ellen. Végre nem lesz több indokod arra, hogy megszökj mellõlem, hiszen nem lesz kihez menned. Én leszek az egyetlen, aki az életedben fog maradni, én leszek az egyetlen, akire támaszkodhatsz majd. Biztos vagyok benne, hogy ha ez majd megtörténik, többé nem kell láncra vernem téged, hiszen meg sem fog fordulni a fejedben az, hogy újra meglépj. Olyan magányos leszel, mint a kisujjam, én leszek az egyetlen, akire számíthatsz majd, ennek köszönhetõen pedig elég lesz csupán csettintenem egyet, máris a lábaim elõtt fogsz heverni, hogy teljesítsd minden egyes kívánságomat. Jól hangzik, ugye?-vájta bele körmeit bõrömbe, ezzel mégelviselhetetlenebb kínokat okozva számomra. Úgy éreztem, hogy ha egy kicsivel is erõsebben kezd el szorítani, akkor el fogja törni a csontjaimat, ami után pedig mindössze pár másodperc alatt meg fogok fulladni. A szemeimet már sikerült elhagynia néhány reményvesztett könnycseppnek, és immáron nem próbáltam meg küzdeni a lehetetlen ellen, hanem inkább erölködés és ellenállás nélkül, összeszorított szemekkel hagytam, hogy végre megadja számomra a kegyelemdöfést és megöljön, azonban amikor úgy éreztem, hogy pillanatokon belül el fogok ájulni, Dabi hirtelen lazított szorításán, és elegedte nyakamat, én pedig egy heves köhögõrohammal kísérve, erõsen zihálva próbáltam meg annyi oxigént juttatni a tüdõmbe, amennyit csak tudtam. Jó pár percnek el kellett tellnie ahhoz, hogy a légzésem és a pulzusom újra normalizálódni tudjon, Dabi pedig türelmesen ki is várta, hogy újra észhez térjek, viszont amikor ez megtörtént, durván belemarkolt vállaimra omló tincseimbe és felemelte eddig lehajtott állapotban lévõ fejemet.
-Most, hogy sikerült mindent megbeszélnünk egymással, mit szólnál ahhoz, ha elütnénk valamivel az idõt, hm?-hajolt ajkaimra, miközben mély hanglejtéssel, vágyakozóan suttogta felém a szavakat.-Kezdhetnénk talán ezzel...-dörgölte oldalamnak ágyékát, és csupán már ennyibõl képes voltam megérezni ágaskodó merevedését. Pontosan tudtam, hogy mit akar velem csinálni, azonban már pusztán attól elfogott az undor és a rettegés, ahogyan belegondoltam ezekbe a mocskos dolgokba, amiket sajnos volt alkalmam már nem egyszer megtapasztalni. Mindig is gyűlöltem az olyan helyzeteket, amikor ennyire kiszolgáltatott és tehetetlen voltam vele szemben. Gyűlöltem, hogy nem akadályozhattam meg azt a mérhetetlen fájdalmat, megaláztatást és kegyetlenséget, amiket ilyenkor el kellett szenvednem. Gyűlöltem, hogy bemolcsolta a testemet, hogy eltiporta a méltóságomat, és hogy minden, amit bennem lát, az csupán egy játékszer, akit akkor vesz elõ, amikor kedve tartja, és olyan dolgokra használja, amiket egy egészséges, élõ embernek soha sem lenne szabad megtapasztalnia. Soha sem számított, hogy mennyit sírtam, hogy mennyit könyörögtem, hogy mennyit ellenkeztem, mert végül mindig én voltam az, aki alul maradt a küzdelmeinkben, ezért egy idõ után már felhagytam minden próbálkozással, és üveges tekintettel, hang nélkül tűrtem, hogy meggyalázzon engem újra és újra. Végül pedig sikerült velem is elhitetnie azt, hogy a szexen és mások meggyilkolásán kívül semmi másra nem vagyok jó. Elhitette velem, hogy nélküle csupán egy haszontalan senki vagyok, aki bűnt követett el azzal, hogy megszületett erre a világra. Elhitette velem, hogy nem érdemlem meg a szeretetet, a megbecsülést, és azt, hogy egyáltalán emberszámba vegyenek, hiszen úgyis csak egy mocskos kis szajha vagyok, akivel el lehet végeztetni a piszkos munkát, és akit ájulásig lehet dugni. És ezt most újra sikerült az eszembe vésnie, viszont ezúttal úgy, hogy soha többé ne tudjam elfelejteni...

