„Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkoznunk kellene, a másik felét pedig azért, mert gondolkozunk, amikor éreznünk kellene."

Riley a szobámba feszengve támaszkodik egyik lábáról a másikra, három perce és negyvenkét másodperce (igen, számolom) jöttünk be és csuktuk be magunk után az ajtót.
Még mindig sír.
Töketlen paraszt...
Mivel már nem bírom a ránk telepedett csöndet, ezért egyenesen abban az undorítóan vörös szemébe nézek, mikor még társak voltunk, akkor ezzel a gesztussal mindig szóra tudtam bírni, remélem ebben az egy dologban nem változott meg.
Hánynom kell azoktól a szemektől, ahogy belenézek szinte érzem és hallom azoknak az embereknek a halálsikolyait, akiket megölt, valószínűleg Victoriával és Jamessel.

– Kika...– csuklik el a hangja.

– Bőgni fogsz egész végig vagy be is számolsz arról, hogy MI A FASZT KERESEL AZ APÁM HÁZÁBAN?! – emelem fel a hangomat.

– Annyira gyönyörű vagy, semmit nem változtál mióta...

– Mióta kurvára megtámadtad Helent!

– Kika! – jön egy kicsit közelebb.

– Ne közelíts! Ott megállsz!

A lábai megrogynak és a földre ül le, a fejét a két kezébe nyugtatja és szinte már zokogni kezd.

– Szánalmas vagy, tisztára, mint egy drogos, akitől megvonták a napi adagját. – mondom undorodva.

– Tudod mit vontak meg tőlem? A normális életemet!

– Azt hittem élvezed az életedet. – nevetek gúnyosan. – Nem megmondtam neked, hogy a vámpír élet nem mindig fenékig tejfel?

– Utálom magam.

– Én is téged. De nem húzom tovább az idegeidet, mert a végén levadászod a forksi lakosokat, szóval innentől kezdve a pofámat befogom és tiéd a szó.

– Victoria megakar titeket ölni, egy saját maga által teremtett sereggel.

– Rájöttem. – mondom unottan. – Csak nem rájöttél arra, hogy Victoria manipulál?

– Mindig is tudtam, kétszer be is dőltem neki, utána nem.

– Nem érdekel.

– Beszélhetnénk két normális emberként? – csattan fel.

– Ne emeld fel a hangodat, Riley! – figyelmeztetem.

– Bocsánat! – motyogja.

Csak egyet pislogok és már előttem is terem, lekevernék neki egy pofont, de ugyanolyan illata van, mint amikor még ember volt, így nem tudom megtenni, ilyen illatú parfümöt kapott tőlem az egyik szülinapjára, úgy látszik még mindig ezt használja.
Megölel és most már tényleg zokogni kezd, érzem a testemen, hogy rázkódik a teste, de én nem ölelem vissza, állok egyenesen, mint egy katona.
Puszit nyom a homlokomra, majd a fülem mögé tűr egy elszabadult hajtincset, ekkor veszi észre a fülbevalómat, amit tőle kaptam.

– Még mindig hordod. – jegyzi meg keservesen.

– Ironikus, nem? Ezüst, amivel meg lehet engem ölni és attól kaptam, aki elvett egy darabot a szívemből, bár úgy néz ki te attól az illattól nem tudtál megszabadulni, amit egyszer tőlem kaptál. – mondom elszorult hangon.

– Nincs mentségem arra, amit veled, veletek tettem, de tartozom neked egy magyarázattal.

– Miután kibeszélted magad remélem eltűnsz az életemből, örökre!

– Elfogok, nem fájdítom a szíved. – töröl ki egy könnycseppet a szeméből.

– Elkezded ma még vagy várjuk meg a holnapot?

Leül az ágyamra és a kezemnél fogva odahúz maga mellé, hogy minél előbb túllegyünk rajta nem kezdek el vele veszekedni, hogy hozzám ne érjen. Bordó színű pulcsijával és fekete nadrágjával valahogy bele illik a szobámba, remélem nem sokáig marad.

– Segíteni akarok, mint azt már mondtam, mert szeretlek, a barátom vagy, szinte már a nővérem. – kezdi.

– Szeretsz Riley? Belenéztem Bree fejébe, amikor legutoljára segítettél, gyűlöltél ugyanúgy, mint amikor elsőnek megjelentél nálam vámpírként.

