"A végzet ott körözött körülöttünk. Éreznem kellett volna, s akkor talán minden másként alakul."

A korházban ülök, épp a vérnyomásomat mérik. Tyler mellettem van egy ágyon, csak egy függöny választ el egymástól minket, néhány perccel ezelőtt hoztak be minket, de előbb kért tőlem ötödjére bocsánatot.
Elmondta, hogy egy kocsi kihajtott a parkolóból, de olyan hirtelen, hogy Tylernek elkellet rántania a kormányt, viszont a jeges talaj miatt a kocsi kerekei megcsúsztak, így az irányíthatatlanná vált. Így lettem majdnem palacsinta.
De ott voltak a Cullenék.
Tyler is szerencsére megúszta kisebb sérülésekkel, nagy a valószínűsége, hogy holnapra lesz egy pukli a fején, de komolyabb baja hála az égnek nem lett.
Egy nővér vizsgál meg, orvost a közelben sem látok, (a szerencse most nekem kedvezett) még csak az kéne, hogy találkozzak a hatodik Cullennel. Ő biztosan rájönne, hogy ki vagyok.
Ahogy érzem, súlyosabb szerencsétlenséget átélt pácienst is behoztak a kórházba. Megcsapja a vér az orromat, az az ember jó sok vért veszthetett. Miközben próbálok nem oda figyelni a vér szagára, de az ajtó kinyílik, így a szag még jobban felerősödik. Apám lép be a helyiségbe, a szolgálati ruháját viseli és egy kicsit sem boldog.
Megértem őt, nem biztos, hogy szeretett volna látni laposan.

– Jessie! – sóhajt fel megkönnyebbülten.

Mielőtt az ágyamhoz érne megszólítja Tylert:

– Veled még számolunk! Búcsúzz el a jogsidtól!

– Apa, nem az ő hibája, cseszegessd az égieket, miattuk csúszik az út! – nyugtatom le.

– Meg is halhattál volna!

– Így igaz, de nem haltam meg és voltam már halálosabb helyzetben is, szóval hagyd őt békén, így is egy életre elment a kedve a vezetéstől és ő rosszabbul is néz ki, mint én!

Apu kicsit megnyugodott, de még mindig ideges.
Egy alak jelenik meg az ajtóban,  méz szőke haja és sápadt bőre lenyűgöző hatást kelt a neonfények miatt. A leggyönyörűbb pasas, akit valaha láttam, gyönyörűbb, mint hittem és ez baj, mert azt hiszem pillangók kezdtek repkedni a gyomromban. Nem! Nem tetszhet! De a szívem mást mond...
Ezt.
Én.
Már.
Komolyan.
Nem.
Hiszem.
El.
(A szerencse elhagyott...)
Az utolsó Cullen is belerondít az életembe.
Ha ide jön, bizisten, hogy leugrok az ágyról és soha senki nem talál meg, mert kifutok a világból.
Erre tart.

– Hallom itt a rendőrfőnök lánya! – szólal meg.

Istenem, ennek még a hangja is gyönyörű, most már értem miért akarja minden lány, hogy az ő orvosa legyen, azt már kevésbé értem, hogy miért érzek pillangókat a gyomromban és hogy miért kezd el verni a szívem egyre gyorsabban.

– Dr. Cullen! – szólal meg apám és kezet ráz Cullennel.

Istenem, de lennék most apu keze!
Hogy mi?
Ezt én se gondolhatom komolyan... tuti bevertem a fejem...
Nem akarok ránézni, nincs kedvem megnézni a múltját.
Nincs kedvem ránézni, csak haza akarok menni, ahol nincs egyetlen vámpír sem.
Mindjárt elkezdek hisztizni, mint egy kisóvodás: Apuci, haza akarok menni!!
Hogy még hitelesebb legyen toporzékolok is melléje egy sort, csak tűnjünk már el innen.
De nem tehetem, felnőtt, önálló nő vagyok, aki nem ijed meg egy gyönyörű vámpírtól.
Amikor oda ér az ágyamhoz minden porcikám elkezd remegni.
Mi a szar van velem?
Apára nézek, mosolyog.
Mosolyog.
Ez egy gúnyos mosoly.
Megpróbálja eltakarni a száját, nem sok sikerrel.
Majd a fülembe súgja:

– Azt hiszem találkoztál a végzeteddel.

A kezembe temetem az arcom.
Millió százalék, hogy Carlisle hallotta...
Ránézek. Arany szempár néz vissza rám. Rám mosolyog. Mielőtt apám odanézne elkapja a tekintetét és az orvosi aktámat kezdi el fixírozni.

