„Bármikor visszamehetsz a lelki társadhoz, épp ezért ő a lelki társad."

Fénysebességgel hajtok a Cullen házhoz. Az idegeim tönkrementek Jasper miatt.
A gondolataimban csak két szó cikázik: lelki társ.
Jasper a lelki társam.
Mégis, hogy gondolta, hogy nem mondja el nekem? Miért jött el hozzám?
Rettenetesen csalódtam benne.
Amilyen gyorsan hajtok nem kell sok idő, hogy a Cullen házhoz érjek. Iszonyúan remélem, hogy Jasper nyit ajtót, mert akkor legalább lekeverhetek neki egyet gyorsan.
De nem így történik, mert Edward nyit ajtót.
Végig mér, majd meglátja a szemembe a gyűlöletet.

– Hol van a nyomorult bátyád?

– Jasper fent a szobájában, a többiek nincsenek itthon.
Remek, akkor nyugiban nyúzhatom meg őt!

– Edward, menj el a házból egy kicsit, beszédem van Jasperrel és nem lesz egy szép beszélgetés. – mondom nyugodtan.

– Történt valami?

– Túl sok minden. – mondom egyszerűen.

– Ha most azt mondod, hogy Jasper miatt romlott meg a kapcsolatod apámmal megfojtom a testvéremet.
– mondja ingerülten.

– Akkor nem mondom...Menj el egy kis időre!

Miután Edward elment felcsörtetek Jasper szobájába és szinte rárontok.

– Jess? -lepődik meg.

Az ágyába fekszik nyugiban, kezében egy könyvvel, mintha mi sem történt volna ezekben a hetekben/hónapokban.

– Te hígagyú! Hogy tehetted ezt meg velem? Hogy voltál képes eljönni a házamhoz amikor nagyon jól tudtad, hogy nem bírok majd az érzéseimmel a kötelékünk miatt? Hogy tehetted meg? Tönkrement majdnem a kapcsolatom, mert te nem bírtál magaddal! Szívtelen mocsok vagy, Jasper Hale! – ordítom.

– Jess, ez nem ilyen egyszerű ez...

– NEM ILYEN EGYSZERŰ? Mikor alakult ki nálad?

– Azelőtt, hogy bekerültél a kórházba, mert a suli udvarán elájultál, azért nem jelentem meg az ebédszünetben, mert akkor volt a második rosszullétem.

– Miért jöttél el hozzám, Jasper?

– Én...ez...szóval...úgy...

– NE dadogj az istenszerelmére, hanem mondd ki! Rosszabb nem lehet a helyzeted!

– Nagyon akartam azt a dolgot. Seggfej voltam, rájöttem, nem kellett volna megtennem, de akartam...akartalak, bármi áron...

– És ez miatt zátonyra futott a kapcsolatom apáddal...Gratulálok!

Kifelé veszem az irányt, de a kedvenc fogását alkalmazza rajtam.

– Hallgass meg, kérlek! – könyörög.

– NE ÉRJ HOZZÁM! – kiabálom, majd lerázom magamról.

– Kérlek! Csak hallgass meg, utána elmehetsz!

– Gyorsba mondd!