– Sosem gondolkoztál el azon, hogy nekem is lehet képességem? – kérdezi.

– Pont leszartam, azzal voltam elfoglalva, hogy hármunk életét rendbe hozzam, miután te egy hatalmas űrt hagytál magad után.

– A megtévesztés az egyik képességem, Kika. – jelenti ki.

– Mit akarsz ezzel mondani? – nézek rá értetlenül.

– Megtudom téveszteni a vámpírokat. Mutathatok egy példát?

– Tőlem...

– 1996 január 23.-án születtem Brooklynban. – mondja.

Felkapom a fejemet, tudom, hogy nem mondott igazat, mert Riley nem Brooklynban született, de a képességem azt mondja, hogy Riley most igazat mondott.

– Queensben születtél, de mégis azt jelzi a képességem, hogy igazat mondasz.

– Akkor most figyeld. 1996. január 23.-án születtem
Brooklynban. – ismétli meg a mondatát.

Ah, most meg hazudik.

– Mi a szar? – lepődök meg.

– Ez a megtévesztés. Sok mindennél működik, be tudom neked azt is adni, hogy én most totál szerelmes vagyok beléd. Figyelj.

Atyaég!

– Ne! Nem akarom ezt érezni! – irtózok.

– Bocsi! – húzza össze magát. – De akár beadhatom azt neked, hogy gyűlöllek.

Most pedig a gyűlöletet kezdem érezni.

– Mit akar ez jelenteni?

– Azt, hogy amikor elmentem hozzád az érzéseim nem voltak igaziak, csak megtévesztettelek. Viszont Helent saját akaratomból támadtam meg, mert Victoria bemesélte nekem, hogy nincs önkontrollom, így el is hittem és az lett belőle, szánalmasan viselkedtem, apámnál is rosszabb voltam. Öltem embert, ez is igaz volt, mert be kellett bizonyítanom annak a ribancnak, hogy vele vagyok. Azért mentem el hozzád, hogy megutáltathassam magam veled, mert Victoria minden olyan embert figyelt eleinte, aki hozzám közel állt, így megszakítottam veletek a kapcsolatot, hogy esélye se legyen titeket bántani, később benyaliztam nála, de akkor már annyira a kegyeiben voltam, hogy nem mehettem hozzátok a bocsánatotokért esedezni, amúgy sem bocsátottátok volna meg nekem és meg is értelek titeket, én sem tettem volna. Az az ember, akit megöltem tényleg hajléktalan volt és a mai napig vannak vele álmaim, a könyörgése, hogy ne öljem meg örökre velem marad.

– Valahogy ez az álom rosszabb, mint az enyém. – motyogom magamnak.

– Nem, a tiéd rosszabb.

– Tessék? – kérdezem kidülledt szemekkel.

– A másik képességem, hogy ha nagyon koncentrálok, akkor bele tudom tenni magamat egy másik ember álmába, a te Rileyed, akit az álmodban láttál az literálisan én voltam és én beszéltem hozzád.

– Milyen béna képesség ez?

Mégis megmentett egy komplett pánikrohamtól...

– Ha lenne verseny biztosan én nyerném a legbénább képesség díját.

Nevetni kezdek, de nem tart tovább egy másodpercnél, nem akarom, hogy Riley azt higgye, hogy most újra puszipajtások vagyunk.
A telefonját kezdi el nyomni és hamarosan pityegni kezd a telefonom.

– Elküldtem neked, hogy eddig kit változtatott át Victoria a seregéhez. Én vele maradtam, hogy infókat gyűjtsek a támadásáról, most visszamegyek hozzá és megpróbálok további infókat gyűjteni, majd értesítelek. Ennyit akartam, szép napot, Kika!

– Honnan tudjam, hogy ez nem megint egy megtévesztés? Honnan tudjam, hogy nem Victoriával vagy és éppen hátba támadsz?

– Nem mondtam, hogy bízz meg bennem, csak elakartam mondani ezeket a dolgokat, az már a te döntésed, hogy el is hiszed nekem, vagy inkább hátra hagyod ezeket az információkat, viszont annyit még hozzá tennék, hogyha megölitek Victoriát akkor hagy legyek én az első, aki egy selfie kíséretében a holtteste mellett pózolhat.