– Szédülsz? – kérdezi

Hát miattad igen...

– Nem.

– Van esetleg hányingered?

Igen, de csak azért, mert vonzónak találok egy vámpírt.

– Nem.

– Oké, akkor nézz ide, megvizsgálom nincs e komolyabb bajod.

NEM AKAROOOM!!!
Felemelem a fejemet, hogy megtudjon vizsgálni.
Ha lenne néhány feles bennem biztosan megkérdezném, hogy szabad e ma este...
Lenéz a kezemre és látja, hogy remeg. Megcsóválom a fejem, hogy tudassam vele, hogy ez nem a baleset következménye.
Apu épp telefonál, hogy vegyék át a helyét az örsön, mert ma otthon marad velem. Újra felnézek az orvosra. (Aki igazából inkább egy férfi modellre hasonlít)
Engem néz.

– Nos, Jessica.

– Jessie – javítom ki mogorván.

– Jessie, nincs különösebb bajod, tehát haza mehetsz.

– Hála az égnek!! – nézek az ég felé.

– Inkább Edwardnak köszönd.

Nem is vettem észre, hogy apu végzett a telefonálással.

– Tessék? – kérdezek vissza értetlenül.

– Mike valami olyasmit hadovált, hogy Edward az egyik pillanatban még a kocsijuk mellett állt, a másikban pedig már melletted volt, Tyler is valami ilyesmit mondott a mentőben.

Na, most menthetem a seggüket...

– Hát hogyne apu, Edwardnak valami szuperképessége van, amivel ide-oda tud fénysebességgel futkorászni... tök menő képesség – forgatom a szemem – Edward ott állt mellettem mindvégig, azt, hogy nem lapított ki minket a kocsi, pedig köszönd a golyóálló autómnak! A sokk hatása alatt nagyon sok mindent képzelnek az emberek, Tyler meg beverte a fejét, nem csoda, hogy volt egy ilyen... fura látomása.

(Hál' Istennek, Tylert elvitték kivizsgálni, így egy szót sem hallott ebből.)
Most fedtem fel magam a legidősebb Cullen előtt, tudom, hisz miután kimondtam ránéztem és a megkönnyebbülésen kívül kíváncsiságot is láttam a tekintetében.
Még van rá némi esély, hogy mégsem tudja.

– Nem mondtam, hogy el is hiszem...– mondja Charlie.

– Pedig totál azt olvastam le az arcodról – döntöm kicsit oldalra a fejem.

Már megint szól a telefonom.
Michael keres, a keresztapám.

– Majd felveszem – szól Charlie és már kapja is ki a kezemből a telefont.

– Na, de héé!! – próbálok utána kapni, de már késő, felvette a telefont.

Egy jó dolog van ebben: Michael és apu órákig is tud a semmiről beszélni.

– Köszönöm! – szólal meg Carlisle.

– Micsodát? – tetettem a hülyét.

Elmosolyodik és a kezét a kezemre teszi.
Tudja, hogy tudom.
Miért tette a kezét a kezemre?? Ez így egyre rosszabb... egyre jobban kezdek undorodni saját magamtól, hisz ő vámpír...és bejön nekem, ráadásul ő az, akihez egyáltalán nem szabadna vonzódnom, mert ha a kiképzőm megtudja, abból semmi jó nem fog származni.

– Legközelebb mondd meg a fiadnak, hogy ne mentsen meg. Nem kell nekem testőr az meg főleg nem, hogy miattam lebukjatok. Ja, és ha már itt tartunk, a gyerekeid tudnak arról, hogy tudom?

– Nem igazán, én is azokból jöttem rá, hogy elmesélték, hogy mit mondtál Edwardnak, miután megtörtént a baj.

– Kivételesen szerencsésnek érezhetitek magatokat, ugyanis ki nem állhatom a fajtátokat...

– Mégis szóba állsz velünk.

– A szemetekből ítélve, nem vagytok vadállatok...Ráadásul a fiad megmentette az életem, ha Alice meg nincs valószínűleg kilapítva feküdnék az egyik tepsiben a hullaházban, tehát én köszönöm, de legközelebb hagyjatok engem ott nyugodtan – nevetek.

– Nem lesz legközelebb – szorítja meg a kezem.

Nem veszek róla tudomást, nem akarom, hogy azt higgye, akarok tőle valamit, így is messzire mentem azzal, hogy engedem, a kezemet fogja.

