„Némely ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani, és mégis barátja megváltója lészen."

Energiával teli kelek fel az ágyamból és egy hatalmasat nyújtózkodok, a tegnapi rosszullétemnek hűlt helye, a kórházban eltöltött idő (khm...Carlisle-al eltöltött idő) nagyon jó tett nekem. A lehető legtovább aludtam ma, tíz órakor kelek, életemben nem keltem még ilyen későn, a tegnapi nap jóócskán kimeríthetett.
A konyha fele veszem az irányt, amikor megérzem, hogy Helenen és apámon kívül van még valaki a lakásban, nem is kell sokáig várnom, hogy kiderüljön ki.
Jacob az asztalnál apámmal beszélget.
Melegen ajánlom Billynek, hogy nem mondta el a fiának és apámnak sem, hogy mit látott pár nappal ezelőtt...
Aha...köszi Billy...Jacob nézéséből már rájöttem, hogy ő tudja, ha most azért van itt, hogy elmondja apámnak, lehet idegbajt kapok...

– Sziasztok! – köszönök sürgetően, majd odasietek a mosdóhoz, hogy igyak valamit, nem nézek hátra, de Jacob biztosan gyilkos pillantásokat lövell felém.

– Jacob hozzád jött, Jess. – jelenti ki apám.

– Oké – mondom egyszerűen. – Felmehetünk, ha gondolod.

Ránézek, de én még ilyen idegesnek nem láttam embert. Olyan gyűlölet árad a szeméből, hogy elmondani nem lehet, körülbelül így nézett rám Riley is pár évvel ezelőtt, amikor belerondított a szülinapomba, itt most az a különbség, hogy Jacob jogosan dühös rám...Azt mondtam neki, hogy utálom Cullenéket, erre tessék...pár hét után már a második családom lettek...ezért nem szabad előítéleteket alkotni...

– Utálod Cullenéket, mi? – kérdezi dühösen – Ha tippelnem kell, akkor az orvost utálod a legjobban, igaz?

Rámeredek. Ha csak megemlíti, hogy itt járt Carlisle bizony isten elásom valahol a hátsó kertbe, de előtte még néhányszor megsimogatom az arcát...egy kalapáccsal...

– Mikor is indulsz Cullenékhez? – szólal meg apám.
Kész végem, nekem itt befellegzett, és én bolond még végrendeletet sem írtam...

– Cullenéhez, mi? – vicsorog rám.

– Tudod mit, Jacob. Nem jössz fel a szobámba? –
kérdezem és már kezdem is kihúzni őt az ebédlőből, fel a lépcsőre.

Apám a szokásnak megfelelően most sem ért az egészből semmit.
Miközben a szobám felé tartunk ötféleképpen gyilkoltam már meg és temettem el ezt a palit!
Belököm a szobámba, majd nekiesek:

– Mi ütött beléd? – kérdezem tőle, olyan halkan, ahogy csak tudom, de így is kiabálás lett belőle.

– Nem is tudom...pár héttel ezelőtt még utáltad őket, most meg azzal az orvossal hetyegsz.

– Féltékeny vagy, vagy csak ennyire nem bírod őket? Csak ezért érdekel, mert alig ismerjük egymást és már így reagálsz rá.

– Nem vagyok féltékeny! – mondja ingerülten, de leró róla, hogy hazudik.

– Ez egy hazugság volt, de folytasd tovább a mondtatodat.

– Jó, lehet az vagyok, de nem ez a legfőbb baj, hanem, hogy azt mondtad, hogy utálod őket, sőt akár azt is feltételezhetem, hogy kémkedtél a farkasok után.

– Ismerem Saméket! Akár oda is mehetsz hozzá és megkérdezheted, hogy mennyiszer segítettünk egymásnak, soha nem kémkednék utánuk és Cullenék meg semmit nem akarnak Sam falkájától! Azonkívül utáltam is őket, de megismertem őket és tök jó fejek...sajnálom, ha ezzel megbántottalak, de nekem most mellettük a helyem – mondom ki nyíltam.

Meglepődött, hogy azt mondtam, hogy ismerem Samet, de a haragja miatt nem nagyon reagál rá.

– Nagy hiba – sóhajtja.

