"A biztonságban csak az biztos, hogy sosem biztos."

Hétvége van! Végre valami jó is történik Forksban. Két nappal ezelőtt halt meg Jack. Apu még mindig nem tudta túl tenni magát rajta és mivel az ideje nagy részét az örsön tölti, hogy kiderítése mi volt (inkább kik voltak) az, aki megölte a legjobb barátját, így az érzelmeit sem tudom befolyásolni, mondjuk ez az egyik képességem, aminek nem nagyon veszem hasznát, hisz alig tudom használni. Ha elmondom Cullenéknek az igazságot tuti leckéket veszek Jaspertől.
Jack apának olyan volt, mint nekem Ryan vagy Helen. Elválaszthatatlanok voltak egymástól gyerekkoruk óta, a horgászat volt mind a két pasinak az élete, mindig együtt mentek le a La Pushra bálnákat nézni... És Jack már nincs apunak...
Együtt tudok vele érezni, hisz Riley már nekem sincs, és bár nem halt meg, a szívem legmélyén azt kívánom, hogy bár halott lenne...
Leszállok az ágyamról és elhúzom a függönyt. Ma nem süt a nap, biztos vagyok benne, hogy szökő évente egyszer fordul elő, hogy süt a nap Forksban, szóval majd négy év múlva megint csodálhatom a forksi napot.
Készítek magamnak egy teát és úgy döntök, hogy ma az egész napomat Victoria ügyeinek szentelem. Elfogom őket kapni.
Ekkor csengetnek az ajtón. Reggel nyolc óra, ki lehet ilyenkor? Morgok magamba.
Carlise és Rosalie kivételével minden Cullen az ajtóm előtt áll.

–Őőőő...– nem jön szó a számra, de megpróbálok értelmesnek tűnni. – Bejöttök? – kérdezem tőlük.

–Még szép. – mondja Jasper és már megy is be a házba.

Rápislogok a többiekre, aztán őket is beinvitálom a házba. Az ebédlőben állnak meg és úgy néz ki nem akarnak semmit közölni...Úgy látszik nekem kell elkezdenem a beszélgetést.

– Nem tudom nálatok mennyire szokás, de ha az ember behívatja magát a házba legalább egy értelmes szót kinyög, és nem csak az ebédlőben állnak, mint egy...khm...hagyjuk mi.

Mindenki Edward felé fordul.

– Gondolom ő akarta, hogy jöjjetek ide...– jelentem ki.

– Így van gondoltuk benézünk hozzád és megkérdezzük hogy vagy a tegnapelőtti után...

– Nagyszerűen, leszámítva, hogy három vámpír meggyilkolta apám legjobb barátját.

– Sajnáljuk, ami történt. – jön oda Alice hozzám és ölel meg.

– Miért nem tud ilyen aranyos lenni Rosalie is? – nézek rá.

– Nem bízik az emberekben. – kezdi Jasper.

– Ezt már hallottam, de akkor is bunkó kijelentést tett! – mondom megbántottan.

– Így igaz, Jasper, Rosalie nagyon bunkón viselkedett Jessivel szemben, Jessie egy rossz szót sem szólt hozzá mégis úgy döntött, hogy utálni fogja. – mondja Emmett.

– Ez tény. Tudod mit ne is foglalkozz a húgommal, eléggé magának való a csaj! – ért egyet Jasper a tesójával.

– Elviszitek egy körre az autóm? Csak azért kérdezem, mert Edwardnak megígértem valamelyik nap, nekem meg most úgysincs szükségem rá.

– Jessie felájánlotta, hogy elvihetjük a kocsiját te meg nem szóltál? – kérdezi felháborodottan Jasper.

– Háát, azt hittem, hogy elfelejtetted..és nem akartam hiú reményeket kelteni bennetek – mondja Edward.

– Jó a hosszútávú memóriám, öreg...Vigyétek csak, de a kórházig hadd menjek veletek. – kérem őket.

Úgy döntöttem félreteszem egy kicsit Victoriát és a kedvenc játékszereimmel foglalkozok, akiket majdnem megöltem.

– Mit akarsz a kórházban? – kérdezi Emmett.

– Tuti Carlisle-hoz megy. – veti fel Alice.

Csak kapkodom a fejemet, de válaszolok nekik.

– Tegnap, mint tudjátok kicsit majdnem megöltem két embert, így ma meglátogatom őket, csak, hogy ne érezzék magukat annyira kényelemben...