Katsuki

Amint kiléptem a lakás ajtaján, egybõl elõkotortam nadrágzsebembe süllyesztett telefonomat, és a képernyõzárat feloldva már tárcsáztam is az egyetlen személynek a számát, aki jelenleg segíteni tud nekem. Néhány kicsöngést követõen az illetõ fel is vette a telefont, azonban még mielõtt bármit is mondhatott volna, tõlem nem megszokott, pánikoló hangon, kétségbeesetten szóltam bele a telefonban.
-Kirishima! Azonnal meg kell mondanod Violet címét! Hol lakik most?-kérdeztem szinte már kiabálva, miközben igyekeztem egyre inkább megszaporázni lépteimet.
-Bakubro? Miért ilyen furcsa a hangod? Valami baj történt?-kérdezett vissza a vörös hajú aggódóan.
-Csak mondd el a címét...Kérlek.-mondtam türelmetlenül, a válaszadás alól kitérve, aminek hallatán Kirishimából felszakadt egy ideges sóhajtás, de ezt követõen lediktálta a címet, amit egybõl meg is jegyeztem.
-Most már elmondanád, hogy mégis mi történt?-próbálkozott meg újra faggatásommal, amire legelõször nem szerettem volna válaszolni, és pár másodperc erejéig erõsen gondolkodtam is azon, hogy szó nélkül megszakítsam a hívást, viszont annak ellenére, hogy Kirishima a múltkori botrányos viselkedésem ellenére is szó nélkül segít nekem, ahogyan és amiben csak tud, illetve emellett még Violetben is igyekszik tartani a lelket, úgy éreztem, hogy tartozok neki annyival, hogy beavassam a részetekbe. És különben is...Ô az egyetlen, akiben ilyen téren megbízok, és aki nem egyszer bizonyította már be, hogy bármi szarság van, rá bármikor számíthatok.
-Egy kibaszottul nagy seggfej vagyok, csak ennyi történt.-túrtam bele idegesen hajamba, miközben befordultam egy utcába.-Tönkrebasztam nem csak a saját, de a számomra legfontosabb ember életét is a bizalmatlankodásommal. Szándékosan bántottam õt a szavaimmal, mert azt akartam, hogy õ is átérezze ugyanazt a fájdalmat, amit én. A kurva életbe is, hogy lehettem ennyire szemét vele szemben?!-kérdeztem teljesen kétségbeesetten, inkább magamtól, mintsem Kirishimától, viszont ennek ellenére mégis abban reménykedtem, hogy legjobb barátomtól majd válaszokat fogok kapni a feltett kérdéseimre, hiszen olykor sokkal jobban belelát a gondolataimba és a cselekedeteimbe, mint én magam.
-Bakugou, nem értek egy szót sem abból, amirõl most beszélsz. Próbálj meg egy kicsit lehiggadni, és kezd a legelején.-felelte higgadtan, én pedig néhány másodpercnyi hallgatást követõen lehunytam szemeimet néhány pillanat erejéig, majd véve egy nagy levegõt, részletesen beszámoltam mindenrõl. Elmeséltem neki mindent, ami a kávézóban lefolytatott beszélgetésünkkor elhangzott, hogy mennyire kegyetlenül és elutasítóan bántam Violettel, ezt követõen pedig beszámoltam azokról a dolgokról is, amiket Urarakától tudtam meg nemrégiben. Szinte vágni lehetett a kettõnk közé beálló hirtelen jött csendet és feszültséget, hiszen miután hosszas magyarázkodást követõen mondandóm végéhez értem, Kirishima egy árva szót sem tudott mondani nekem, de nem hibáztattam ezért, hiszen én magam is ezt éreztem, miután megtudtam az igazságot. Sõt... Még mostanra sem illant el teljes egészében. Viszont a szívemet marcangoló borzalmas lelkiismeretfurdalás és öngyűlölet ellenére most mégis egy kicsit megkönnyebbültnek érzem magam, hiszen azzal, hogy egy hozzám közel álló személynek, aki belelát a történésekbe, el tudtam mesélni a problémáimat, valamelyest levette a vállaimra nehezedõ mázsás súlyokat, bár azzal tisztában voltam, hogy csupán egy kis beszélgetéssel az ég világon semmi sem fog megoldódni, hiszen... Túl nagy bűnt követtem el ahhoz, hogy ez az egész ilyen egyszerű legyen. Hagytam, hogy az egóm és a makacsságom a józan eszem fölé kerekedjenek, és emiatt egyszerűen nem akartam elfogadni már pusztán azt a gondolatot sem, hogy ne nekem legyen igazam valamiben. Szentül hittem, hogy én vagyok az, aki a leginkább szenved, hiszen annyira átvertnek, kihasználtnak, haszontalannak, és magányosnak éreztem magam az elmúlt években, hogy képtelen voltam a büszkeségemet félredobva végighallgatni a magyarázatokat, amik talán megoldást jelenthettek volna a problémáinkra. Ezt pedig...Fogalam sincs, hogy mégis hogyan hozhatnám rendbe, már ha egyáltalán erre van bocsánat.