Persze, hogy azt hiszi, hogy hibát követek el, hisz nem tudja, hogy mi vagyok valójában...

– Nézd, életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor úgy mondtam meg róluk a véleményem, hogy nem is ismertem őket, de nagyon megbántam. Tudom, hogy a ti törzsetek nem ápol jó viszont velük, de az életemet rájuk bíznám...– mondom, miközben egy kicsit közelebb megyek hozzá.

Jacob bólint, majd végre nyugodtan szól hozzám:

– Bevallom, amikor idejöttem elakartam mondani apádnak, de lehet, hogy jók a megérzéseid, így hagyom...DE ha csak egy rossz szót mernek hozzád szólni megölöm őket, nem érdekel, hogy még nem vagyok alakváltó.

– Sam valami hasonlót mondott...– nevetek.

– Ja, a farkasok alfája...– mondja nevetve.

– Egy nap te leszel, ha jól hallottam az őseid elképesztő erővel rendelkeztek.

– Te mindent tudsz?! Egyébként nem fogom átvenni a helyét...ez nem nekem való.

Na most meglepett a srác...ezt Samnek még biztosan nem mondta el, szóval ez egy újabb titok...
Kezd elegem lenni a titkokból...

– Pofámat befogom Sam előtt – mondom, miközben leülök az ágyra – Amúgy nekem is be kell vallanom, hogy mire ide felértünk ötféleképpen akartalak meggyilkolni.

– Ezt múlt időben mondtad, szóval már nem akarsz. Nem vagy egy haragtartó típus – neveti el magát – Egy kérdésem még lenne: Honnan ismered Samet és hogy értetted, hogy segíttetettek egymásak?

Jaj, ezek a kérdések megrángatják az agytekervényeimet...

– Ez maradjon titok – kacsintok rá, majd elindulunk lefelé.

Miközben kikísérem az ajtón jövök rá, hogy egész idáig vámpírformámban beszélgettem vele és észre sem vette...(jó dühös lehetett) de mielőtt meg visszaváltoznék megölel, nem tudok mit csinálni, szóval ugyanazt teszem, mint ő.
A nyakánál van az arcom, így teljes valójában érezhetem a vérét...nem bírom az emberi vért, de az övé egész tűrhető.

– Most akkor mondhatom, hogy megszereztem a belügyminiszter rokonának barátságát? – kiált a kocsija mellől, amely egy toyota corolla.

– De csak akkor, ha mondhatom, hogy barátom lett a majdnem alfa...– vágok vissza.

Nevet, majd beszáll a kocsijába, de még a kormány mögül megszólal:

– Megbeszéltük!

Miután elhajt Charlie a nappaliban a tv előtt utánam szól:

– Alfa? – kérdezi.

– Te mindig hallgatózol?

– Hangosak vagytok – vonja meg a vállát.

– Amúgy csak egy belsős poén – mondom.

Végre, ez nem egy hazugság!
Nem várom meg még további kérdéseket tesz fel, bemegyek a szobámba és összekészülök, mivel pár óra múlva baseballozni fogok.

Mire megérkezek az erdő közepére, (ahol egy nagy terület található, ahol nem nőttek fák, így nyugodtan tudunk játszani) többiek már javában melegítenek. Nem tudom mit vártam, hogy milyen ruhában fogom őket látni, de ugyanúgy baseball felszerelésben vannak, mint én, azzal a különbséggel, hogy még ők a kék fehér árnyalatban tündökölnek, addig én piros fehérben.
Rég nem játszottam már ezt a játékot, így biztosan nem vagyok formában...bár, én mikor vagyok? Legalább a kocsimból úgy szálltam ki, hogy nem törtem össze magam, ez már egy jó jel a mai naphoz.
Végig nézek a Cullenéken (leginkább az apjukon), majd sietős léptekkel odamegyek hozzájuk.

– Késtél – mondja Edward, miközben a két karjába zár.

– Én sohasem kések! Mindig pontosan jövök! –vitatkozok.

Mindenkit egyesével megölelek, Carlisle-t egy kicsit jobban...

– Mikor kezdünk már? – nyavalyog Jasper.

Jasper hatására összegyűlünk és megbeszéljük a pozíciókat.

– Jess, mi szeretnél lenni? – kérdezi Alice.

