„Nem létezik múlt nélküli szent, ahogyan jövő nélküli bűnös sem."

Két nap elteltével apám még mindig nem tudta feldolgozni, hogy mi történik körülötte, meg is értem őt, nehéz lehet megtudni, hogy egész életében, mindennap, amikor éhes voltam életveszélyben volt.
Ryannel a hátsó kertben ücsörgünk és éppen a szívét önti ki nekem, jobban mondva éppen Rileyt átkozza.

– Hogy az istenbe gondolta az a retardált gyerek, hogy nem egyenlő a csapatunkban? Remélem a pokol legmélyebb bugyraiban fog döglődni, miközben maga Lucifer kínozza. – morgolódik.

– Ne idegesítsd magadat! Nem éri meg. – nyugtatom.

– Én nem hinnék neki a te helyedben...

– Nézd, nem mondom, hogy megbízok benne, de szerintem tényleg segíteni akar.

– Meg fogom őt ölni, ha hátba támad! – dühöng tovább, olyannyira, hogy a szeme vörös lesz.

– Ryan, a szemed! Ne felejtsd, hogy a hold hónapja van! – figyelmeztetem.

– Jaj, kösz, hogy szólsz. – nyugszik meg, ezáltal a vörös szeme is eltűnik.

A hold hónapjában a vérfarkasok minden körülmények között áttudnak változni és nem kell hozzá a telihold, ami nem egy rossz dolog, főleg most, hogy Victoria újra visszatért, így Ryan is bevetheti a hatalmas nagy erejét, viszont ezzel az átváltozósdi dologgal az a probléma, hogy ha nagyon felkapja a vizet, akkor akaratlanul is át tud változni. A hold hónapja minden évben másik hónapra esik és ebben az évben az október lett a hónap.

– Mi újság apáddal? – kérdezi.

Semmi jó...

– Ne beszéljünk róla. – legyintek.

Megköszörüli a torkát és megróóan néz rám, tisztára olyan, mint egy báty, aki valami rosszaságon kapta a húgát.

– Nem nagyon beszél, velem meg egyáltalán nem.

– Szerintem menj be hozzá és végre beszélj vele négyszemközt. Anyukád úgyis dolgozik én meg majd itt kint elleszek.

Bólintok, majd bevánszorgok a házba, onnan pedig egyenesen a konyhába. Az ajtónál megállok és nézem, hogy csinálja az ebédet.

– Félsz tőlem? – kérdezem tőle.

Amint megszólaltam a kezében lévő tányér kiesik a kezéből. A földön landolna, de én vámpírgyorsaságommal hamar odaérek és elkapom mielőtt az leesne.

– Tessék. – nyújtom oda a tányért.

– Köszi. – motyogja.

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

Továbbra is néma csendben állunk egymás mellett. Eltelik egy perc, majd még egy és még egy, de továbbra sem akar válaszolni.

– Ezt igennek veszem. – sóhajtom.

– A lányom vagy, nem félek...nem félhetek tőled, csak...csak...– kezdi, de itt megakad.

– Csak?

– Egész életemben féltettelek, a munkád miatt, meg úgy amúgy is, erre kiderül, hogy halhatatlan vagy, szóval nem is kellene téged féltenem, hisz, ha vámpír formádban vagy nem tudsz meghalni olyan könnyen, lényegében csak az ezüsttől. És ami nagyon megráz az az, hogy gyakorlatilag meghaltál Jess! Hét évesen te álmodban meghaltál és vámpír lett belőled a nagyanyád, a volt anyósom miatt!

– Szóval nem félsz tőlem?

– Nem, félni semmiképpen sem félek tőled még akkor sem, hogy elmondtad, hogy néhányszor majdnem megtámadtál minket.

– Ennek örülök. – könnyebbülök meg.

– És te jól érzed magad így? Ebben az állapotban?

– Hatékonyabban tudok segíteni az embereknek, így igen jól érzem magam így.

– Egyszer, de tényleg egyszer gondolnál csak egy kicsit magadra és nem a többiekre. – sóhajt apám.

– Ha nem lennék vámpír nem biztos, hogy összefutok Cullenékkal, tessék most gondoltam magamra. – mosolyodok el.