-...N-Na jó, én...-szólalt meg végül hosszú percekig tartó hallgatását követõen Kirishima, de még így is tisztán hallottam, hogy nem éppen áll a helyzet magaslatán, hiszen a hangja rettenetesen sokkoltnak és összezavarodottnak tűnt. Próbálta megtalálni az eredeti hangszínét, és közben igyekezett a megfelelõ szavakat használni, de annyira váratlanul érte az, amit mondtam neki, hogy egyszerűen képtelen volt bármit is hozzászólni ehhez a témához. Bár nem láthattam, de a vonal túlsó végén lévõ vörös hajú idegességében szabadon lévõ tenyerébe temette arcát, és gondterhelten felsóhajtott.-Várj meg a szállásod elõtt. 10 percen belül ott leszek.-mondta egy fokkal már higgadtabban, és már éppen készült volna megszakítani a hívást, azonban szerencsére ezt sikerült még idõben megakadályoznom.
-Ne gyere ide. Ezt egyedül kell elintéznem.-feleltem határozottan, ellentmondást nem tűrõ hangon.
-Haver, hallom a hangodon, hogy nagyon nem vagy most jól. Nem akarom, hogy újra meggondolatlanul cselekedj, és utána magadat okold a történtek miatt. Hallgass rám Bakubro, és inkább ne menj oda. Elõször adj magadnak egy kis idõt, hogy kellõen le tudj nyugodni. Gondold át rendesen azt, hogy mit szeretnél neki mondani, és csak utána próbálj meg bocsánatot kérni tõle, rendben?-próbált meg a tõle telhetõ legnagyobb nyugodtsággal lebeszélni arról, amire most készülök, azonban annyira hajtott a tenni akarás, hogy nem akartam hallgatni Kirishimára.
-Értsd meg, hogy egyszerűen képtelen vagyok most csak úgy a négy fal között ücsörögni, és várni a csodára.-kiabáltam bele idegesen a telefonba, egy pillanatig sem foglalkozva azzal, hogy a mellettem elhaladó gyalogosok nagy valószínűséggel elmebetegnek tarthatnak a kirohanásaim és az érzelmi frusztrációim miatt.-Muszáj tennem valamit, különben bele fogok õrülni ebbe az egészbe. Képtelen lennék addig lenyugodni, amíg nem beszéltem vele. Nem számít, hogy hogyan fog reagálni a látványomra, nyugodtan üvöltözzön velem, vágjon a fejemhez mindent, ami a szívét nyomja, küldjön el a halál faszára a viselkedésem miatt, ha ettõl egy kicsit is jobban fogja érezni magát. Nekem csak az számít, hogy láthassam, és elmondhassam neki, hogy mennyire bánom, amiért bántottam õt. Csak ennyit szeretnék.