– Ütő – jelentem ki minden teketória nélkül.

– Gyorsan futsz? – érdeklődik Emmett.

– Azt majd meglátjuk – mosolygok rá.

– Oké mindenki álljon fel a helyére én már játszani akarok! – türelmetlenkedik Jasper.

Felállok a helyemre és ameddig a többiek elfoglalják a saját helyüket én az ütőmmel kezdek el játszani: forgatom ide-oda, dobálom, így nem figyelek nagyon a környezetemre, mikor már gyanús lesz a csend felnézek és észreveszem, hogy mindenki engem bámul...Mit csináltam?

– Ezt hol tanultad? – álmélkodik Rosalie.

– Hát, nem tudom...csak úgy jött. – mondom zavartan.

– Jasper ugyanezt tudja, ugyan ezekkel a mozdulatokkal...– szól Edward.

– Tényleg? De érdekes – mondom meglepetten.

Alice beáll a kör közepére és onnan nézi a jövőbeli eseményeket. Miután tegnap elmondták, hogy mit akarnak csinálni az erdőben rájöttem, hogy a vihar azért kell, mert felettébb hangosan játszanak.
Egy villámlás zökkent ki a gondolataimból és Alice megszólal mosolyogva:

– Idő van.

Így beállunk a pozíciónkba.
Az ütő a kezembe úgy áll, mintha csak bele ragasztották volna, Cody régebben megtanított engem jól játszani, és azt mondta, hogy nagyon jó ütő lennék, remélem a vámpírformámban is vagyok olyan jó, mint az emberiformámban.
Alice lesz a dobó, így az ő dobásait kell majd elütnöm, utána futhatok a következő pozíciómba.
Ilyen kecsesen még nem láttam dobni senkit, annyira Alice mozdulataira figyelek, hogy majdnem képen talál a labda, illetve találna, ha nem a vámpírformámban lennék, így könnyedén elütöm a labdát, majd amilyen gyorsan csak tudom eldobom az ütőt és futok amerre látok. Emmett ellen vagyok, neki kell elkapni a labdát, de mielőtt ezt megtenné én egyszerűen átfutok a másik állásomba.

– Ez aztán nem semmi, te tényleg gyors vagy! –mondja Jasper.

Egy szalutálással elintézem a dicséretét, majd folytatom a játékot.
Jaspert és Emmettet annyira felbosszantottam a gyorsaságommal, hogy most Edward ellen futok, de őt is beelőzöm.

– Ilyen a világon nincs! – csapkodja a térdét Jasper.

– Csak egy játék Jasper, nem vesztetek semmit, csak egy volt Volturis legyőzi a Cullenékat – mondom nevetve, ők meg bemutatnak nekem.

– Jó, elegem van! Jessie te most elkapó leszel! – jelenti ki Jasper.

Így most én fogok a labda után futni, Carlisle veszi át a helyemet.

Már ténylegesen értem, hogy minek kell a vihar...olyan zajt csapunk, mintha valahol a Közel-Keleten lennénk frontvonalban. A másik oldalról Emmett az elkapó, szóval most ellene vagyok. Ahogy végig nézek rajta nem hinném, hogy azt hiszik, hogy sok esélyem lenne ellene, odaszólok Carlislenak:

– Ne hagyd, hogy a fiad megöljön! Légy résen, mert hamarosan megint kórházban kötök ki!

Mindenki nevet, de főleg azért, mert egy olyan pici test egy nagy testtel fog találkozni hamarosan.
Ők még nem sejtik, hogy hatalmas erőm van.
A repülő labda útját figyelem és látom, hogy Emmett ugrik a labdáért. Ez nem fair...én se repülni, se nagyon ugrani nem tudok!
Akkor is elkapom a labdát...Emmett ugrása közben én is megpróbálok felugrani olyan magasra, mint ő, viszont ő előbb kerül a levegőben lévő labda elé. Itt hamarosan óriási csattanás lesz, de erről itt még csak én tudok. A levegőben utolérem és én kapom el a labdát, viszont ezzel a lendülettel, akaratlanul az erőm egy részével Emmettnek csapódok...Szegény srác elrepül a másik irányba, majd a földre huppan, hamarosan én is követem őt, de a lehető legkecsesebben fogok talajt: lábra estem.
Emmett alig bír felállni a talajról, van egy olyan érzésem, hogy ezt még egy jó darabig megérzi.