– Büszke vagyok rád, hogy az embereknek segítesz a helyett, hogy öldökölnéd őket! Az a vámpír nagyszerűen képzett téged és őszintén mondom, hogy nem tudom róla eldönteni, hogy jó vagy rossz.

– Embereket öl, apu. Egyértelmű, hogy rossz, azért segített nekünk, mert erős vagyok és félt, ha nem segítene akkor azt megtorolnám, plusz én is szoktam a Volturinak segíteni.

– Viszont olyan vámpírokat is megölet, akik embereket öltek.

– Igen, azért, mert azok a vámpírok majdnem lebuktak az emberek előtt, ne félj azokat nem bántja, akik ezeket a dolgokat csendben csinálják.

– Szeret téged. – néz rám.

– Tessék?? – kérdezem értetlenül.

– Úgy, mintha a lánya lennél. – teszi hozzá.

– Ez egy orbitálisan nagy hülyeség. – jelentem ki gondolkodás nélkül.

De mégis azért képzett, hogy egy jó vámpír váljon belőlem...

– Pedig nem az, hidd el én látom, tudom, hogy milyen az apai szeretet, te pedig a gyűlölet miatt ezeket nem veszed észre.

– Gyerekeket ölt. – makacskodom.

– Gyerekeket, akiket korán változtattak át és sok ember haláláért felelősek?

– Akkor is gyerekek voltak.

– Te nem tetted volna meg? Ha látod, hogy egy csomó ártatlan ember meghal egy vámpírgyerek miatt, nem ölted volna meg?

– Nem, megpróbáltam volna vegetáriánussá nevelni.

– De akkor is egy csomó ember élete szárad a lelkén.

– Gyerek. Még nem fogja fel mit csinál, ezért nem lehet őt hibáztatni, csak az ösztöneire hallgat, ami azt súgja neki, hogy ennie kell, méghozzá emberi vért, ezért nem kéne megölni. Megölni azt kell, aki volt olyan hülye és gyerekként átváltoztatta.

– Ha jól tudom a Volturi ezt is megteszi.

– Ne akard nekem beállítani a Volturit az antihős bosszúállóknak, mert nem azok, én voltam Volterrában és láttam mik történtek ott, a vámpírokat kivégzik, ami engem nem zavar, de ártatlan emberektől veszik el az életet, csak mert a Volturinak olyan kedve van, hozzáteszem nem isszák meg a vérét, csak egy kicsit játszadoznak vele, mielőtt még megölik.

– Te tudod... még mindig nem gondolom őket rossznak, az a kimondhatatlan nevű gyerek amikor itt volt teljesen normális volt. Egyáltalán miért is volt itt?

Ajaj, erre meg mi a szent szart feleljek?

– Ugye te meg ő nem...– szólal meg apám.

– Isten őrizz! Azért ekkora ribanc nem vagyok, hogy vele is megdugassam magamat!

– Ne káromkodj és nem vagy az, de a kérdésemre még mindig nem válaszoltál.

– Nem mondhatom el senkinek.

– Szóval a saját apádnak sem? – néz értetlenül.

Ó, öregem! Figyelembe véve a helyzetet és a csodákban bízva remélem apám fejébe semelyik vámpírnak nem lesz alkalma belenézni, így talán elmondhatom neki.

– Caius azért volt itt, hogy elmondjon, jobban mondva rávilágítson valamire, arra, hogy Jasper a lelki társam. – jelentem ki.

– Ez mit jelent? Azt, hogy a sors téged és Jaspert egymásnak teremtett?

– Nem feltétlenül. -kezdem, majd mindezek után elmesélem neki a lelki társi dolgot.

Charlie annyit kérdez, hogy a végére teljesen kiszárad a szám, annyit járattam.

– Ez amúgy aranyos. – jelenti ki.

– Aranyos?? Idejött, hogy megdugjon és szerinted ez aranyos? – akadok ki.

– Nem erre a részére céloztam, hanem így az egészre.

– Jó neked, hogy aranyosnak találod, nekem már kevésbé az...

A beszélgetésünk folytatódna tovább, de a konyhába Ryan toppan be.

– Sam hívott, vannak új fejlemények, megkért, hogy menj át Edwardékhoz.