Mondandóm végére kezdtem teljesen elveszíteni a hangomban lévõ erõt és határozottságot. Belefáradtam abba, hogy folyton fent kellett tartanom az álarcomat, ami az érzelmeim elrejtéséért felelt, és az ilyen pillanataimban mutatkozott meg a leginkább, hogy a magabiztos, bátor, és elszánt Bakugou valójában mennyire szánalmas, gyenge és elbaszott. Soha sem értettem, hogy az emberek mit látnak bennem, soha sem értettem, hogy miért tartanak egy olyan embert példaképnek, aki valójában meg sem érdemli az emberek empátiáját és figyelmét. A körülöttem lévõkkel ellentétben én soha sem tartottam magam különösen tehetségesnek. Persze mindig is szorgalmas voltam, és ha valamit el szerettem volna érni, azt hatalmas áldozatok árán végül mindig képes voltam véghez vinni, nem számított, hogy milyen árat kellett ezért fizetnem. Talán ez az, amiért képes voltam felkelteni mások érdeklõdését, illetve figyelmét. Viszont ez volt minden, amit láttak belõlem. Egy csodagyereknek könyveltek el, akinek mindig minden sikerül, és aki nem ismeri azt a szót, hogy feladni. Azt viszont egyikõjük sem tudta, hogy a másokat megfélemlítõ, folyton ordítozó és durva személyiségem mögött egy magával szemben igencsak bizonytalan és elégedetlen Katsuki áll. Egy olyan srác, aki a többi emberhez hasonlóan szintén keresi a gondolatai között lappangó miértjeire a válaszokat. Soha sem voltam legyõzhetetlen, sérthetetlen, vagy érzéketlen. Csupán elsõ benyomás alapján úgy könyveltek el, mintha tökéletes lennék, de ez baromság. Közel sem vagyok tökéletes, vannak hibáim, hiányosságaim, gyengeségeim, és ugyanúgy képes vagyok érzelmeket produkálni, mint bármelyik ember ezen a világon. Tudok sírni, tudok nevetni, tudok szeretni, tudok gyűlölni, képes vagyok arra, hogy dühös legyek, ahogyan arra is, hogy megbocsássak másoknak, csak...Soha sem szerettem ezeket kimutatni. Az emberek azt gondolták, hogy az egyetlen, amit érezni tudok, az a düh és a harag, viszont én, illetve a barátaim, akik tudták, hogy milyen is vagyok akkor, ha valakit sikerül a bizalmamba fogadnom, tudják jól, hogy milyen az igazi Bakugou Katsuki.
-...Nem foglak tudni sehogyan sem lebeszélni errõl, ugye?-sóhajtott fel lemondóan Kirishima, miután tudatosult benne, hogy bizony bárhogyan is próbálkozna, az egyetlen, amit jelenleg tehet, az az, hogy rám hagyja a dolgokat.-Egy dolgot ígérj meg, mielõtt odamész...Ne csinálj semmi hülyeséget, és amint hazaértél, rögtön hívj fel.
-Nem tudom, hogy a mostani állapotom mi mindent képes belõlem elõhozni, úgyhogy inkább nem ígérek semmit, de majd igyekszem észnél maradni.-mondtam, miközben befordultam abba az utcába, ahol úticélom helyezkedett el, viszont mielõtt még letettem volna a telefont, megálltam néhány másodpercre a sétámban, és immáron tejesen más hangszínnel, halovány mosollyal az arcomon szólítottam meg a vörös hajút.-Kirishima... Köszönöm.-mondtam hálásan, és bár nem láthattam az arckifejezését, ennek ellenére tudtam jól, hogy az említett személynek mennyire sokat jelent ez az egyetlen szó, hiszen tisztában volt vele, hogy nem szokásom csak úgy köszönetet mondani bárkinek, viszont ha mégis ezt teszem, akkor valóban nagyon hálás vagyok.
-Nincs mit, haver.-válaszolta mosolyogva, majd ezt követõen meg is szakította a beszélgetésünket.
Miután elraktam a telefonomat, ismét elkezdtem megközelíteni a hotel épületét, amihez 2 percen belül oda is értem. Miután megkérdeztem a recepción dolgozó nõtõl, hogy hol találom Violet lakását, már igyekeztem is a lift irányába, hogy minél hamarabb fel tudjak jutni a negyedik emeletre. Amikor a liftajtó újra kinyílt elõttem, egy hosszú folyosóval találtam magam szembe, aminek legvégén könnyen meg is találtam a 125-ös számmal jelzett ajtót, amin néhány másodpercnyi hezitálást követõen végül be is kopogtam, azonban percek elteltével sem érkezett semmi válasz. Megpróbáltam ismét, de ezúttal sem nyitott nekem ajtót senki, így kezdetleges nyugodtságom helyét az idegesség kezdte átvenni.
