„Vannak dolgok, melyeket jobb nem látni, és vannak dolgok, melyeket jobb elveszíteni, mint megtalálni."

Hogy is van a mondás? Az ellenségem ellensége a barátom? Melegen ajánlom annak, aki kitalálta a mondást, hogy igaza legyen. Nem szeretném azt, hogy két pontról támadjanak minket, egyik részről Victoria és csapata másik részről meg a Volturi. Nem kellene bíznom a Volturiba, de Aro nem igen szeretne engem holtan látni, szóval ez egy biztos pont arra az esetre, ha netán megpróbálnának ártani nekünk, meg amúgy is Victoriáék életfelfogása szembe megy a Volturiéval, mindent összevetve most az egyszer teljesen megbízok Aroban, ám csak Aroban! A többiek mindig is utáltak, mert Aro kegyeltje voltam, Jane egyszer meg is próbált ölni, visszafelé sült el a dolog és majdnem magát ölte meg.
Az erdő közepén járunk, gyalog indultunk el. Most örülök, hogy ők is velem jöttek, mert én az első kilométeren elvesztettem a fonalat, hogy merre kellene tovább menni. Útközben az eső is rákezdett, szóval még észlelni sem fogom tudni Aroékat, mert az eső a vámpírok szagát elmossa.

– Mindjárt ott vagyunk. – fogja meg a kezemet Carlisle.

Az erdőt egyre sűrűbb növényzet borítja és a fák is nagyobbra nőttek, mint a déli részen, a hely horrorisztikája miatt emberek errefelé nem is járnak. Az indián rezervátum erdejét amúgy is jobban kedvelik az emberek.
Hogyan tudnak Edwardék itt vadászni? Én biztosan neki mennék valaminek, vagy megbotlanék a talajon lévő kidőlt fákban. Talán ez is az oka, hogy én nem vadászok...nem is tudom mi lenne velem, ha nekem állatokra kellene vadásznom, gyakorlatilag éhen halnék, mert elijeszteném őket.
Már egy ideje barangolunk az erdőben, már a lábam lerohadt, de végre elérkezünk egy területhez, ahol nincsenek fák, csak egy kis sziklás, köves terület. Itt fogunk velük találkozni.

– Miért nincsenek már itt? – zsörtölődik Rosalie.

– A Volturi mindig késik. – mondjuk egyszerre Carlisleal.

Legalább az eső elállhatna, úgy ömlik fentről a víz, hogy az Amazonast kétszer meglehetne vele tölteni, hogy még hátborzongatóbb legyen az egész egy villám jelenik meg az égbolton, majd ezután egy hatalmas mennydörgés rázza meg az erdőt.

– Jól kezdődik...– mondja Alice.

Ha most is lenne rajtam smink kétségkívül úgy néznék ki, mint egy panda, Alicék hoztak át nekem ruhát apától még tegnap, szürkemelegítő nadrágomba és a hozzátartozó pulcsiba egyébiránt úgy nézek ki, mint aki futóedzésről jön.
Fúj!
Utálok futni, nem csak az emberiformámban, hanem a másikban is, de hasznos tud lenni, ha egy gyors emberrel vagy vámpírral van dolgom...Az edzőcipőm teljesen elázott, konkrétabban szerintem az egész Csendes-óceán benne van a cipőmben.
Váratlanul meghallom a levelek zörgését és az eső ellenére is megérzem a Volturi jelenlétét.

– Itt vannak. – jelentem ki.

Közelebb megyünk egymáshoz, egy esetleges támadást így jobban kitudunk védeni, de, amint megjelennek látom, hogy nem akarnak ártani nekünk.
Marcust Jane követi, majd Aro és az én szerencsémnek megfelelően Caius lép a színtérre.

– Késtetek. –méltatlankodom.

– Neked is szia, vadász! – köszön gúnyosan Caius.

A platina szőke hajával és a vörös szemével úgy néz ki, mint egy albínó gyerek.
Mind a négyen a Volturi ruháját viselik, amiben úgy néznek ki, mint Voldemort halálfalói.

– Ejnye, Caius, megbeszéltük, hogy nem nevezzük így. – mosolyog rá Aro, majd felénk fordul. – Általában üdvözölni szokták a vendégeket. –vigyorog inkább Carlisle-ra, mintsem rám.

Gyilkos pillantással nézek vissza rá és azonnal lehervad a mosoly az arcáról, hihetetlen, hogy egy ilyen kegyetlen vámpírra hatással vagyok, de tényleg megtörténik.
A világ legnagyobb klánjának vezetője fél tőlem!