Bólintok.
Megvárom, hogy anyu hazaérjen a munkából, majd ellátogatok Cullenékhez.
Ott lesz Jasper.
Már a gondolattól is kiráz a hideg.
Egy jó hangosat káromkodok, majd nagyobb sebességre kapcsolok az autómmal.

Borzasztó látni azt, hogy Sam félni kezdett, amikor belépek az ajtón az ő és Seth rémült arcát látom meg legelőször.

– Az alakváltókkal minden rendben? – kérdezem szorongva.

– Velük igen. – mondja komolyan.

Leülök a többiek mellé, majd meghallgatom Samék beszámolóját, amit csak akkor akart elkezdeni, amikor már én is itt vagyok. Nagyon remélem, hogy nem olyan rossz híreket hoz, mert ha igen, akkor valakit megütök és mivel innen mindenkit bírok jelen pillanatban Jasperen kívül, ezért ő lesz az áldozatom...

– Egy forksi lakos is áldozatul esett Victoria tevékenységének. – kezd bele Sam.

– Nee. – nyögök fel.

– Szerintem ismeritek, mert egy egyetemre jártok vele, Jasonnek hívják.

– Na ez a karma...– mondja Emmett.

– Az a baj, hogy ez inkább nekem, miután izé...szóval ja...érti az, aki érti...szóval a lényeg, hogy utál. – mondom akadozva.

– Amennyi esze van tiszavirág életű lesz ez az élete. – mondja közömbösen Jasper.

Nagyon kiráz még a hangjától is a hideg.

– Szóval Victoria megkereste azt a személyt, aki utál téged vagy csak véletlenszerű volt? – kérdezi Seth.

– Victoria semmit sem csinál véletlenül, mindennek oka van. -jelentem ki.

– Tulajdonképpen ki is ez a Jason? – érdeklődik Carlisle.

Mindenki egyszerre kezd beszélni, de egy értelmes mondatot nem lehet kihallani a Cullen testvérek szavaiból.

– Meginvitált a házába, hogy dugjunk egyet, én visszautasítottam, aminek az lett a következménye, hogy most kurvára gyűlöl. – mondom őszintén.

– Ez túl őszinte volt. – pislog nagyokat Carlisle.

– Eddig hány embert változtatott át Victoria? – kérdezi Rosalie.

– Jasonnel együtt huszonhármat, tegnap Riley újabb öt nevet küldött át.

Két nap alatt megjegyeztem ezeknek az embereknek a nevét, arcát, átküldtem Saméknek, hogyha látnak valakit, aki ezek közül itt van Forksban azt kapják el, Emmettéknek is elküldtem, így mindenki tudja már, hogy kiket kell keresni vagy éppen elkapni.
A farzsebembe lévő telefon vibrálni kezd, így előveszem.
Riley.
Riley írt.
Megnyitom az üzeneteket, de amit ott olvasok felér egy isteni csapással.

    R: Victoria nem viccel, mindenkit felkeres, akihez közöd volt. Kurt Robint átváltoztatta, csak ezért elutazott az ország másik végébe. Sajnálom, Kika! Hamarosan újra írok, ha lesz fejleményem.

Alig bírok a helyemen egyhelyben ülni, mindjárt elájulok.
Odanyújtom Saméknek a telefonomat, mert ők tudják a múltam, tudják ki az a Kurt Robin és tudják mit tettem vele.

– A rohadt életbe! – káromkodik Sam. – Honnan a francból tudta, hogy közöd van hozzá?

– Nem tudom. – tördelem a kezemet.

– Hahó, mi is itt vagyunk, minket sem ártana beavatni a részletekbe. – türelmetlenkedik Jasper.

– Jasper. Kuss! – oltja le a bátyát Edward.

Fújtat egyet, de nem vág vissza tesójának.
Victoria a szó szoros értelmében tönkre akar tenni, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is, olyan embert hozott elő a múltamból, akinek már az emlékét szürke homály fedi.
A telefonomat körbe-körbe adják, majd visszaér hozzám, mindenki rám néz és a választ várja, hogy mi közöm van az üzenetben lévő sráchoz.

– Ki az a Kurt? – néz rám Jasper.