– Már a suli első napján, amikor beléd ütköztem valahogy tudtam, éreztem, hogy te valahogy hozzám tartozol, azért néztelek olyan sokáig, mert nem tudtam rájönni, hogy mi közöd lehet hozzám, amikor belenéztél a barna szemeddel az enyémbe valahogy lefagytam és csak te voltál, ekkor még nem sejtettem semmit. Amikor el kellett mennem a vérfarkasokhoz bebizonyítani, hogy nem mi tettük azzal a farkassal azokat a szörnyűségeket valami arra késztetett, hogy menjek vissza a sulihoz és figyelmeztesselek a közeledő veszélyre, így Emmettet rángadtam el a kocsidhoz, hogy menjünk haza veled, tiszta hülyének nézett, mert éhes voltam és egy idegen ember kocsijába akarok beülni, de végül belement, azért jöttem veled haza, hogy figyelmeztesselek. Az első rosszullétem akkor történt, amikor téged majdnem elcsapott a furgon. A mosdóban jött rám és azt hittem, hogy ott lelem halálom annyira rossz volt. Ekkor jöttem rá arra, amire egyáltalán nem szabadott volna gondolnom, hisz azt hittem, hogy ember vagy: rájöttem, hogy te a társam leszel és valahogy éreztem mélyen, hogy te vámpír vagy. Amikor ezt mind realizáltam szóltam a barátnődnek, Helennek, hogy valószínűleg a társam vagy, aki ugye később szólt Ryannek. Azért szóltam neki, mert féltem, hogyha a közeledbe vagyok akkor olyat csinálok, amit te nem szeretnél. Megígérte, hogy nem mondja el neked, viszont iszonyú pipa volt rám, hogy nem én sem mondom el neked, de azt akartam, hogy te jöjjél rá, szóval lényegében ezért utál Helen. Amikor megtudtam, hogy vámpír vagy, pedig biztossá vált, hogy te a társam vagy. Most egy olyan vallomás fog következni, amiért valószínűleg meg fogsz ütni, de muszáj elmondanom: amikor a kórházban voltál nem véletlenül nyitottam rád és apámra a dolgotok kellős közepén, hanem mert féltékeny voltam. Féltékeny voltam, arra, hogy nem én lehetek az első, akivel...tudod...Így benyitottam, nagyon bocsi, Jess...

Egy hatalmas pofonnal jutalmazom.

– Ezt megérdemeltem, de folytatom még. Eleinte próbáltam veled flörtölni, hogy hátha észreveszed, hogy köztünk több van holmi barátságnál, de te nem viszonoztad, így úgy döntöttem, hogy inkább nem próbálkozok meg ezekkel, kerülni próbáltam minden olyan dolgot, ami arra sarkallna, hogy megdugjalak, gondolom emlékszel arra, amikor nem engedtem, hogy megfogd a kezem meg ilyenek, ezeket azért tettem, mert nem akartam belerondítani a kapcsolatodba, de nem sikerült, nagyon szerettelek...vagyis szeretlek, így ezt is elengedtem és hagytam, hogy hagy ússzunk az árral, aminek persze meg lett a következménye. A Volturi találkájára is azért nem mentem el, mert féltem, hogy Marcus kideríti mi van köztünk és elfecsegi.

– Rájött, hogy lesz valaki más az életemben...

– Igen...Amikor elkezdtünk beszélgetni láttam rajtad, hogy felszabadultál és tudom, hogy mélyen legbelül te is elkezdtél mást érezni irántam. Amikor Alicenek látomása volt nem véletlenül akartam veled menni, nem akartalak egyedül hagyni. Egyszer csak elkezdtem veled álmodni. Nagyon rossz álmok voltak olyanok, amikben meghaltál, amikor felkeltem mondogattam magamban, hogy ez csak álom, de nem sikerült lenyugtatnom magam, pánikrohamaim voltak. Az álmok folyamatosan visszatértek és amikor a szobádban voltam, akkor azért akartam, hogy velem aludj, hogy érezzem, hogy velem vagy és nincs bajod. Amikor...amikor...haldokoltál megfogadtam, hogyha életben maradsz, akkor bármi áron, ha csak egyszer is, de szeretnélek érezni a testemen...én pedig szeretnék benned lenni...

Megint egy pofont kap tőlem.

– És igen, ezt is megérdemlem, főleg, mert miattam egy nagyszerű kapcsolat ment tönkre. Amikor a kórházban magadhoz tértél én voltam szerintem a Föld legboldogabb vámpírja. Ennyit akartam mondani.

– Szemét vagy! – sziszegem neki.

– Jess, ha nem akkor történik meg, megtörténik máskor! Jobb lett volna, ha Carlisle nem tudja meg és szenvednünk kell a lelkiismeretünkkel?

– Nem, az lett volna a legjobb, ha soha nem találkozunk!

– Van még valami, amit nem mondtam el: Tudod mi húzott ide vissza Forksba? Tudod miért kezdtél el velünk jóba lenni? Mert tudatalatt a közelemben akartál lenni.

ÚRISTEN! Kurvára igaza van.

– Nem mondhatod el senkinek! – figyelmeztetem.

– Tudom...Kivel jöttél rá? Ki segített rájönni?

– Caius. Te?

– Washington állam szinte összes könyvtárát végig jártam, hogy találjak erről valamit, de nem sok mindent találtam. Haragszol, igaz?