– Hupssz – mondom komolyan, de kitör belőlem a nevetés.

– Te mi az istenből vagy?! – nyögi Emmett, majd feltápászkodik és a derekát kezdi dörzsölni.

– Azt hiszem elfelejtettem mondani, hogy erősebb vagyok a többi vámpírnál. – mondom.

– Igen, ez kimaradt, de nem csodálkozunk, amennyi képességed van neked...én sem bírnám felsorolni. –szólal meg Jasper.

– Van, amit még tudnunk kellene? -tudakolja Rosalie.

– Van, de az elég megalázó dolog, szóval inkább nem mondom.

Pár perc múlva újra rendesen megy a játékunk, de a többiek épsége érdekében visszaállítottam magam ütő posztra.
Jasper, a másik csapatból iszonyú erőseket üt, de még mindig utcahosszal vezet az én csapatom: Rosalie, Carlisle és én vagyunk egy csapat.
Most állok a legközelebb az erdős részhez és Alice dobja a labdát, amikor megcsap a vámpírok szaga.
Ne, ne, ne, ne, ne.
Ez nem lehet igaz!
Ez csak egy álom egy nagyon rossz álom.
Alice és én azonnal egymásra nézünk, majd együtt kiabálunk a többieknek:

– Srácok!

A hangunk kétségbeesett és azt a többiek is észreveszik, azonnal a játéktér közepére futunk.

– Itt vannak! – mondja Alice és az arcáról lelehet olvasni, hogy rosszul van. – Megváltoztatták az útjukat, erre tartanak.

– Tűnjünk innen – mondja Edward.

– Már késő, pár pillanat és itt vannak, érzem a szagukat. – mondom.

– Tudják, hogy ki vagy? – kérdezi Carlisle.

– Nem tudom...Riley mesélt rólunk, viszont azt nem tudom, hogy tudják is, hogy nézek ki.

Egyre közelebb jönnek, így beállunk egy kupacba.
Victoriáék arról nem tudnak, hogy Cullenék is vadásznak rájuk, szóval ebből nem lehet baj, viszont engem valószínűleg vissza kell fogni, mert ha meglátom azt a ribancot, biztosan neki megyek.
Minden porcikám remegni kezd, de ez a kezemen látszik a legjobban.
Viszontláthatom a legnagyobb ellenségemet pillanatokon belül.
Carlisle is észreveszi, hogy remeg a kezem, így jobbnak látja, ha megfogja, most már kevésbé remegek.
Hiszek abban, hogy Victoria nem fog semmit észlelni rajtam.
Kihámozom a kezemet, Carlisle kezéből, mert nem akarom, hogy Victoriáék tudják, hogy mi van köztünk.
Ééés már látom is őket...Victoria lobonca tűnik fel elsőnek...
Szétvet az ideg, hogy nem bánthatom őket...Ha megtenném nemcsak Cullenéknek okoznák bonyodalmakat, hanem Sam csapatának is, ezt meg végképp nem akarom...
Laurent kezében ott a labda, amit nem sikerült elkapni...Még mindig azt a taktikát alkalmazzák, mint máskor...úgy állítják be, mintha Laurent lenne a vezetőjük.
Laurent bőre sötét, akár az éjszaka és a szeme természetesen vörös. Raszta haja körülbelül a válláig ér.
Azt kell, hogy mondjam, hogy még ő a legnormálisabb a társaságban.

– Azt hiszem ez a tiétek. – szólal meg, majd a labdát Carlisle bal kezébe dobja...

Közelebb jönnek, nagyjából két méter választ el minket tőlük...és nem ölhetem meg őket!

– Köszönjük – mondja Carlisle.

Jamesre nézek, mert beleakarok nézni a fejébe... nagyon furán viselkedik.
Lehet meg is van rá az oka, mivel egy pajzsot húzott maga köré...Eltart egy jó darabig még áttöröm...Victoria és Laurent fejében csak a káoszt látom.

– A nevem Laurent, ők a társaim Victoria és James.

Ha nem mondod, nem is jövök rá, seggfej...

