„A hálában összeér az ég a földdel."

Egész úton egy szót sem szólt senki. Apu kezét úgy fogom, mint régen, amikor nem akarta, hogy eltűnjek a nagy New Yorki forgatagban. Szegény pár hónappal ezelőtt azt hitte, hogy vége az egész hercehurcának...viszont újra ott tartunk, hogy rettegésben kell élni a mindennapjainkat.
Félek, jobban, mint valaha, hiszen Victoria nem egyedül van itt.
Ijesztő a helyzet, de ami a legijesztőbb, hogy egy olyan vámpír is fél, aki már vagy négyszáz éve él és sok más hasonló dolgot látott, szóval ez ijeszt meg a legjobban.
Hajnalodik, a Hold még fent van, de a Nap is kezd előbújni. Nagyon romantikus lenne, ha éppen nem akarnának engem újra megölni, de Victoria nem bír magával...
Nem telik sok időbe, hogy megérkezzünk a házhoz, kiszállok a kocsiból és azonnal a ház fele veszem az irányt. Bent mindenki csendben van és maguk elé merednek.
Jasper vesz észre elsőnek (valószínűleg a kötelékünk miatt) és azonnal felpattan.

– Jess! – mondja megkönnyebbülten, majd átölel.

Ez nem egy baráti ölelés, hanem azon túli és ezt a többiek is észreveszik. Edward a leginkább, az ő arcából kiindulva azonnal lekeverne a bátyjának egyet.

– Jasper, kényelmetlen a szitu...– mondom, miközben én is ölelem.

– Bocsi! – húzódik el tőlem.

Sam, Leah és Seth jött el ide, egy biccentéssel őket is üdvözlöm, majd leülök Edward mellé. Szerencsére anyu is megérkezett ide, így apu pedig mellé ül.
Bár megint ugyanott tartunk, mint hónapokkal ezelőtt, de még mindig nem vesz rá a lélek, hogy apámnak elmeséljem a titkokat, amiket őrzünk és őrzök, nagyot sóhajtok és anyáék felé nézek. Anyu észreveszi a fejemen a tanácstalanságot, majd egy aprót biccent felém, ezzel jelezve, hogy megoldja a helyzetet.

– Charlie, gyere menjünk ki. – húzza fel a kanapéról apámat.

– De hát...– kezdi apám.

– Nincs de hát! Ebbe az ügybe nem akarsz belekeveredni, hidd el! Gyere! – ráncigálja ki anyám őt a kertbe.

– Anyád tudja? – kérdezi Emmett.

– Igen. Mindent...Az anyja változtatott át engem...

– Micsoda? – akad ki Edward.

– Hosszú történet, majd, ha nem kell attól a ribanctól félni elmondom. – legyintek. – Sam, mesélj mi történt. – fordulok felé.

Carlisle mellém ül és a kezünket egymásba kulcsolja, ha most tehetném leütném Jaspert, mert már ebben a pillanatban is árad belőle a féltékenység. Gyilkos pillantásokat lövellek feléje, de ez sem hatja meg, így inkább Sam történetére kezdek el koncentrálni.

– Előszőr is, bocsánat az ilyen késői zavarásért, de ez nem várhatott holnapig. A csapatom az erdőbe volt, amikor megláttuk őket, Victoriát és még egy másik személyt, barna haja volt, körülbelül száznyolcvan centi magas, elakartuk őket kapni, de nagyon gyorsan eltűntek. A barna hajú szerintünk Riley volt, legalábbis arra asszociálunk.

– Miért pont most jött vissza? – teszem fel a kérdést.

– Van egy sejtésünk. Victoria volt klánjából jónéhányan ellene fordultak, nem akartak téged bántani, félnek tőled és a bosszúdtól, így Victoriának új csapatot kell toboroznia, hogy ezt hogyan akarja kivitelezni még nem tudjuk.

Sajnos nekem van...
Itt jött el az a pillanat, amikor valóra válik az, amit egyetlen vámpír sem akar.

– Nem vámpírokat akar a maga oldalára állítani...– mondom félve.

– Akkor? – kérdezi Edward.

– Újakat akar. – suttogom.

A nappaliba, mihelyt kimondom a szavakat megfagy a levegő. Carlisle erősebben fogja a kezemet, ugyanígy teszek.

– Itt még nem ért véget a rossz hírek órája...Valószínűleg ebből kiindulva mindenkit megakar ölni, akinek köze volt a hónapokkal ezelőtti dolgokhoz. – mondja Leah.

– Úristen! Ne haragudj Sam! A falkádra a bajt hoztam...– mondom.

– Nem, Jess, ez nem így van. Elkaptátok Jamest, ezzel bosszút álltatok egy halott vérfarkas miatt is, ráadásul a mi gondunk is volt, hogy itt voltak, szóval kérlek egyszer az életben ne magadat hibáztasd minden rosszért! – mondja Sam.