A szorongásom meglátszik rajtam: a kezemet tördelem, szaporán veszem a levegőt és a lábammal a parkettán kezdek ritmusosan dobolni.
A gombóc miatt a torkomba meg sem bírok szólalni hirtelen.

– Mindjárt...csak összeszedem a gondolataimat. – mondom.

Biztos, hogy nem leszek megdicsérve azért a dologért, amit azzal a sráccal tettem, de a múltamon tényleg nem tudok változtatni.
Néhány perc eltelik mire megfogalmazódik bennem, hogy mit mondjak a többieknek, de nagy nehezen kitalálom.

– Kurt Robint, amikor én voltam tizennégy, ő tizennyolc megtámadtam az éjszaka közepén. Egy koncertről tartott haza és elszakadt a barátaitól én meg az éhségemmel pont arra jártam. Eleshetett, mert megcsapott a vérének szaga és nem bírtam tovább, neki mentem. Azokban az években próbáltam kihozni magamból az önkontrollomat, ezt önsanyargatással értem el, ami a legjobb módszer erre, viszont a legveszélyesebb is, mert bármikor bárkit megtámadhatsz. Kurtre visszatérve, majdnem megöltem őt, kicsit sok vért vesztett miattam, az orvosok küzdöttek az életéért és meg is mentették őt, viszont ez miatt ő nem élhetett az álmának. Tizennyolc évesen már tagja volt az amerikai focicsapatnak, viszont a lába miattam szilánkosra tört, így ez az álma mehetett a kukába. Ennyi.

– A történethez hozzátartozik még valami. – mondja Seth.

– Azt biztos, hogy nem mondom el! – mondom megemelve egy kicsit a hangom.

– Miért? – nevet Sam.

– Nem vicces, oké? Megalázó...– hebegem.

– Én nagyon kíváncsi lettem. – dől előre ültében Alice.

Nagyot sóhajtok, majd neki állok beszélni.

– Nem bírom az emberi vért. És ezt most ne úgy értsétek, hogy nem szeretem, hanem ha megiszom akkor ötperc múlva visszajön...igen, konkrétan kihányom.

Döbbentem néznek rám a többiek, de ez a döbbenet olyan, hogy alig bírják visszafolytani a nevetésüket.
Emmettnek nem is sikerül, szerencsére Rosalie kisegít és lekever neki egy taslit.
Hahaha.
Nagyon vicces.

– A fiú miatt volt ilyen lelkiismeret furdalásod, igaz? – kérdezi Carlisle.

– Igen, hiszen majdnem megöltem őt! Tönkre tettem! A srác öngyilkos akart lenni, két évre a pszichiátriára került a szuicid hajlamai miatt. Arra tettem fel az életem, hogy embereket mentsek, erre majdnem megölök egyet.

– Jess, én két kezemen nem tudnám megszámolni hány embert öltem meg. Megtámadtál egy embert, de nem ölted meg ez azt jelenti, hogy az önkontrollod már akkor nagyon jó volt. – szólal meg Jasper.

– Kösz. – mondom unottan.

– Meddig játsszuk még ezt? Gyerekesen viselkedünk. –sóhajt.

– Viselkedsz te gyerekesen, én hozzád sem akarok szólni.

– Tudod, a bunkóságnak is van határa. – förmed rám.

Seth és Sam vérbe forgó szemekkel kezdi el méregetni Jaspert.

– Hogy mersz így beszélni vele? Azzal az emberrel, aki gyakorlatilag megmentette a családod Jameséktől? Szégyellhetnéd magadat. – morogja Sam.

Feléjük intek, hogy nyugodjanak meg.
Már nem is bánt, hogy így beszél velem, már megszoktam.

– Jasper, menj levegőzni. – szól rá az apja.

Dühöngve hagyja el a nappalit, a többiek értetlen pillantásokat vetnek felém, de nem szólalok meg.

– Van még valami, amit tudnunk kell? – simogatja meg a hajam Carlisle.

– Igen, de ennek sok köze nincs ehhez, csak ha már minden titkomat elmondtam, akkor ezt is kénytelen vagyok, a Volturival kapcsolatos. Ezt akarta elmondani Laurent, csak leállítottam.