– Hogy vagy? – néz rám.

Nagyokat pislogok rá...Ebbe meg mi ütött? A legborzasztóbb az egészben, hogy tényleg érdekli mi van velem.

– Nagyszerűen! Az állapotomról akarsz érdeklődni vagy inkább segítesz elkapni Victoriát? Jane, te pedig most azonnal szállj ki a fejemből, úgysem hat rám a boszorkánykodásod. – fordulok a szőke tizennégyév körüli lányhoz.

Jane morog az orra alatt, de nem érdekel a nyűgje...

– Ha ennyire nincs kedved velünk beszélni mondd meg gyorsan merre kezdjük a keresést és már itt sem vagyunk? – mondja Aro.

– Valahol Forksban... – jelentem ki flegmán.

– Nem adtok neki ételt? Akkor ilyen gonosz velünk, ha éhes...– vélekedik Marcus.

Marcus Aro legnagyobb bizalmasa, Aro húga Marcus felesége volt, mielőtt Aro ki nem nyírta...A két vámpír egyébként megszólalásig hasonlít egymásra.
Rámordulok Marcusra, de nem mozdulok el a helyemről. Nem fogom hagyni, hogy ő is az idegeimre menjen.

– Miért ilyen feszült Jessica? – kérdezi gúnyos mosollyal a társaimat Jane.

Mielőtt még valaki megszólalna én kezdek el haragosan beszélni:

– Azért, mert Jessicának már kurva gyengék az idegei, Jessicára ránéznek, már kapja is az idegbajokat, főleg ha a Volturival van egy helyen! – mondom a társaim helyett.

Jane nekem akar esni, de Marcus vissza rántja, kár, szívesen megcibáltam volna a kontyba kötött haját...

– Most akkor mindenki lenyugszik és úgy beszélünk egymással, mint a normális békében élő vámpírok. Egyikünk sem szeretné, hogy Victoria és csapata valami olyat csinálna, ami miatt bajba kerülhetnénk, tehát úgy hozta a sors, hogy összedolgozunk, lehetőleg úgy, hogy nem öljük meg a másikat. Mindenki érti? – kérdezi Aro.

Mindenki elmormol egy igen én meg a Volturi tagjaihoz fordulok:

– Nem kérünk a segítségetekből, ha nem tartotok be egy szabályt. – jelentem ki.

– Hallgatjuk – mondja Aro nem túl lelkesen.

– Az ittlétetek alatt nem ehettek emberi vért. – mondom ellentmondást nem tűrően.

– Vegának kell lennünk?! – akad ki Caius.

– Bizony és még nem fejeztem be, szóval egyetlen egy hely van, ahol vadászhattok és az is az északi erdő, nem ölhettek kóbor háziállatokat, csakis az erdőben honos állatokra vadászhattok. A gyengeelméjűek kedvéért, igen, Caius rád gondolok, azt is megemlíteném, hogy az ember nem az erdőben honos és nem is állat! – mondom.

– Bunkó! – förmed rám.

Tudomást sem veszek a megjegyzéséről, Aro felé fordulok:

– Áll az ajánlat vagy meggondoltátok magatokat?
Aro a többiekre néz, nem szólalnak meg, de tudom, hogy telepetikusan kommunikálnak...

– Ez kettő igen, kettő nem. – jelenti ki.

– Akkor mehettek is. – mondom egykedvűen.

Caius zsörtölődik egy sort, de megváltoztatja a döntését:

– Én vállalom, hogy vega leszek, legalább ez ösztönöz, hogy gyorsan végezzünk...– sóhajt fel.

– Akkor úgy néz ki maradunk...Csak Victoriáék vannak, vagy hoznak magukkal valakit? – kérdezi Aro.

– Nem tudom, de egy ember lelépett tőlük, szóval eddig a városban csak James és Victoria tartózkodik. –mondom.

–Mi lesz, ha megjelenik Riley? Vele mit kezdjünk? –
érdeklődik Marcus.

Riley... a volt legjobb barátom, akivel együtt nőttem fel, együtt búsultunk, együtt nevettünk, a négyes barátságunk alaphangja, a mókamester...

Riley...aki nem hallgatott rám és hagyta, hogy manipulálják, a fiú, aki vámpírrá változtattatta magát, embergyilkos, egy keresett vámpír legnagyobb rajongója, Helen megtámadója, önkontroll nélküli vámpír...