– Ha nem ismerném a testvéreidet és az apád itt helyben megnyúználak. Tönkre tettél és nem csak engem.

– Sajnálom!

– SAJNÁLOD? MIT ÉR SZERINTED A SAJNÁLATOD? – kiabálom.

– Ha én nem vagyok, nem békülsz ki az apámmal!

– Ha te nem vagy sosem töröm össze a szívét!

– TEHETEK RÓLA, HOGY SZERETLEK? – most már ő is kiabál.

– NEM SZERETSZ! ÉN SEM SZERETLEK! Ez csak egy ahhoz hasonló érzés, higgy nekem ebből a szempontból tájékozottabb vagyok!

– Szerinted nekem ez jó? Hogy nem bírok két ember közül dönteni?

– Biztos, hogy nem, de én legalább valamilyen szinten tudom magam kontrollálni, de te még erre sem vagy képes. És tudod mit, rájöttem valamire: Nem is akarod az érzelmeidet kontrollálni.

– Mert szeretlek!

– Nem szerethetsz! Nem szerelem, amit irántam érzel! És én sem szerelmet érzek...

– Te tudod...– forgatja meg a szemét.

Meg kell tennem, muszáj kimondanom!

– Jasper, takarodj ki az életemből! – mondom elcsukló hangon.

Megtettem, amit megakartam tenni, de nem érzem magam ezért megkönnyebbültnek.
Jasper lerogy az ágyra, szinte sokkot kapott.
Így lesz mind kettőnknek a legjobb.
Ajtó felé indulok, amikor megszólal:

– Kérlek, ne! Ne tedd ezt velem!

– Mindenkinek így lesz a legjobb.

A vámpírgyorsaságával azonnal előttem terem és megint szájon csókól.
Mi mást csinálhatnék a társaként, minthogy viszonzom...
Utálom magamat!
Lehet, hogy Caiusnak igaza van?
Ha kipaterolnám az életemből, akkor mind a kettőnknek szar lenne?
Most valahogy hiszek neki. Ahogy Jasper kinézett, amikor azt mondtam neki, hogy húzzon el az életemből...
Utálom, amit tett, de nem szabad összetörnöm őt.

– Jasper...– suttogom, miközben a hajába túrok.

– Igen? – suttogja vissza.

– Muszáj leállnunk...Ha te nem bírsz leállni azzal a tudattal, hogy ott van neked Alice, akkor állj le azzal a tudattal, hogy ezzel megint összetörjük az apádat.

Pár pillanatig még csókól, sokkal erősebben, de ezután elhúzódik tőlem.

– Sikerült! – mosolygok rá. – Mire gondoltál?

– Arra, hogy nem szeretnéd összetörni Carlisle szívét.

Tehát értem állt le.

– Még mindig haragszol, igaz? – kérdezi.

–Igen, Jasper, nagyon haragszom és egy darabig fogok is.

Bólint, majd megszólal:

– Jess, jobb, ha indulsz, mert ennyi fért az önmegtartóztatásomba.

– Tudom, hogy te ezt szeretnéd, viszont én nem, így...

– Ugyanazt csináljuk majd, mint szoktuk, ha együtt vagyunk valahol, akkor lesz velünk valaki.

– Köszönöm! Tudom, hogy csak értem teszed.

– Így igaz. Viszlát holnap a suliban.

– Jasper? – szólok vissza a szobába.

– Igen?

– Ha a közelembe jössz, amikor senki sincs velünk, mérget vehetsz rá, hogy soha többet még a közelembe sem engedlek téged!

Nagyot nyel, majd megszólal:

– Remélem egyszer megbékélsz a tetteimmel. Nem akarlak elveszíteni.

Nem válaszolom meg neki a burkolt kérdését, mert nem tudom, hogy meg-e tudom neki bocsátani azt, amit velem és az apjával tett...egy nap biztos, de az nem most lesz.
Én sem akarom őt elveszíteni, de ez a kegyetlenség kellett tőlem, hogy észre vegye ő is, hogy amit csinálunk az rossz.
Remélem, hogy ez az egész tényleg csak egy évig fog tartani, mert ha nem...
Azt hiszem, erre most nem is gondolok...