– Én Carlisle vagyok, ők pedig itt a családom.

Laurent rám néz és megszólal:

– A kiscsaj egy kicsit éhes – mutat rám Laurent –Nem adtok neki enni?

Nagyon kell magamat kontrollálni, hogy ne menjek neki, de megpróbálok más módszerhez folyamodni:

– Tudjátok, elég nehéz úgy ételhez jutni, ha ti levadásszátok az összes forksi lakost...nagy gondod okoztatok nekünk – nézek mélyen a szemükbe.

– Sajnáljuk, ha gondot okoztunk, de a vérfarkasok idáig üldöztek minket és nem tudtuk, hogy ez a ti területetek. – szól Laurent.

Persze, fogd az alakváltókra...
James elképesztően feltűnően méreget...vajon sejt valamit?

– Beállhatunk? – kérdezi Victoria.

Rászegezem a tekintetemet és a szemébe nézek, akkor sem kapom el a tekintetem, amikor már idegesen pislog rám.
Victoria nem tudja, hogy ki vagyok! Ez jó!
Carlisle felé fordulok és rámosolygok, hogy nincs semmi baj, játszanak csak velünk.
Valami azt súgja, hogy muszáj belenéznem James fejébe és ha elmennek, úgy elég nehéz lesz.

– Persze, miért ne. – sóhajt fel Carlisle.

Így aztán a legabszurdabb dolog történik velem: az ellenségeim itt vannak a közvetlen közelemben, erre baseballozunk velük.

– Én kiállok és akkor bejöhet valaki a helyemre –mosolygok az ellenségeimre.

Carlisle ugyan ezt teszi, így egy kicsit távolabb megyünk tőlük és vonok magam köré egy pajzsot.

– James valamit titkol...–mondom.

– Erre én is gyanakszok.

– Megpróbálok belenézni a fejébe, de nem tudom, hogy sikerülni-e áttörnöm a pajzsán, nagyon erős pajzs van körülötte...

– Szóval ez is a képességeid közé tartozik?

– Ezt is kifelejtettem...– harapok az ajkamba.

Körülbelül egy órába telik, hogy beletudjak nézni James fejébe és amit ott látok...
Hátra tántorodok és Carlislre nézek.
Most jött el annak az ideje, hogy én mentem meg az ő életüket...legalábbis az egyik Cullen életét...

– Jól vagy? –kérdezi tőlem.

– Nem. És ti sem lesztek, ha nem húzzuk innen el a csíkot, van egy ötletem, de ahhoz te is kellesz: mielőbb el kell tűnnünk, szóval mi most odamegyünk, kéz a kézben és úgy viselkedünk, mintha már jó ideje együtt lennénk és nagyon szeretjük egymást. Ne kérdezz semmit, mert én sem tudom, hogy mi lesz belőle, de muszáj megpróbálnunk.

Carlisle bólint és úgy megyünk oda a többiekhez, mint, ahogy kértem: kéz a kézben, ölelkezve, mint egy szép szerelmes mesében...Kár, hogy az én mesémnek az lesz a vége, hogy meghalok.
A tervem bevált...James engem néz, illetve azt, hogy mennyire szerelmesek vagyunk egymásba Carlisle-al és a terveit kovácsolja.
Szép halálom lesz...

– Nekünk lassan indulnunk kell, de köszönjük, hogy játszottatok velünk. – mondom, miközben a legszerelmetesebb pillantásomat lövellem Carlisle felé.

Carlisle, én, Jasper és Alice az én kocsimba szállunk, míg a többiek a másik kocsival hagyják el az erdőt.

– Mi történt? –kérdezi aggódva Jasper.

– Nem véletlenül nem mentek el innen, valakit akartak, James akart valakit...– mondom rekedten.

– Kicsodát? – döbben meg Alice.

– Majd, ha hazaértünk elmondom...

Addig is felkészülök a halálomra...
De legalább megváltoztattam James tervét és ezzel együtt megmentettem Alice-t.
Saját magamat nem fogom tudni megmenteni a múltam elől, ahhoz túlságosam megsebeztek...viszont egy barátot, aki az én életemet mentette meg néhány héttel ezelőtt azét igen.
Büszkén fogok átsétálni a pokol kapuján!