Nem tudok neki hinni, egyszerűen ennyi év után nehéz, de most hagyjam, hogy kisétáljon megint az életemből, anélkül, hogy megpróbálnám megállítani?
Nem teszem meg még egyszer.

– Riley! – szólítom meg. – Miért akartad, hogy átváltoztassalak? Tudtad, hogy nem fogsz meghalni, akkor miért?

Nagyon sóhajt majd visszaül az ágyra a pulcsija madzagjával kezd el babrálni.

– Négyünk közül én voltam a leggyengébb láncszem. Ryan vérfarkas volt, te vámpír, Helennek meg olyan akarat ereje volt, amivel megtanulta, hogy kell levadászni egy vámpírt, illetve menekülni előle, és ott voltam én, aki még ezt sem tudta megtanulni. Úgy éreztem, hogy nem tudok így teljesen segíteni az embereknek és ha átváltoztattál volna, akkor sokkal több embernek tudtam volna segíteni és végre egyenjogú tagja lettem volna a csapatnak.

– Mindig is egyenjogú voltál Riley, senki sem hánytorgatta fel neked ezeket a dolgokat.Természetfeletti képességen nélkül is egy nagyszerű ügynök voltál.

– Köszönöm! De én akkor nem így éreztem. Amikor meglőttek és arra járt Victoria, meggyőzött, hogy milyen jó lesz vele, így bele mentem és ő változtatott át, sajnos.

– Segítettél amikor legelőször támadtak Victoriáék, ezt még nem köszöntem meg.

–Segítettem? Szart sem tettem, Breet küldtem magam helyett, mert annyira be voltam tojva, hogy veled kell találkoznom, hogy nem mertem ide jönni, aztán meg is lett a baj...Victoria majdnem megölt és James gyakorlatilag megerőszakolt. Az a kurva ott ecsetelte nekem, hogy milyen jó lehetett végig nézni, ahogy James megdug az ujjaival, én azt hittem ott tépem ketté azt a ribancot, de nem tehettem, mert nyaliztam neki továbbra is, mert tudtam, hogy bosszút akar majd állni James miatt.

– Bree mit eszik? Azon belül, hogy emberi vért.

– Ő nem vadászik emberekre, én szerzem neki a vért a kórházakból és egyébként lenyűgöző önkontrollja van.

– Nem érdemelte meg ezt az életet. – sóhajtom.

– Nem. És tudod mi a legdurvább az egészben? Hogy amikor megláttam őt és elkezdtem vele beszélgetni rájöttem, hogy hasonlítotok egymásra, ez volt az egyik ok, hogy a szárnyaim alá vettem.

– Fura, hogy végre tudunk normálisan beszélni egymással. – eresztek el egy félmosolyt.

– Igen, de tudom, hogy nem bízol bennem.

– Ennyi idő után ne várd, hogy megtegyem.

– Nem várom, annak is rettenetesen örülök, hogy meghallgattál.

– És a te önkontrollod?

– Alakulóban, hellyel-közzel olyan most, mint a Cullen tesóknak, de olyan akarok lenni, mint Bree, te vagy az orvos.

– Ugye nem úgy akarod csinálni, ahogy én csináltam? – rémülök meg.

– Nem, ne aggódj! – nyugtat meg. – Most már indulnom kellene, ha Victoria megtudja hol voltam lefejez.

– Még nem mész. – jelentem ki. – Egy kérdésem még van.

– Tedd csak fel bátran.

– Te ölted meg őket, igaz?

Nem kell neki magyarázkodnom, hogy kikre gondolok, tudja ő magától is. Mind a ketten ugyanarra gondolunk: azoknak az embereknek a vérét itta, akiket nem sikerült elkapnunk vagy nem tudtuk rájuk bizonyítani a tettüket, de tudtuk, hogy ők azok. Ezek után, hogy ne látszódjon a harapásnyom elégette őket.

– Nem fognak hiányozni senkinek. – mondja közömbösen.

– Mondd azt, hogy egy-kettőt megkínoztál azért!

– Jó párral megtettem. – ereszt el egy mosolyt. – Most már indulok, szia. – int.

Ott maradok a szobámban, miközben Riley és Bree elhagyják a házunkat.
Megint koppantam, de legalább most ez egy jó dolog, legalábbis, ha Riley igazat mondd, ha nem, akkor megszívtam.
Remélem nem így lesz.