Nem kell sokat agyalnom, hogy mit mondjak, fájdalmas lesz kimondani, de Riley a szememben már halott...

– Ha meglátjátok a lehető legkegyetlenebb módszeretekkel nyírjátok ki! – mondom határozottan.

Az erdőben szerintem még a madarak is leestek a fáról, mert olyan tekinteteket kapok, amire nem számítottam. Aro a legkegyetlenebb mindenki közül, de még ő is kigúvadt szemmel csodálkozik a kijelentésemen.

– Jess, ezt nem...– kezdi Alice.

– De igenis kell. Riley egy szörnyeteg lett! Én láttam a szemében a gyűlöletet és rosszabb, mint ők. – bökök a fejemmel a Volturi emberei felé.

Mielőtt még bárki megjegyzést tenne visszatérek a témára:

– Menjetek azokra a helyekre, ahol nem jár sok ember. Én a helyetekben átöltöznék, mert eléggé para a ruhátok. James valószínűleg apámékat figyeli, de oda megtíltom, hogy menjetek, ennyit akartam mondani, indulhattok. – mondom.

– Na, várj, hol fogunk lakni? – néz rám bambán Jane.

– Ez már nem az én problémám, kislány...

Jane tekintetéből le lehet olvasni, hogy azonnal megölne, ha nem lenne itt Aro.
Mielőtt elindulnának Marcus nem bírja ki, hogy oda ne szóljon nekem vagyis inkább Carlisle-nak:

– Nem tudom mit csináltál a kis csajjal, de te vagy az egyetlen vámpír, aki valaha felkelltette a figyelmét, Caius most biztos féltékeny...

Caius olyan zavarba jön, hogy majdnem kibuggyan belőlem a nevetés. Mióta megálltam a fejlődésben azóta próbált felszedni, mit ne mondjak nem az esetem...
Komoly maradok, mert nem a humoros oldalamat akarom mutatni a Volturinak és haragosan Marcusra nézek.

– Ne turkálj az agyamban, hanem menj a dolgodra! – dörrenek rá.

– Nem, még folytatom...Sok vámpírnak néztem meg a kapcsolatát, de most látom először, hogy egy vámpír ennyire vonzódjon valakihez és én most Carlislera gondolok. Ahhoz képest, hogy néhány héttel ezelőtt ismerkedtetek meg nagyon szeret téged, becsüljétek meg egymást!

Mind a ketten elmosolyodunk, de Aro megszakítja a pillanatot:

– Te komolyan összejöttél vele?! Most akkor lefejezni sem tudom, mert akkor számolhatok a te bosszúddal is...remek...most még jobban utállak! – mondja miközben ujjával Carlisle felé bök.

Hallom ahogy Aro Cullenéket átkozza olaszul és eleresztek egy fél mosolyt, imádom, ha felbosszantják.
Néha, úgy érzem, hogy a Volturi is tud normálisan viselkedni, de utána végig gondolom, hogy mit műveltek és rájövök, hogy rajtuk már semmi sem segít. Maradt még bennük egy kis emberség, de az évek során kihalt belőlük jó részt, így ez már visszafordíthatatlan... elindultak abba az irányba, amely a kegyetlenségbe vezette őket. Pedig szerethetőek lennének.
Érzem, hogy valaki behatolt a tudatomba, de nem nagyon izgat. Tudom, hogy Aro az és a gondolataimat mind hallotta.
Miután megbeszéltük, hogy közösen hagyjuk el az erdőt, elindulunk az erdőből.
Aro sétál elől, de amikor elmegy mellettem megszólal:

– Köszönjük!

– Nem bóknak szántam! – kiáltok utána.

Aro valamit megköszön? Ez biztos azért van, mert senki nem mondta még nekik, hogy van bennük valami emberi.
Arot Marcus követi és ő is hozzám szól:

– Nem Carlisle lesz az egyetlen férfi az életedben. –suttogja titokzatosan.

Hát ez meg mit jelent? A döbbenettől megállok és érthetetlenül nézek rá, és bár a leghalkabban próbálta mondani, hogy senki ne szerezzen erről tudomást Carlisle meghallotta, mivel mellettem jött.

– Esküszöm nem tudom, hogy miről beszélt! –
nézek rá ledöbbenve.

– Ne aggódj, Marcusnak vannak megjegyzései, amit senki sem ért. – karol át.

Tényleg nem kéne aggódnom Marcus kijelentésén, de mégis nyugtalansággal tölt el a megjegyzése.
Mire érthette?
Utálom a titkokat!