– A másik meg: ne vedd komolyan, amit apám mondott nekem! Tudod mit, inkább felejtsd is el, kérlek!

– Tényleg ezt akarod? – kérdezi kiváncsian.

– Igen........Nem......– válaszolok neki olyan halkan, hogy csak az ő fülei hallhassák.

– Kit hoztak be súlyos sérüléssel? – kérdezem, hogy eltereljem a témát.

– Tessék?

– Érzem a vérét, nagyon....nagyon sok vért vesztett.

– Te...– kezdené, de félbe szakítom.

– Ne kérdezd, kérlek!

Még mindig fogja a kezem.

– Egy vadászt, elfelejtette kibiztosítani a fegyverét és hasba lőtte magát – meséli.

Ehh, vadászt...ironikus.

– Nem akarod inkább őt vizsgálni?

– Jó kezekben van.

Korábban már megnéztem a múltját plusz ismerem őt, legalábbis a kiképzőm utálta, így mindig róla beszélt, szóval ha továbbra is beszélni akarok vele muszáj felhoznom a témát.

– Milyen közel ötszáz évesnek lenni? – kérdezem tőle nevetve.

– Attól még távol állok – néz a szemembe és ereszt el egy félmosolyt, már épp valami epés megjegyzést tennék, de folytatja:
– Ennyire számít a korom?

Atyaég. Tényleg mindjárt megkérdezem, hogy mit csinál az este. Inkább egy másik témába kezdek:

– Te se tudtál volna veszélyesebb bandát választani fiatalabb korodba, mint a Volturi, igaz? – csóválom a fejem.

– Erősen hittem benne, hogy megtudom változtatni a világnézetüket – ismeri el.

– Ne vedd magadra, maguknak valóak, senki nem tudja őket megváltoztatni.

– Ááá, szóval már tegezed is Dr. Cullent.

Gyorsan oda fordulok, apához. Carlisle keze még mindig az én kezemen nyugszik, így gyorsan lesöpröm magamról.
Apu legalább ezt nem vette észre.

– Sok közös van bennünk – nézek a leggyönyörűbb vámpírra – gyorsan megtaláltuk a közös hangot...Amúgy meg, mit akart Michael?

– Az ügy.

– Ja, világos.

– El is felejtettem mondani – csap apu a fejére – itt van Ryan.

Nem kell kétszer mondania, felugrok az ágyról, nem foglalkozok a szédüléssel és, amilyen gyorsan csak lehet kirohanok az előtérbe még a cipőmet is útközben veszem fel.
Nem kell sokáig keresnem őt azonnal meglátom a nap barnította, magas testét azzal a gyönyörű kékesfekete hajával.

– Ryan!!

Olyan erősen ölelem meg, hogy szinte felborul.

– Jessie! Hát még élsz?!

– Mit gondoltál, meghalok?

– Ahogy az osztálytársaid előadták, tényleg abban a tudatban voltam.

– Szeretnek túlozni.

Apu és Carlisle ebben a pillanatban lépnek ki a folyosóra. Ryan mihelyt meglátja Carlisle morogni kezd.

– Nézd a szemét Ryan! –nyugtatom le.

Azonnal megnyugszik.

– Csá, Ryan! –üdvözli apám.

– Charlie, még mindig jól áll az egyenruha!

Apa és Ryan, mintha apa-fia páros lenne. Imádják egymást szívatni. Saját kézfogást is kitaláltak, így most úgy üdvözlik egymást.
Én töröm meg a baráti üdvözlésüket:

– Carlisle, ő itt Ryan Smith, Ryan ő itt Carlisle Cullen – mutatom be egymásnak a két fickót.

Ryan minden undor nélkül a szemébe néz:

– A fia megmentette Jessie életét, örök hálám ezért! – suttogja, hogy apám ne hallhassa.

Kezet fognak, úgy tűnik hamar megtalálták a közös hangot már beszélgetni is elkezdek. Nem mindennapi egy vámpírt és egy vérfarkast beszélgetni látni, általában inkább egymást nyakának szoktak ugrani. Erről eszembe jut, hogy mit láttam Jasper fejében. Megborzongok.
Elfordítom a fejem, a folyosó bal oldaláról két alak közelít: Edward és Rosalie.

– Megjöttek a gyerekeid – mondom Carlisle-nak, miközben a két vámpír fele bökök.

– Örülök, hogy ennyivel megúsztad Jessie, remélem még összefutunk.

Hát még én mennyire remélem!

Miután a Cullenék távolabb mentek elkezdek érdeklődni Ryannél.

