„Nem a szavaink vagy a gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk, hanem a tetteink... vagy azok hiánya."

Ha az az ujjam megszúrásával egy hónapig szenvedtem, mennyi ideig kell még szenvednem a kezemen lévő sebbel? Hajnali kettő óra körül lehet, de a fájdalom az egész testembe egy pár órával ezelőtt visszaköltözött, arra riadtam, hogy eszméletlenül fáj mindenem.
Nem akarok villanyt kapcsolni, mert Jasper megint alszik és nem szeretném felébreszteni, most úgy tűnik, hogy nyugodt éjszakája lesz.
Lehet veszélyes ötlettel rukkoltam elő, de rászántam magam arra, hogy kimegyek a két jó madárhoz, akik kint védenek minket. Ha nem találom őket a helyükön mind a ketten elbúcsúzhatnak a golyóiktól.
Halkan megyek le, hogy még Helenéket se keltsem fel. Miután hazajöttem elmeséltem nekik, hogy mi történt. (kihagyva a Carlisle-al való pásztoróránkat) és nem nagy meglepetésre nem örültek, Jasper ráadásul jól le is cseszett, hogy miért nem nekem jutott ez előbb eszembe, aztán magát kezdte ócsárolni, mert nem gondolt erre előbb. Természetesen apámat ebből is kihagytuk. Ha egyszer odakerül a sor jó sok mindent kell megmagyaráznom neki.
Jó lenne, ha apám megolajoztatná az ajtó zsanérjait, mert úgy nyikorog, mikor kilépek rajta, mintha maga az ördög szállta volna meg.
Elindulok a hátsókert irányába, ahol mióta ide költöztem nem is jártam. Nem sok különlegesség van benne, van egy kisebb halas tó és egy medence, amit szerintem Charlie talán a Szovjetunió felbomlása után használt utoljára.
Nem kell sokat szaglásznom, hogy rájöjjek, hogy valahol a közelbe lehetnek Aroék.
Kiskoromba nagyon féltem ide este kijönni és már értem is, hogy miért. Olyan ez a kert mintha szellemek járkálnának itt éjjelente.
Halk suhogást hallok a hátam mögött, amikor megfordulok, pedig egy árny jelenik meg közvetlen az orrom előtt. Azonnal megütöm, de annyira féltem, hogy olyan erősre sikeredett, aminek hangja is lett, így a tó melletti fákról a madarak elszörnyedve hagyják el fészkeiket.
Vámpírként jó a látásom, de csak most tisztul ki előttem a kép és a földön ülő fickónak csak most rajzolódik ki az alakja.

– Baszdki! Ne haragudj! – mondom minden együttérzésemmel, mivel ez tényleg fájhatott Aronak.

– Ez az első alkalom, amikor bocsánatot kérsz, mert megütöttél. – tápászkodik fel a sáros földről.

– Mert most nem állt szándékomba megütni! Máskor meg igen! Jesszus, tényleg bocsi!

– Ugye tudod, hogy majdnem kitörtem a nyakadat, csak, mert azt hittem, hogy megakarod támadni a házat?

– Nagyon rendes vagy, hogy úgy véded a házat, mint egy házőrzőkutya. – gúnyolódok.

– Nem tudsz aludni? – kérdezi és alaposan megnéz magának.

– Hol van Marcus? – kérdezem, kerülve, hogy válaszolnom kelljen a kérdésére.

– A ház másik végében.

Ha most szemét lennék, akkor beleengedném a tudatomba, hogy egy kicsit idegesítsem, de nem akarom, hogy meglásson engem egyszál semmibe.
De azért amilyen fejet vágna mindennél többet ér...
Mivel már elfordult tőlem gyorsan megkerülöm és egy szemmagasságba helyezkedem vele. Tudja, hogy azt akarom, hogy nézzen bele a fejembe és meg is teszi, látom, hogy a vér vörös szeme tűzpirossá válik.
Nem kell sok hozzá, hogy elkapja a tekintetét, majd morogni kezd valami átkot olaszul.

– Ezt nem akartam látni. – mondja undorodva.

– Igen, tudom. – kacagok.

– Menj vissza a házba, itt kint nem biztonságos és az agyamra is mész. – mondja ellentmondást nem tűrően.

Miért van az, hogy velem egészen normális, viszont, ha a társaival van, akkor úgy viselkedik, mint egy barbár?
Kérdezem magamtól, de eszembe jut, hogy nem húztam magamköré pajzsot.

