Helló Kedves idetévedő! 💕
Ha netán megtetszene a történet, figyelembe ajánlanám a két másik történetemet:) A halott Cullen és Gyűlölve szeretni címmel megtaláljátok az oldalamon.

– Vállalja, Reed?

Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Annyira éhes vagyok, hogy az ülés első órájában már elvesztettem a fonalat. A "főnököm" nagy szemekkel méreget, és a válaszomat várja. Tisztában vagyok vele, hogy mit akar, hogy vállaljam el ezt az ügyet, de semmi kedvem Forksba menni és akaratlanul is találkozni azokkal a szörnyekkel, így hát a legegyszerűbb kifogással állok elő:

– Szerintem nem vagyok alkalmas erre az ügyre, URAM.

Nick, a főnököm grimaszt vág, utálja, ha felsőbb rendűnek kezeljük. A pasi alacsony, zömök és a negyvenes éveit tapossa, három gyerekkel és egy feleséggel a hátán. Ki nem nézném belőle, hogy ügynök, pedig az egyik legjobb közülünk.

A mellettem lévő emberre szegezi a tekintetét: Helen. Helen a legjobb barátnőm, mióta az eszemet tudom.

– Szerinted Reed alkalmas lenne erre az ügyre vagy kérdezzek meg néhány CIA ügynököt inkább?

Nick tudja, hogy a barátnőm utálja a CIA-s fickókat, nem véletlenül tőle kérdezte meg. Ezért még számolunk Nicholas...
A barátnőm lopva rám sandít én meg próbálok nem úgy nézni rá, mintha könyörögnék neki.

– Szerintem Jessica a legalkalmasabb erre a munkára, Nick – a lehető leggyilkosabb pillantásomat küldöm Helen felé, de folytatja – de ha ő nem érzi úgy, hogy menne neki akkor inkább egy CIA-s patkányt válassz.

Na igen, a barátnőmnek rendesen fel van vágva a nyelve, de ezért szeretik őt annyian, ki gondolná, hogy van egy hétéves kislánya.

Végig gondolom magamban alaposan, hogy mi lenne, ha én Forksba betenném a lábam, minden részletet, amit tudok a városról végig pörgetem magamban, de csak egy dolog lebeg a szemem előtt, Forks vámpírjai, ennek ellenére muszáj elkapnunk a pasasokat, ha nem tesszük még nagyobb bajt okoznak és azt senki sem szeretné, és ha ennek az az ára, hogy el kelljen mennem egy városba ahova a legkevésbé sem vágyom...Hát legyen, ilyen ez az ügynök élet.

– Nick, vállalom – nézek a főnökömre.

– Nagyszerű, akkor el is mondanám, hogy mi lesz a feladatod. Elöszőr is...

– Egy pillanat még nem fejeztem be. Van egy kérésem ezzel kapcsolatban.

– Kivele, Reed.

– Helennek is jönnie kell.

Helen úgy néz rám, mintha tudta volna, hogy ezt mondom. Igazából szerintem a harminc fős ülésen mindenki tisztában volt vele, hogy szeretném magam mellett tudni őt. Évek óta együtt dolgozunk a nagyobb ügyeken, van még egy jó madár, aki a mi kis bagázsunkhoz tartozik, Ryan, viszont ő most bevetésen. Pár évvel ezelőtt még négyen voltunk...Mi voltunk a "Washingtoni bosszúállók", aztán egy nap minden megváltozott, Riley elment... Azóta ez a trio a legerősebb csapat az egész Szövetségi Nyomozó Irodában.

– Ez csak természetes, Jessica – mondja Nick.

– Ti állandóan egymás seggében vagytok – szólal meg egy ügynök a körasztal másik végén.

– Legalább nem egy golyó van a seggünkben, nem igaz, Tom?

A szobában mindenki nevet.
Tom Denem, igen ez a neve, de a név nem tükrözi valódi személyiségét, nagyon szerethető fickó, azzal a kocka agyával és a Harry Potteres szemüvegével.

– Nem vicces – mondja Tom, de közben ő is alig bírja visszafolytani a kitörő nevetését.

Két héttel ezelőtt egy lövész próbálta kiiktatni őt egy bevetésen...Elfogtuk és azt mondta, hogy az a lövés fejre ment...Nos, a pasinak az anatómia nem az erőssége.