-Violet! Violet, tudom, hogy itthon vagy! Kérlek nyisd ki az ajtót!-kopogtam be ismét, de csak úgy, mit az elõzõ próbálkozásaimnál, ezúttal sem történt semmi.
Fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene tennem. Szívem szerint betörtem volna azt a rohadt ajtót, csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy Violetnek semmi baja sincs, viszont a jelenlegi helyzetet tekintve nem engedhettem meg magamnak az ilyen meggondolatlan cselekedeteket, hiszen nem állt szándékomban sem ráijeszteni, sem pedig ráeröltetni az akaratomat. Így az egyetlen megoldást az jelentette, ha egyszerűen csak tudtára adom azt, amit érzek, még ha ehhez le kell vetkõznöm magamról a makacsságomat, illetve háttérbe kell szorítanom a méltóságomat.
-Tudom,hogy most valószínűleg hallani sem akarsz felõlem, amin nem is csodálkozok, hiszen rohadtul igazságtalan voltam veled szemben. Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amiket nagyon nem kellett volna, csak azért, mert bántani akartalak. Azt akartam, hogy te is átérezd azt a fájdalmat, amit én éreztem akkor, amikor elmentél. Nem akarok órákon keresztül pofázni neked, hiszen úgyis tudom, hogy semmilyen mentség nincs a bizalmatlanságomra és tudom, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel nem fogom tudni helyrehozni a hibáimat, de ettõl függetlenül azt akarom, hogy tudd...-döntöttem neki homlokomat az ajtónak, majd összeszorítva ökleimet, lehunytam szemeimet.-Nagyon sajnálom azt, amit veled tettem, és ha képes lennék visszacsinálni a dolgokat, akkor biztosan megtenném. Nyugodtan kiabálj velem, ha szeretnél, üss meg, ha ettõl egy kicsit is jobban fogod érezni magad, csak kérlek...Engedd, hogy legalább egy pillanat erejéig láthassam az arcodat,engedd, hogy a szemeidbe nézve mondjam el neked, hogy mekkora barom voltam, engedd, hogy helyrehozzam a hibáimat és elmondjam neked, hogy mennyire elviselhetetlenül magányosak voltak a mindennapjaim nélküled, az öleléseid, és a csókjaid nélkül.-remegett meg néhány másodpercre a hangom, és ezzel egyidõben éreztem, ahogyan egy forró könnycsepp végiggördül arcomon, amit azon nyomban le is töröltem kézfejemmel.-Violet, én...Nagyon szeretlek. Mindig is szerettelek, és bármi is fog történni ezután, akár megbocsátasz, akár nem, akkor is te leszel az egyetlen személy, aki iránt képes leszek ilyen érzéseket táplálni. Tudom, hogy nem mondtam ki elégszer ezeket a dolgokat, tudom, hogy sokszor nem tudtam a legmegfelelõbb módon kifejezni a gondolataimat, de ettõl függetlenül mindig is te voltál számomra a legfontosabb, és az egyetlen, akibe képes voltam beleszeretni. Bármit is hozzon a jövõ számunkra, én örökre meg foglak õrizni a szívemben, erre megesküszöm.-szorítottam össze pólóm anyagát a mellkasomnál, miközben ajkaimat beharapva töröltem le folyamatosan aláhulló könnyeimet.-Ha úgy érzed, hogy szeretnél velem beszélni, vagy akármi... Tudod hol találsz.-sóhajtottam egy hatalmasat, majd ellökve magam a bejárati ajtótól, gyors léptekkel igyekeztem minél hamarabb elhagyni a hatalmas épületet, még mielõtt bárki is meglátná azt, hogy a nagy Bakugou Katsuki mennyire szenved az érzései miatt... Azok miatt az érzések miatt, amik egyetlen lányhoz kötik a szívét, és aki miatt életében elõször képes volt arra, hogy a lelkét nyomasztó gondolatait szavakká formálja, és kiejtse azokat az ajkain.

~2020.06.20.~