– Azért, mert te úgyis utálsz, ha még gonoszabb lennék veled, akkor még a legszorultabb helyzetekbe sem számíthatnék a segítségedre, a többiek viszont kedvelnek, ha gonosz vagyok, ha nem, így velük nem kell tisztelettel bánnom. – mondja.

Ha már itt van a vallomások ideje akkor még kérdezek tőle.

– Miért nem öltél meg amikor odamentem? Gyerekként változtam át, kilencvenszázalékban ilyenkor megölitek a gyerekeket.

– Vadász vagy... Emlékszel mit mondtam, amikor elsőnek találkoztunk?

Ó, de még mennyire, hogy emlékszem...

„Rajtad kívül ketten léteztek még, akik ezzel a képességekkel rendelkeztek, mint te és akik meg is érték a felnőtt kort. Sok embert változtattak ilyen fajta vámpírrá, hogy rendbe tartsa a vámpírállományt, de közülük mindenki alig élt egy-két napot, mert belehaltak abba a hatalmas erőbe, amit kaptak Nem véletlen az a képességed, hogy emberi formádban is tudsz élni. A véred csábítja a vámpírokat és ezekkel a képességekkel könnyedén betudod őket cserkészni. Ezzel el vannak intézve az útban lévő vámpírok. Nem öllek meg, mert ilyen vámpírnak hasznát veszem, én foglak képezni, két hónapot adok az időmből, utána visszamész a családodhoz, ha nem sikerül kontrollálni magad úgyis megtalálunk. „

– De először nem mondtam el a képességeimet, azonnal felvettél és tudtam a képességeim miatt, hogy nem akarsz megölni. Szóval most akkor csak azért nem öltél meg, mert hasznos voltam neked?

Nem válaszol, mert tudja, hogyha igennel válaszol, azonnal leszűröm, hogy hazudik.
Ezt miért nem kérdeztem tőle előbb?
Kínos ez a csend.
Inkább bemegyek.

– Mindig is akartam egy vámpírt, akit én képezhetek...amikor oda állítottál teljesen tanácstalanul csak a jóságot láttam benned. A jóságot, ami a legtöbb vámpírban nincs meg, gondoltam, bár kegyetlen vagyok, de nevelhetek egy olyan vámpírt, akit nem csak a saját érdekeik vezérlik, de igazából nem ez történt, te nevelted saját magadat, hisz a kezdetek óta gyűlölsz.

Aro apafigura akart lenni az életembe.
Ezért bánik velem úgy, ahogy.
Kegyetlen, de lehet tényleg van benne jóság...nem, biztos nincs benne...

– Most már menj be. – mondja.

De én nem mozdulok. Ott állok mozdulatlanul és előre nézek a semmibe.
Sosem lesz a családom és soha nem fogom őt tisztelni, de a ki nyilvánulása egészen mélyen megérintett.
De ellenségek vagyunk, csak egy szövetség van köztünk.
Teljesen más érdekeket képviselünk. A Volturi emberei egytől egyig gyilkosok, nem engedhetem meg magamnak, hogy bármiféle tiszteletet tanúsítsak velük szembe.
Ránézek a megsebzett kezemre.
Nagyon nehezen veszem rá magamat arra, hogy megtegyem, amit akarok.
Most hajszolom magam öngyilkosságba, de érzem, hogy muszáj megtennem.
Aro már a kert másik végében áll és figyeli a zajokat, amikor odamegyek hozzá és odanyújtom a bekötözött kezemet.

– Ezüst – mondom faarccal.

Elmondtam neki a saját gyengeségem, így már nem tartozok neki semmivel.
Már tudja a titkomat.
Létezik, hogy ez a legnagyobb titok, amit egy vámpír elárulhat egy másiknak, aki ráadásul a legnagyobb ellensége? Biztosan, mert Aro a sebzett kezemet a két kezébe veszi és azt nézi. Már attól félek, hogy bántani fog, még a kezem is elkezd remegni amikor felnéz rám és megszólal:

– Soha nem bántanálak.

Hihetetlenül örülnék neki, ha nem felejteném el állandóan felhúzni a mentális pajzsomat magam köré...

– De ha a Volturi tanácsa úgy dönt, hogy muszáj, akkor nem tudnál vele mit kezdeni, igaz? Sőt valószínűleg nem is szeretnél...Kihalt belőled a szeretet. A húgodat is úgy gyilkoltad meg, hogy semmit sem tett ellened, csak túl gyenge volt, hozzám is csak ezért állsz így mert erős vagyok, ha gyenge lettem volna már rég el lettem volna égetve.