– Csak akkor mondd el, ha készen állsz rá.

– Készen állok. Ezt még Samék sem tudják, így ez nekik is új lesz, sőt ezt a társaim sem tudják. Amikor a Volturinál voltam Aroék két hónap után azt akarták, hogy legyek a Volturi negyedik vezetője.

– Micsoda? – lepődik meg Alice.

– Kicsim, ez tudod mit jelent?

– Azt, hogy erős vagyok?

– Nem, Jane is erős, mégsem vezető, pedig jónéhány éve ott van már. Ez azt jelenti, hogy tisztelnek és megbíznak benned.

– A Volturi nem tisztel, csak félnek.

– Az lehet, hogy félnek is, de nem gondoltál még bele, hogy te vagy a vadász, utálod őket és tudják a gyengéidet és mégsem ölnek meg? Lehet, hogy azt gondolod, hogy azért nem ártanak neked, mert segítségükre lehetsz, de ennek más van a háttérében ez pedig az, hogy tisztelnek.

– Rosszul vagyok. – mondom, majd felmegyek az emeletre és kimegyek az erkélyre.

Enyhén zokogni kezdek. Nem a Volturi miatt (legalábbis ezt mondogatom magamban), hanem Kurt miatt, akinek tönkre tettem a karrierjét és Jasper miatt, aki továbbra sem tudja az érzelmeit kontrollálni.
Két kéz ölel át hátulról, majd a fejem tetejére puszikat nyom.

– Majdnem megöltem azt a srácot, de túlélte, erre most Victoria öli meg és csinál belőle vámpírt.

– Jess, ez minden vámpírral előfordulhat. – nyugtatgat Carlisle.

– Majdnem megöltem! – szipogom.

– Így van, de ahogy a fiam mondta nem tetted, és ez a legfontosabb.

– Oké. – suttogom.

– Miért akarod mindenáron rossznak beállítani magad? –fordít maga felé.

– Nem tudom, miután megtörtént a Kurtös dolog szörnynek tartottam magam és szerintem ez sosem fog már megváltozni.

– Jasper, Rosalie vagy Edward szerinted szörnyek?

– Nem.

– Ők embert öltek, ha őket nem tartod szörnynek, akkor magadat sem kell. – törli le a könnyeket az arcomról.

– Megpróbálom a fejembe vésni, de nehezen fog menni.

– A lényeg, hogy megpróbálod. – mosolyog rám.

– Köszönöm, hogy vagy nekem! -csókolom meg.

– Négyszáz év ajándékát kaptam meg azzal, hogy engem választottál. – csókol vissza.

– Zavarba jövök. – próbálok mosolyogni.

Megsimogatja a szám, majd finom puszit lehet az ajkaimra.

– Mi bánt még? -kérdezi.

– A Volturi vezetői.

– Rossz megtudni az ellenségről, hogy mégsem az ellenséged.

– Tényleg úgy gondolod, hogy tisztelnek?

Nem válaszol, csak szorosabban ölel magához, amiből kikövetkeztetem, hogy mondani szeretne valamit, de nem tudja, hogy hol kezdje.

– Sosem láttam Arot úgy nézni valakire, mint rád. – mondja.

– Ezt nem értem.

– Van egy olyan megérzésem, hogy amikor elmentél hozzájuk valamilyen szinten megváltoztattad a világnézetüket, főleg Aroét, régen voltam náluk, de amikor hozzájuk tartoztam ennél sokkal kegyetlenebben voltak. Amikor az erdőben találkoztunk velük én Arot figyeltem és ahogy rád nézett azt láttam benne, mintha megtalálta volna azt, ami belőle hiányzik és elmondva, hogy mit akart belőled nevelni, szerintem jó megfigyelés volt.

– Ne kezd te is, hogy Aroék jók, mert karóba húzatom magamat.

– Ezt sosem fogom mondani, mert túl sok ártatlan életet vettek el, de mindenki változik, miért ne változhatnának ők is?

Ki van zárva, hogy ezek az izék megváltoznának.
Vagy mégis?
Miért ezzel foglalkozok, amikor Victoria megint a családom életére akar törni?
Tiszta kettyós vagyok.
És miért érzem azt, hogy Carlislenak igaza van?