– Így van. – jön az egyetértő válasz a testvérpártól.

Miért beszél úgy, mint Riley az álmomban?

– Ezt nem értem...Miért akar Victoria új vámpírokat teremteni? Hisz a manipuláció a képessége, simán maga melle állíthatná a legtöbb vámpírt. – szólal meg Rosalie.

Carliseal egyszerre nézzünk egymásra, ebből rájövök, hogy ő is tudja, hogy miért.

– Könnyebb azokat a vámpírokat irányítani, akiket saját magad teremtesz, ráadásul Jessről szinte már mindenki tudja, hogy nem olyan, mint a rémtörténetekben, így senki nem akarja őt bántani. – mondja.

– A Volturi most is segítene? – kérdezi Rosalie.

– Nem. Nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert nincsenek Volterrában, vagyis a három vezető, a többiektől meg ne várjunk sokat, mert engem gyűlölnek. – mondom. – Ez a másik ok, hogy miért most jött vissza Victoria, valahogyan tudomást szereztek, hogy a három vezető nincs a közelben.

Aroék minden évben tesznek egy hosszabb ázsiai „vakációt", ahol az általuk nemkedvelt vámpírokat irtják kedvük szerint, és ez most októberre esett.

– És most mi lesz? Hogyan tovább? – kérdezi félve Alice.

– Még nem fog támadni, előbb egy csapatot akar, egyelőre azt kellen kideríteni, hogy honnan. Biztos nem Forksból, mert itt egy ember eltűnése is hatalmas hír. – szólalok meg.

– Melyek lehetnek azok a városok? – érdeklődik Emmett.

– Én Seattlere voksolok vagy Portlandre. Közel is van és sokan is élnek ebben a két városban. Majd az FBI szerverén nézem az eltűnteket. Emberek fognak átváltozni és szart sem tehetünk ellene...

– Nyugi, Jess! – puszil meg Carlisle.

Hát, Jasper ezt már tényleg nem nézi jó szemmel...Tényleg lekeverek neki egyet, de úgy, hogy egy jó darabig aludjon...mondjuk úgy egy évet...akkor talán vége lesz a kettőnk között kialakult őrületnek.
Utálom ezt a helyzetet, egyszerre gyűlölőm őt és szeretem. Legszívesebben most azonnal pofon vágnám, de utána gyorsan meg csókolgatnám. De gyűlölőm ezt!
Jasper felpattan az ülőhelyzetéből, majd elindul a kert felé.
Hogy lehet ilyen féltékeny?

– Jasper, hova a bánatba indulsz? – kérdezem.

– Megnézem a szüleid...– motyogja.

Undorral nézek rá, amit ő is észrevesz.

– Nem eszem meg őket...– mondja flegmán.

Kész, ha eddig nem volt egyértelmű a többieknek, hogy van/volt köztünk valami, akkor most biztosan mindenki rájött, legalábbis a döbbent arcokból ezt veszem ki.

– Jasper, viselkedj, légy oly kedves. – mondja ellentmondást nem tűrően Carlisle.

Elmormol egy bocsánatot, majd kimegy.

– Mi a...– kezdi Rosalie.

– Hosszú...– mondom szinte a könnyeimmel küszködve.

Szar dolog kételyek között lenni, szar, hogy utálom és szeretem is. A legszarabb az, hogy szeret engem, de ha meglátja, hogy úgy viselkedünk az apjával, mint egy igazi pár, akkor utálni kezd.

– Ez...– kezdi Sam, de megakad.

Rájött, hogy Jasper a társam, ezért így reagált.

– Igen. – mondom.

De jó lenne, ha ennek az egésznek vége lenne...letelne az egy év és végre szabad lennék, nem tudok úgy élni, hogy közben tudom, hogy a társam féltékeny vagy bármelyik pillanatban nekem eshetne, a pasim szeme előtt.
Ezt a dolgot ahhoz tudnám hasonlítani, mikor becsúszik egy gyerek. Nagyon nem akartad, de muszáj törődni vele, mert szereted mindennél jobban, de mélyen legbelül utálod a helyzetet, mert te még élni szerettél volna gyerek nélkül és közben azt reméled, hogy egy nap felébredsz ebből a kusza álomból.

– Mi a helyzet a szüleiddel? – rángat vissza a gondolataimból Edward a kérdésével.

– Nem tudom nekik megparancsolni újra, hogy maradjanak otthon, mert apám biztos kikészülne, anyám meg egy olyan orvos, akire bármelyik pillanatban szüksége van az embereknek bármelyik államban, szóval nagyon tanácstalan vagyok.

– Van egy ötletem: dolgozok apáddal, amúgy is megakartam tapasztalni a rendőri életet. – jön Ryan hangja a hátunk mögül.

– Te, hogy kerülsz ide? Amikor legutoljára beszéltünk még Los Angelesben voltál...– ölelem meg a társam.