– Ez mind igaz, de az utolsó kijelentésed nem. Mondtam, hogy túl emberi voltál ahhoz, hogy bántsalak, és ahogy te mondtad akkor vettelek fel, mielőtt megtudtam a képességeidet. Ha a Volturi úgy dönt, hogy muszáj megölni téged, akkor muszáj. De szerinted a pasidat miért nem öltem meg amikor elhagyta a Volturit? Mert benne is volt valami emberi, amit a mai napig nem tudok megérteni. Tény, hogy leakartam fejezni, de pusztán féltékenységből. Gonosz vagyok ez tény, embert ölök szintén egy tény, sosem fogok az a cuki vámpír lenni, amilyenek ti vagytok Cullenékkel, de ha elhiszed, ha nem van bennem még némi emberség, amit néha meg is mutatok.

– Emberség? -röhögök a képébe. – Hagyjuk már, attól még, hogy megkegyelmezel egy két embernek nem leszel emberséges. Hány titkárnődnek kellett meghalni, akik mellesleg emberek voltak, mert rossz napod volt?

– És te hány titkárnőt mentettél meg a halál torkából?

Nagyot nyelek.
Lebuktam.

– Azt hiszed, hogy nem jöttem rá? – kacag. – Mondanám, hogy hagytam, hogy megtedd, de ez nem igaz, ha rajtakaptalak volna is elengedtem volna őket, de soha nem sikerült téged lefülelnem, pedig tudtam, hogy te vagy. A barátnődet szerinted miért hagytam életbe? Miért viseltem el egy helyiségben magam mellett egy vérfarkast múltkor? Talán a megmaradt emberségem miatt. Kegyetlen vagyok és sosem fogok jó irányba változni és ez így van jól, az embervérről, az emberekre való vadászatról te sem tudnál leszoktatni.

– Akkor ezesetben tényleg ellenségek maradunk. – mondom kimérten.

– Megkellene már tanulnod, hogy nem az ember a tápláléklánc csúcsa. – sóhajt fel.

– Nem? Akkor kik? Az öntörvényű vámpírok? Ne nevettess...Csak hatalmat akartok, ezzel csak az a baj, hogy ti vagytok a rosszfiúk.

– Tudod, Jessica, az életben nagyon sokszor volt, hogy a rosszfiúk kerültek hatalomra. Sztálin, Hitler, II. Lipót...mégis ők kerültek be a történelemkönyvekbe nem az ellenük alakult csapatok, persze őket is megemlítik, de feltudnál egyetlenegyet is sorolni közülük? 

– Kösz a töri órát, most értettem meg valamit: menthetetlen vagy...soha nem lesz már benned semmi emberi. – jelentem ki.

Nem is várom meg még megint elkezd nekem papolni a hatalomról, becsapom magam mögött a bejárati ajtót és felmegyek aludni, hogy végre elfelejtsem ezt a beszélgetést, tojok bele, hogy még mindig mindenem fáj.
Benyitok a szobámba és ekkor szembesülök Jasper reszkető alakjával.

– Jess! Hol voltál? – kérdezi rémülten.

Jézusom! Úgy remeg, mint a kocsonya.

– Kint Aroval, baj van?

– Soha ne merj úgy elmenni innen, hogy nem szólsz, halálra rémültem, hallod?! Arra keltem pár másodperccel ezelőtt, hogy nem vagy itt én azt hittem, hogy...hogy...

– Jasper, semmi baj, itt vagyok! Bocsánat, hogy megijesztettelek. – mondom miközben leültetem az ágyamra, majd letérdelek elé. Még mindig remeg és egyre jobban. Ez nem vall egy vámpírra.

– Ne csinálj ilyet többet! – suttogja.

– Rosszat álmodtál megint? – kérdezem, majd a két kezére rárakom a kezemet.

Azonnal elrántja és felpattan az ágyról.

– Elmegyek. – jelenti ki.

– Jasper! Ne, kérlek! Nem kell beszélni velem, de maradj itt, most már tényleg nem biztonságos odakint.

– Soha többet nem alszok...

Nem kérdezem meg tőle újra, hogy álmodott-e, mert tudom, hogy igen.

– Még mindig remegsz...Felhívjam Carlislet?

– NE! Jól vagyok!