– Carlisle már intézi. – ereszt el Alice egy ravasz mosolyt. – de ha te is mész akkor lehet, hogy kétszer meggondolják kivel kezdjenek ki, tehát menjünk!

– Remek, felszaladok a cuccomért és indulhatunk. Ja, és döntsétek el ki vezet! Lehetőleg egy valaki maradjon életben, miután ezt leharcoltátok!

Odadobom nekik a kulcscsomót és felmegyek a dolgaimért. Már fent hallom, hogy ölik egymást a kormányért.

Emmett vezet.
Jasper duzzogott, mert hátul kell ülnie.
Hogy ne legyen annyira egyedül én és Edward  is beültem mellé.

– Olyan jó illatod van. – kezdi Jasper.

Rámeredek. Nem a parfümömre értette.

– Szállj le a véremről. – fenyegetem meg a mutató ujjammal.

– Nyugi nem eszlek meg...Carlisle nem örülne neki.

– Szerintem senki sem.

– Tudsz róla, hogy nagyon felkelltetted az apánk figyelmét? – kérdezi Emmett.

– Rájöttem. – mosolyodom el.

– Évszázadok óta te vagy az első. – mondja Alice.

– Erre nem tudom mit mondjak zavaromban.

– Háát, ha nem kell neked akkor itt vagyok én. –
néz rám Jasper.

– Meggondolandó ajánlat, de nem élek a lehetőséggel. Alice nem hinném, hogy örülne neki. – röhögök.

– Ellenkezőleg – kezdi Alice – nem bánnám, csak vegyetek be. – kacsint rám.

Edward és Emmett felnyerít én meg zavarodottan nézek.

– Sok vámpír nem tud féltékeny lenni, úgy látom Alice, te is ezek között vagy. – mondom.

– Igen, igaz. De, ha az tudnák lenni akkor is ezt mondanám...Senki nem keltette így fel Jasper figyelmét sem, rajtam kívül...

– Csak bírja a véremet. – mondom.

– Itt mindenki bírja a véredet – kezdi Edward. – nem tudom mi ez az egész, de mindenkire nagy hatással van a véred.

Higgyétek el majd megtudjátok...egyszer...

– Ja...inkább ne is beszéljünk róla, hosszú történet...–zárom le a témát.

Hirtelen egy fura érzés kezd el kavarogni bennem...nem tudom mi ez az egész, de, mintha valamit akarnék, csak azt nem tudom, hogy mit. Aztán ránézek a többiekre sorjában. Emmettre, Alice-ra és Edwardra. Semmi nem jut eszembe, hogy mi az, amit akarnék. Aztán ránézek Jasperre.
Megvan már, hogy mit akarok.
Nem is mit, hanem kit.
Jaspert.
Rábámulok.
De gyönyörű ez a csávó...
Mindjárt rámászok és olyan dolgokat csinálok vele, ami......

– JASPER szállj ki a fejemből!!! – mondom felháborodottan.

Edward, Emmett és Alice iszonyú röhögésbe tör ki.

– Nem vicces! Itt helybe majdnem rámásztam Jasperre!

– Én bírtam volna. – röhög Jasper.

Rácsapok a fejére, aztán realizálom, hogy az emberi formámban vagyok...

Ajaajj, ez pillanatok múlva nagyon fog fájni.

– AÚÚÚÚÚ – nyivákolom, miközben fogom a kezem.

A négy vámpír most már nagyon röhög, én se bírom sokáig és én is bekapcsolódok hozzájuk.

– Jessie, lényegében olyanok vagyunk, mint a kövek, szóval nem érdemes minket megütni. – mondja Edward.

– Igen, tudom...de jól esett. – mondom miközben a kezemet dörzsölgetem.

Jasper felemeli a kezem és elkezdi vizsgálni, hogy nincs-e komolyabb baja. Tudom, hogy nincs, nem nagyon érzek fájdalmat.

– Nem látom, hogy valami komolyabb baja lenne, de azért nézesd meg...tudod kivel...– mondja mosolyogva.

– Na, most már szálljatok le rólam! – temetem a két kezem közé a fejemet.

– Úgyis megérkeztünk a kórházhoz, szóval megszabadulsz tőlünk. – mondja Alice.

– Végre! – mondom nevetve.

A kórház parkolójába érünk, majd kiszállok a kocsiból, mielőtt elhajtanának oda szólok nekik:

– Edwardnak meg ne engedjétek, hogy vezessen Mentem már vele és úgy vezet, mint egy autóversenyző!

Edward vág egy grimaszt, majd Emmett elhajt.