– Térjünk vissza a lényegre – sürget Nick – emlékszel mi volt a stratégiánk, Jess vagy újra mondjam el? Úgy érzem nem fordítottál elég figyelmet a mondókámra, hogy fel tudj idézni mindent.

– Ellenkezőleg – kezdem – minden egyes szavát hallottam.

Ez amúgy igaz, nőből vagyok több felé is tudok figyelni.

– És te, hogy vágnál bele ebbe az egészbe?

– Mivel Forks egy kisváros, ezért úgy gondolom, hogy be kéne valahova épülnünk, például a helyi gimnázium nem egy rossz ötlet.

Magam alatt vágom a fát...Pont a gimnázium, jó, hogy nem a helyi kórház...

– Így igaz – szól Helen – ,és ha az információink igazak, akkor az ottani diákok is vásárolnak szép számmal tőlük cuccost.

A banda akiket el akarunk fogni szó szerint mindennel foglalkozik, legfőképpen droggal, fegyvercsempészéssel, pénzmosással, de nem ezek miatt keressük őket. Néhány hónappal ezelőtt brutálisan legyilkoltak egy négy fős családot, egy hat hónapos csecsemő is közöttük volt. Én és Helen értünk ki a helyszínre legelőször, a látványt leírni nem lehet, nemcsak a családfőt és az anyukát csonkították meg, hanem a gyerekeket is. A ház különböző pontjain találtuk meg a testrészeket. Még a pincében is akadtunk testrészekre. És hogy miért kellett meghalniuk? Látták őket üzletelni...Néha elgondolkodom rajra, hogy melyik a rosszabb faj... Az emberek, akik az érdekeik miatt ölnek, vagy a vámpírok, akiknek csak ételre van szüksége.

– Tehát akkor beépültök, közel férkőztök a bandához és lekapcsoljátok őket. Egyszerűnek hangzik.

– Hogy akartok beépülni, lassan harmincévesek vagytok, eléggé feltünő lenne két középkorú egy gimnáziumban – szólal meg az egyik ügynök, akit igazából senki sem szeret, csak úgy sugárzik belőle a nőgyűlölet.

Helen arca olyan vörös lesz mint egy paradicsom, ha nem szólok gyorsan közbe biztosan kitör a harmadik világháború, így mielőtt Helen tettre szánná el magát gyorsan közbe vágok:

– John, a huszonöt éves kor azért még távol áll a középkorúságtól, de még a harmincéves kortól is, ez az egyik, a másik pedig, hogy nézz Helenre és nézz rám, egyikünk sem néz ki tizennyolcnál többnek.

(Ha tudná, hogy én miért...)

John morog valamit az orra alatt, de inkább nem figyelek rá, nem lenne ideális pont most, hogy felidegesítsem magam.

– Apád is betudna segíteni, nem? – szólal meg az egyik új ügynököm.

Hirtelen felkapom a fejem, ki van zárva, hogy apámat valamilyen szinten is bele vegyük ebbe, túl veszélyes.

– Apámat hagyjuk ki belőle, ha lehet.

– Ugyan, hisz a rendőrfőnök

– Egy rendőrfőnök és egy FBI ügynök között van különbség – fordulok az ügynököm felé – Ők nem erre lettek kiképezve és ha még meg is engedném se tudna sokat segíteni. A legveszélyesebb dolog, ami Forksban történt a tíz év alatt, hogy egy pasi részegen betört az exéhez, az meg ijedtében  leütötte a srácot és amikor felkelt, azt hitte magáról, hogy ő az orosz elnök.

Leszámítva, hogy Cullenék abban a városban élnek...de ezt inkább nem fűzöm hozzá, egyedül Ryan, Helen és én vagyunk tisztában ezekkel a dolgokkal. Nem tudok róluk sokat, még a kinézetükkel sem vagyok tisztában, annyit azonban tudok, hogy az egyiket Edwardnak hívják, a másikat pedig Carlisle-nak és orvos... álszent egy banda...

Látszólag semelyik ügynök nem értette a hasonlatom jelentőségét, így felsóhajtva folytatom a beszédet:  

– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nincs felkészülve ilyesmire, viszont lehet néhány ötlete, hogy kik lehetnek a bandában, szóval majd rákérdezek.

– Nagyszerű – üti össze két kezét Nick – és mi lesz addig az ügynökeiddel?

– Szerintem Tom elvezetheti őket.