Nem tudok vele mit csinálni, úgy értem nem tudom, hogy hogyan segíthetnék rajta. A közelségemet szemmel láthatólag elutasítja, beszélni nem akar, mással meg nem tudok szolgálni.
Miközben ezen gondolkodok, megérzem a sós víz illatát.
Ki sír?
Felkapom a fejemet és ekkor látom, hogy a mindig életvidám Jasper könnyezni kezd. Vámpírként könnyezik. Ez... nem kicsit fura.
Mi az isten lehet ennek a baja?
Teszek rá, ha elhúzódik vagy akármit is csinál, de odamegyek és jó szorosan megamhoz ölelem.

– Ez...ez...nagyon rossz volt, nem akarom ezt soha többet. – mondja akadozva.

Mit álmodhatott?
Hálaégnek a könnyezésből nem lett sírás, elég abszurd lett volna, ha elkezd sírni.
Megfogom hátulról és egy kicsit taszítok rajta, hogy az ágy felé vegye az irányt, majd hagyom, hogy lefeküdjön rá.

– Pihenj. – mondom én meg a szék felé veszem az irányt.

– Te mit akarsz azon a széken? – kérdezi érdeklődve.

– Ma már én sem fogok aludni, így szerintem jelentéseket írok. – mondom.

– Gyere mellém, engem nem zavarsz. – mondja.

– A sok megjegyzés miatt, amit tettél az utóbbi időben én egy kicsit félnék melléd feküdni, még a végén a szerszámod oda kerül, ahova nem igazán kellene, akaratom ellenére is...

– Benyúljam apám csaját? Nem az én stílusom...–
ereszt meg egy hamis mosolyt.

Még mindig rosszul néz ki, de nem akarja elmondani, hogy mi nyomja a szívét én meg nem akarok egy hosszas vitába kezdeni, elég volt nekem ma az Aroval folytatott beszélgetésem.

– Aludj itt, úgy, mintha a nevelőanyám lennél. –
kacsint rám.

– Jasper, hiába is próbálod elrejteni a valódi érzéseidet nem igazán megy, mert a megjátszott jókedved ellenére is érzem, hogy kurva szarul érzed magad, szóval inkább engedd el a színjátékot.

– Jó oké! Szarul vagyok! És ha szarul vagyok mindig Alicehoz bújok, de most nincs itt és áthívni sem lehet, szóval megkérlek legyél egy éjszakára a macim vagy tőlem aztán átmehetek Ryanhoz is, ő biztos díjazná, habár nem jövök be neki...vagy másik opció Helen, de visítva rohanna el Washington DC-ig és lehet, hogy még te se látnád őt soha viszont. Az utolsó lehetőség apád, de ő meg lelő álmomba, mivel egy idegen FÉRFI van az ágyába és ha látja, hogy nem haltam meg az ólom golyótól magyarázkodhatsz neki.

A monológja végére kitör rajtam a röhögőgörcs, és szinte ráesek az ágyra.

– Meggyőztél! De a farkad maradjon a nadrágodban!

– Nem fog vándorolni, megígérem.

– Ajánlom is...

– Megölelhetlek? Olyan puhának tűnik a pulcsid...– mondja somolyogva.

A rózsaszín piha-puha pulcsimra nézek, majd megcsóválom a fejem.

– Jesszus! Meg! De jó lenne, ha hagynál aludni, tudod én szoktam, attól függetlenül, hogy vérszívó vagyok.

Kiflipózban alszunk el. Ahhoz képest, hogy Jasper azt mondta nem fog aludni, most nyugodtam szuszog a fülembe. Az ő szuszogása ringat álomba.

Síkitásra ébredek, vagyis ébredünk, mert Jasper mellettem alszik.

– Mi az isten? – sikítom én is.

Reggel hat óra lehet, a már hajnalodik.
Jasper és én lerohanunk a lépcsőn, a többiek ugyanezt csinálják.
Az ajtón kirohanva a hangok a hátsókertbe vezetnek.
Ekkor látom meg a lányt, akinek a feje Marcus kezei között van.
Ki fogja törni a nyakát, ha nem avatkozok közbe.

– Marcus, hagyd! – kiabálom oda.

Arora néz, ő pedig bólint, így a lányt nem fenyegeti már a közvetlen halál.

– Ez nem Bree Tanner? – kérdezi suttogva apám.