– Helen? – szegezem a társamnak a kérdést.

– Egy dílert sikerült elkapnia, a másik meglógott.

– Vele minden okés, igaz?

– Ellentétben veled, igen, ő is ide tart.

– Esetleg nincs kedvetek elhívni az összes ügynökömet ide? Nem a temetésem zajlott itt, hanem csak majdnem kilapított egy kocsi... volt már rosszabb is a helyzet. Nem sorolnám inkább fel.

– Vonzod a bajt, Jessie mondták már?

– Igen, olyan vagyok, mint a káosz leánya vagy hasonló – csóválom a fejem – Gyere menjünk innen, Apa te pedig nyugodtan vissza mehetsz dolgozni, nem a halálomon vagyok – Veregetem meg a hátát.

– De...

– Nincs de, menj szépen vissza dolgozni. Forksnak szüksége van rád.

– Jól van. De akkor te meg indulj haza szépen.

Kifelé tartunk Ryannel a kórházból mikor meghallom Rosalie hangját:

– Nem kellett volna megmentened, veszélyt jelenthet ránk.

Rájuk meredek.
A három Cullen épp a folyosó közepén tart tanácskozást, hogy nem kellett volna megmenteni engem. Mind a hárman oda néznek.
Érzem Ryanen, hogy szét veti a düh és megindul feléjük.
Körülbelül húsz centi választja el őt a Cullenéktől amikor rászólok.

– Ryan, elég!

Megfordul és vonakodva bár, de visszajön mellém.
Ebben a pillanatban befut Helen is. Könnyes a szeme, bőgni fog, látszik rajta.
Azt hiszem, hogy hozzám jön először. Ehelyett Edward nyakába ugrik és zokog.

– Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

Ennyit tud mondani, szegényre jól ráhozhattam a frászt.
Mind a három Cullen meglepődik azon, hogy a barátnőm ilyen merész. Edward viszonozza Helen ölelését,Carlisle pedig próbálja megnyugtatni őt. Rosalie csak csendben figyel és nem mozdul.
Miután egy kicsit lenyugodott észre vesz.
Oda rohan hozzám és a nyakamba ugrik.

– Vonzod a bajt, Jess! – szipogja.

– Ryan 2.0... Ryan 1.0 ugyanezt mondta öt perccel ezelőtt.

– Mert igaz – teremtenek le mind a ketten.

– Menjünk haza inkább, jó?

Beléjük karolok, de kifele menet odafordulok a Cullenékhez:

– Rosalie, tudom, úgy gondolod, hogy veszélyt jelentek rátok, mert Edward megmentette az életem, de ebben tévedsz, nagyon hálás vagyok nektek, hogy nem hagytátok, hogy egy kocsi kilapítson a suli parkolója kellős közepén, Tylernek meg senki nem fog hinni, mert beverte a fejét. Én is azt fogom hangoztatni, hogy Edward ott állt mellettem, de többet nem tudok tenni, csak azt tudom mondani, hogy a lehető legjobban félre ismertelek titeket. A mai napon döbbentem rá, hogy ti mások vagytok, mint a többiek, nagyon ostobán viselkedtem, amikor azt hittem, hogy veszélyesek vagytok a városra...és Edward nagyon sajnálom, hogy idegesítettelek a véremmel. A mai nap, amikor megláttam a szemeteket döbbentem rá, hogy elvakított a düh és nem vettem észre azokat a jeleket, amiket adtatok, hogy féltitek az embereket a többi vámpírtól és, hogy csak békében akartok élni az emberek között.Carlisle, minden tiszteletem a tiéd, hogy kórházba dolgozol annak ellenére, ami vagy. Az önkontrollotok elképesztő, csak egy ilyen vámpírt ismerek, aki nálatok tovább bírja vér nélkül. És mielőtt még megijesztenélek titeket el kell, hogy mondanom, hogy nem miattatok vagyok a városba, gyűlöltem annak a gondolatát is, hogy ide kelljen jönnöm, mivel tudtam, hogy itt vagytok. Azt hittem olyanok vagytok, mint a legtöbb vérszívó, de tévedtem, és mégegyszer köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem és, hogy megmentettétek az életemet. Viszont el kell, hogy mondjam, hogy nem érdemes velem barátkozni, szóval nagyon köszönök nektek mindent, de lehetőleg mostantól kerüljük egymást, így Rosalie te is biztos lehetsz abban, hogy ez többet nem fordul elő.

Nem vártam meg a válaszukat.
Ott hagytam őket.