– Tulajdonképpen ezt a keresztapádnak köszönd, felhívtam és elmeséltem, hogy mizu és azonnal biztosított nekem egy magánrepülőt.

– Áldjam meg őt! – hálálkodom. – Akkor apu kipipálva, anyu maradt.

– Én rá tudok vigyázni. – mosolyog rám Carlisle.

– Köszönöm! – puszilom meg.

– Szerintem az lenne a leghelyesebb, ha Scarlett Charliehoz költözne. – veti fel Ryan.

– Erre gondoltam én is...Tíz év után újra egy háztartásban...lehet a végén becsúszik egy kistesó...– sütök el egy poént.

– Nekem is jó lenne már egy kistesó...– néz Rosalie az apjára.

– Még nincs tervben, de ha ennyire akarod szívesen csinálunk neked egyet, én vámpír létem ellenére is tudok...– vigyorgok rá.

– És tényleg! Ha nem a vámpírformádban csináljátok, akkor nektek lehet gyereketek! – ujjong Rosalie.

– Nem tudom mennyire díjazná Aro. – mosolyog Carlisle.

– Nem tudom mennyire élném túl, amit csinálnál velem emberformámban...– vigyorgok rá.

– Túl sok infó...– pislog nagyokat Edward.

Felállok a helyemről, majd a kertbe megyek, hogy informáljam anyuékat a helyzetről. Jasper tényleg a szüleimmel van, beszélget velük.

– Anya, apa! Anya te hozzánk költözöl, apu te neked meg lesz egy ügynök társad egy kis időre Ryan személyében. – mondom.

– Nem tudhatunk semmit, hogy mi zajlik itt? -kérdezi apu.

– Nem.

– És te haza jössz velünk? – érdeklődik anyu, azzal a „tudom, hogy a pasiddal akarsz maradni" vigyorával.

– Nem, maradok. – mosolygok vissza rá.

– Kurva jó...– káromkodik Jasper.

– Nem kérdeztem a véleményed, épp elég bajt okoztál.

– Azért néhány pillanat tetszett, nem igaz? Legalábbis a hangos nyögéseidből ezt szűrtem le. – vicsorog rám.

– Tűnj a szemem elől! – sziszegem neki.
– Már itt sem vagyok. – mondja, miközben ahogy befelé tart meglöki a vállam.

Könnyek gyűlnek a szemembe, majd amint pislogok le is csorognak az arcomra.
Na ezt nem!
Nem fogok sírni.
A szüleim előtt meg pláne nem...

– Ez mi volt? – döbben meg anyám.

– Lefeküdtem vele, nem lett jó vége a kis kalandunknak.

Nem mondanak semmit erre, amiért hálás vagyok, mert nem akarom kifejteni a dolgot. Jasper most azért utál, mert nem vele vagyok, hanem az apjával, látszik, hogy nekem ebből a szempontból is nagyobb az önkontrollom, hisz én egyáltalán nem vagyok féltékeny.
Emmett és Rosalie viszik haza a szüleimet, én pedig bevonulok a fürdőszobába...hányni...
Szerencsésen nem adok ki magamból hangokat, így senki nem tudja, hogy mit csinálok ennyi ideig bent, amikor szinte kihánytam a belem a nagy fürdőszobába, amelyben a fehér szín dominál lezuhanyzok. Amikor kilépek a padlóra veszem észre, hogy Carlisle az átellenbe lévő mosdónál támaszkodik.

– Sajnálom, hogy a törülköző rajtam van. – mosolyodok el.

– Ezen könnyen segíthetek. – mosolyog ő is rám. – De nem ma. Pihenned kell. – csókol meg.

– Carlisle? – szólítom meg.

– Igen? – simogatja meg a csupasz vállam.

– Félek elaludni. – mondom ki, ami már egész nap bánt.

Nagyon nagy hülyeség, mert nincs szükségem alvásra, de mégis szoktam aludni, ez már annyira megszokottá vált, hogyha nem alszok, akkor ugyanúgy nyűgös leszek, mint az emberek. Azzal, hogy félek elaludni, az álmaim miatt, azt idézem elő, hogy semmire nem fogok tudni koncentrálni, Victoria ellen meg minden erőmre és koncentrációmra szükségem lesz.

– Kicsim, nem álmodtam vámpír életem során sokszor, de tudom, hogy milyen, ott leszek melletted megígérem, ha csak egy kicsit másképp veszed a levegőt is felkeltelek, oké? – emeli fel az állam.

– Oké. – suttogom.

– Szeretlek! – ölel meg.

– Én is szeretlek!

Azzal a tudattal merülök álmomba, hogy akit szeretek az mellettem van és nem megy el mellőlem. Könnyen elalszok a pasim karjaiba, sajnos azokkal a gondolatokkal, hogy Victoria újra le fog csapni és valószínűleg lesz egy serege újszülött vámpírokból...