Tom majdnem kiköpi a teáját, miután kimondtam a mondatomat.

– Tessék?

– Nos úgy gondolom, hogy azután, hogy seggbe lövetted magad megérdemled, hogy irányítsd őket.

Eléggé belehúztam ebbe a szakmába, huszonöt évesen lényegében több, mint háromszáz embert irányítok. Őszintén a személyiségemmel és a képességeimmel  nem volt nehéz eljutni idáig.

– Akkor megfelel? – kérdezem tőle, mert még mindig önkívületi állapotban mered rám.

– Ig...Igen, köszönöm.

– Aztán vigyázz velük elég makacsak tudnak lenni. Főleg Ryan Smith.

– Két óra múlva indultok, készüljetek – mondja Nick.

– Akkor csapjunk bele – kezdi Helen, majd feláll az asztaltól.

– Csapjunk bele – ismétlem.

– Bátor vagy, hogy vállaltad az ügyet – mondja Helen, miközben csomagolunk össze.

– Inkább csak elakarom kapni azokat a rohadékokat, akik ezt tették azzal az ártatlan családdal, ez nem bátorság.

A cuccaim körülbelül négy bőröndben férnek el, olyan ruhák vannak benne, amiket életemben nem vennék fel, de hát gimnáziumi csajszi leszek, nem igaz?

– Majd elkerüljük a Cullenékat – bíztat Helen.

– Ohh, én inkább szeretném az idegeiket húzni egy kicsit – vigyorgok a legjobb barátnőmre.

– Ne már Jess, meg fognak téged enni, ha megérzik AZT a véred.

– A másik formámban jobb lennék? – szegezem neki a kérdést.

– Jogos – von vállat.

– Szóltam Charlie-nak, hogy néhány hónapra oda költözök, úgy sokkal hihetőbb az álcám, minthogy egy teljes lakást bérelnék. Te meg egy kollégiumba mész, igaz?

– Jaah... sok-sok piás és drogos diák mellé, életem ügye lesz.

– Nekem is volt már izgalmasabb – mosolygok Helenre.

– Úgy hallottam, hogy a Cullen testvérek apja elég jó képű, és szingli!

– És vagy ötszáz éves, Helen, tudom, hogy a kor nem számít,de ez azért súrolja a határokat.

– Na jó, akkor nem hajtok rá.

– Finom vacsora lennél...

– Azt mondtad, hogy a vérem szaga olyan mint a kutya kaja, most akkor döntsd már el, hogy finom vagyok-e vagy sem.

– Vámpírtól függ.

– Értem már, titokban te akarsz megenni engem!

– Hogyne, Helen tizenhét éve erre várok.

– Tudtam én!

Most már egyikünk sem bírja, mind a kettőnkből kitör a nevetés.

– Én vezetek – mondja végül.

– Jó, nekem úgyis ennem...innom kéne, éhen halok!

– Nem bírja már a pocakod az emberi ételeket? – gúnyolódik.

– Forksba megyek, ahol minden fel fog idegesíteni, azt meg szerintem a város nem akarná, hogy éhezve dühöngjek.

Mind ketten elnevetjük magunkat, hiába, kibírhatatlan vagyok éhesen.

Lemegyünk a lépcsőn és kivisszük a bőröndöket, háromszor kell fordulnunk olyan sok holmink van. A kocsink egy Lexus terepjáró, fekete, ezen kívűl néhány ügynök majd hozza a saját kocsiainkat is, eléggé kihívó egy piros Ferrari és egy fekete Jaguar, de ha elbújnánk az árnyékban, az még feltűnőbb lenne, így beadjuk a kőgazdag tinédzser lány sztoriját, akinek az anyja az Államok legjobb orvosa és a belügyminiszter keresztlánya, de ez neki túl sok volt, és eljött egy csendes kis városba. A legjobb barátnőm pedig nem tudott nélkülem élni, ezért ő is eljött vele.
Ebből igazából minden igaz, az anyám, Scarlett Reed tényleg az Államok legjobb orvosa és Michael Reed, a belügyminiszter tényleg a keresztapám. Helen meg tényleg nem tud nélkülem élni.

Beszállunk a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedek a bőrülésen és elindulunk Forks felé.

Ekkor még nem sejtettem, hogy ezen a napon elkezd megváltozni az életem, egy átlagos beépülésnek indult, de egy csapásra minden megváltozott.

Ez az én történetem.