– Helen, vidd be aput, ti maradjatok bent. Apu ne vitatkozz! – mondom, mert tudom, hogy vitatkozni akarna.

Nagy nehezen ráveszi magát, hogy Helennel együtt visszamenjenek a házba, amikor becsukódik mögöttük az ajtó a lányra szegezem a tekintetem.

– Te Bree vagy, nem igaz? – kérdezem tőle.

A lány félve bólint, majd a két volturisra néz.

– Tudjátok, hogy megijesztettétek, ugye?

– Örüljön, hogy nem törtük ki a nyakát, itt lopakodott a háznál. – mondja Aro.

– Mit keresel itt? – szegezi neki a kérdést Ryan.

– Én csak egy üzenetet hoztam! Segíteni szeretnénk...

– Szeretnénk?! Ki a másik vámpír? Én itt nem látok senkit...– mondja gyanakodva Jasper.

– Mert ő nem jött el...fél találkozni veletek, mi csak megakarjuk menteni őt. – mutat felém. – Én csak egy normális életet akarok élni, ha már megtették ezt velem! – kezd el sírni.

Igazat mond, szegény nagyon összevan törve.

– Hé, kicsim! Semmi baj! Mondd el mi történt. – mondom szelíden, majd odamenve hozzá megölelem.

– Victoria átváltoztatott, azt akarta, hogy én legyek a klánjával az összekötő, így elmentem Washingtonba, de én ezt nem akartam, éhes voltam amikor elkellett utaznom, de nem öltem meg senkit, esküszöm! Amikor odaértem találkoztam egy fiúval, akinek elmeséltem a történetet, hogy megakar téged ölni James. Adott ételt, amit a kórházból szerzett, a fiú Victoria kegyeibe férkőzött és megtudta mit terveznek. Riley...

– KICSODA? – kiabálja mindenki.

– Riley Miller? Barna hajjal, gyerekarccal? – kérdezem sokkos állapotban.

– Igen ő...Ismered?

A fülbevalómhoz kapok. De nem szólalok meg.
Nem sírok.
Nem sírok.
Nem sírok.

– Szóval Rileynak Victoria elmondta, hogy mit terveznek, így ezt akarom elmondani nektek.

– Álljunk meg egy percre! Honnan tudjuk, hogy Riley nem hazudik? Végtére is utálja Jess-t. – mondja Aro.

– Ezt Jess mindjárt kideríti. A telepátiájával azt is látja, hogy az adott személyek fejében az emberek mikor mondanak igazat vagy mikor hazudnak és az érzelmeiket is látja. – szól Ryan.

– Bree, bele nézhetek a fejedbe? Ne aggódj, engem csak az érdekel, hogy mit beszéltél Rileyval, szeretném tudni, hogy igazat mondott-e.

– Igen. – mondja szégyenlősen.

Így úgy teszek.
Édes istenem Riley! Három év után látom a volt társam, bár csak valakinek a fejébe, de akkor is.
Elkapom a fejemet, miután megnéztem Bree emlékeit.
A többiekhez fordulok.

– KURVÁRA MEGAKAR MENTENI! – mondom a sírás határán.

Riley megakarja menteni az életem, pedig gyűlöl.
Tudom, hogy gyűlöl, hiszen éreztem Bree emlékeiben.
De mégis ezt teszi.

– Miután elmesélted, hogy mit terveznek visszamész Washingtonba és Rileyval maradsz. Oké?

Bree bólint, de Marcus megköszörüli a torkát.

– Ha elkezdesz nekem a törvényeitekről papolni istenbizony nem állok jót magamért! Breenek van önkontrollja méghozzá nem is kevés, nem ölt még embert, szóval kuss! – mondom mostmár könnyes szemmel.

– Ha valami törvényen kívülit csinál arról tudni fogunk és elmegyünk érted. – jelenti ki kegyetlenül Aro.

Visszatért az offenzív Aro.
Mindegy is...utáltam az érzelgős Arot.
Mondjuk úgy összeségébe utálom Arot.

– Kösz! -szól oda nekem Aro.

AZ A KIBASZOTT PAJZS MÁR MEGINT!

– Szóval, akkor, mesélj James tervéről. – bíztatja Ryan Breet.

Amint elmeséli Bree a történetet azonnal támad egy ötletem.
Lehet, hogy James nyomkövető, viszont én nem csak vámpír vagyok, hanem ügynök.
És az emberek szerint egy kiváló ügynök.
Ezt megszívták!
De lehet, hogy én is...