A kórházba lépve megérzem a vér szagát. Utálok ide járni, de szeretném bosszantani a múltkori támadóimat. A recepcióstól megkérdezem, hogy merre találom azokat a fiúkat, akiket tegnap behoztak egy kéz töréssel és egy vélhető gerinc töréssel.

– Második emelet 217-es szoba. – mondja kedvesen.

Remélem látták a Ragyogás című filmet a pasasok... Abban a filmben a 217-es szoba nem kecsegtetett szép reményekkel.
Elindulok a folyosón, ahol megtalálom a liftet.
Miután kiléptem a liftből megkeresem a szobát.
Nem kell sokáig keresnem, hamar megtalálom.
A szobából hangok szűrödnek ki,  így nem akarok oda menni, viszont meghallom Carlisle hangját, így veszem a bátorságot és belépek a szobába, majd egy gúnyos pillantást vetek a két támadómra.

– Soha ne kezdjetek ki a belügyminiszter keresztlányával, főleg ha nem tudjátok kicsoda valójában. – mondom nevetve.

Carlisle mellé lépek és érdeklődök a két pasas állapotáról.

– Ahogy tegnapelőtt mondtad az egyiknek tényleg ketté tört a csont a kezében, egy jó darabig nem fog zaklatni senkit, a másiknak sem lett sajnos komolyabb baja, néhány hétig nem fog tudni járni, de felépül.

– De kár...– mondom a lehető legőszintébben.

A kéztöréses támadóm mondani akar nekem valamit,
de Carlisle megelőzi:

– Szerintem azok után, hogy megtámadtál egy beépített szövetségi ügynököt, aki ráadásul a helyi rendőrfőnök lánya, illetve a belügyminiszter keresztlánya én inkább csendben maradnék, mielőtt még meggondolatlanul viselkedsz és egy jó darabig a börtönbe fogod tengetni a napjaidat...

A csávónak nem kell kétszer mondani azonnal befogja a száját.

– Ki jönnél egy pillanatra, Jessie? – kérdezi tőlem.

–Hogyne.

Kilépünk a folyosóra, ahol szinte egy neszt sem hallani. Mindenki csendesen végzi a dolgát, valaki az éjszakai műszakból tart hazafelé, míg mások most ébredeznek kávéval a kezükben, olyan nyugodt itt minden, nem hasonlítható egy kórházi állapothoz.
Van egy olyan érzésem, hogy ez vihar előtti csend...

– A gyerekeim lenyúlták az autód, igaz? – kérdezi.

– Így van...És ha megengeded kicsit kinyírom Jaspert...ha nem gond...

– Használta a képességeit? – csóválja a fejét.

– Ha az annak számít, hogy a saját autómban, Alice szeme láttára majdnem rámásztam akkor igen, használta. – röhögöm el magam.

Ő is nevet és be kell vallanom, hogy ez az első nevetés, amit vonzónak találok.

– Sajnálom, úgy néz ki nem csak rám voltál nagy hatással... – mondja.

– Hmm, ha neked lennének ilyen képességeid, biztos nem bántam volna...

– Kár, hogy kórházban vagyunk.

Elpirulok és elkezdek nevetni, most komolyan flörtölünk a kórház kellős közepén?

Viszont csak eddig tartott a jó kedvünk. Mind a ketten megmerevedünk.
Beleszagolok a levegőbe és vér szagát érzem, aztán az orvosok kiabálását hallom meg.

– Carlisle ez nem jó – szólok.

– Nagyon nem...Várj itt kérlek, visszajövök.

Elsiet, így én ott maradok a kórház kellős közepén egyedül, azzal a tudattal, hogy valami természetfeletti történt.

Egy óra múlva megérkezik, nem a nyugodtság az, amit le tudok olvasni az arcáról.

– Vámpír, igaz? – kérdezem tőle.

Carlisle bólint.

– Egy kisbolt tulajdonosa, épp az erdőbe ment, amikor megtámadták őt...Egy másik ember megzavarta Victoriáékat, így nem került méreg a szervezetébe, de a nyaki vénáját átharapták, nagyon sok vért vesztett, kritikus az állapota, de ha nem romlik az állapota életben marad.

– Tegnap ettek...ez már nem a vérre megy. Sportból vadásznak. – mondom.

– Igen, és valószínűleg nem ez lesz az utolsó áldozatuk. Haza megyek és szólok a többieknek a helyzetről. Át tudsz jönni este hozzánk és megbeszéljük, hogy mi legyen tovább?

– Ott leszek!