„Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad."

A telefonom rezgésére ébredek, a kómás állapotomból ítélve nem saját magamtól aludtam el, hanem valaki rásegített. Az a valaki minden bizonnyal Jasper Hale volt.
Egyszer visszakapja...

– Halló! – szólok bele kómásan a telefonba.

– VAN FOGALMAD RÓLA, HOGY HÁNYSZOR KERESTELEK AZ ÉJSZAKA FOLYAMÁN? HETVENHATSZOR, JESSICA ÉS HÁNYSZOR VETTED FEL? EGYSZERSEM. MI AZ ISTEN TÖRTÉNT VELED? MAGYARÁZATOT KÖVETELEK MOST RÖGTÖN. – ordítja a telefonba Ryan.

– Ryan...– csitítgatom. – Egyszerűen megpróbálhattad volna felhívni valamelyik Cullent...

– Szerinted eszembe jutott? Tudod te, hogy milyen érzés, amikor a barátnőd délután SMS-t küld, hogy azonnal menjek az apjáért és védjem meg őt a vámpíroktól? Ráadásul Emmett és Edward nem voltak hajlandóak egy szót sem szólni az egészről azt mondták, hogy ha szeretnéd akkor elmeséled. Helen teljesen ki van és én is, szóval válaszolj MOST AZONNAL. – mondja idegesen.

Így úgy teszek, ahogy kért és elmondok mindent szóról szóra. Victioriáékkal való találkozást az erdőben. James tervét, hogy hogyan akar végezni velem, illetve a Volturival való szövetkezést is.

– Tehát röviden és tömören halálra vagy ítélve. – összegzi Ryan.

– Így valahogy. Charlie, hogy van?

– Kicsit sem jól. Mindenki titkolódzik előtte és már a maradék haját tépi, mert nem tud a lányáról semmit, azt meg végképp nem érti, hogy miért két diák védi meg őt egy esetleges támadástól...

– Hamarosan vége lesz ennek és nem kell a házban ücsörögnie, addig is találj ki valami magyarázatot ezekre. Helennek meg mondd meg, hogy ne aggódjon nem lesz bajom. – mondom, majd elköszönök Ryantől és megnézem magamnak a helyet, ahol vagyok.

Most jövök rá, hogy azt sem tudom, hogy hogyan kerültem ebbe a szobába.
Kopogás nélkül nyitnak be a szobába.

– Nem hinném, hogy Carlisle nem tanított meg téged kopogni...– mondom morcosan Jaspernek.

– Bocsesz Jess, gondoltam megnézem, hogy vagy.

– Remekül, bár ezt úgysem hiszed el a képességeid miatt... Úgy látom nagyon szereted alkalmazni, mivel elég jól aludtam, olyannyira, hogy a tegnap estére onnantól, hogy beszéltem apáddal nem is emlékszem...

– Lehet kicsit túl toltam, de csakis a te érdekedben. Nagyon rosszul festettél, mint, aki egy zombis filmből mászott elő.

– Kösz, Jasper, nagyon kedves vagy...– forgatom a szemem.

– De attól még ugyanolyan dögös voltál. – kacsint rám.

Felhorkanok és teljes erőből megütöm a vállát. (Végre a vámpírformámban, így ezt most ő érezte meg.)

– Nagyon harcias ma valaki. – mondja nevetve.

Eddig eszembe sem jutott körül nézni a szobába, de most látom, hogy milyen letisztul. Fehér falak egy sor beépített szekrény az, amit először észreveszek, majd a hatalmas ablakra téved a tekintetem utána az ablak melletti üvegasztalra és a hatalmas tv-re.

– Ez Carlisle szobája, ugye? – kérdezem.

– Igen az övé, bár én az enyémbe akartalak vinni, de hárman Alicel nem biztos, hogy elfértünk volna egy ágyon.
Fújtatok egyet, majd kimegyek a szobából, hogy megkeressem a többieket.
A konyhában meg is találom őket.
Le lehet rólam olvasni, hogy Jasper már reggel kikészített idegileg, mer Alice dühösen néz a hátam mögött kecsesen kullogó pasijára.

– Miért kell neked korán reggel az idegeire menni Jessinek? – kérdezi.

– Csak beszélgettem vele. – rántja meg a vállát.

Gyilkos pillantást vetek feléje, de egy pillantásra sem méltat.
Egyszerre bírom és utálom ezt a srácot.

– Mikor jön a Volturi? – kérdezi Rosalie idegesen.

– Amikor kedvük tartja és valószínűleg ott találkozok velük, ahol ők mondják. – mondom frusztráltan.

– Találkozunk, nem egyedül mész. – jelenti ki Carlisle.

Megcsóválom a fejem, de nem szólok egy szót sem, úgysem tudnék rájuk hatni. Ha valamelyik Volturi tag bármelyikük közelébe megy, megölöm.

– Marcus és Jane biztos Aroval jön, ha nincs szerencsém, márpedig ezekben a napokban nincs akkor Caius is jön, ami rám nézve nem jelent jót...nem megyek részletekbe. –jelentem ki.

– Képességeik? – érdeklődik Japser.

Álmomból felkeltve is tudnám a Volturi összes tagjának a képességeit, az ott eltöltött időben nem csak tanultam, hanem kémkedtem is utánuk...felakartam mérni a helyzetet, hogy mennyire veszélyesek...rájöttem, hogy nagyon is azok.

– Marcus képes észlelni személyek közötti kapcsolatokat, Janenek a képessége a fájdalom illúzió. Aro képes olvasni a gondolatokban, látja a múltat és az érzéseket is érzi. Caius meg csak úgy van...– mondom.

– Tehát, akkor mind veszélyes, értem. – mondja Jasper.

– Hagyjatok engem beszélni és megoldom, hogy ne érezzétek magatokat veszélyben, hatalmas erővel rendelkezek és ezt ők is tudják. Nem akarnak felbosszantani.

A többiek bólintanak, majd én úgy döntök, hogy átmegyek a nappaliba, mert elakarom terelni a gondolataimat arról, hogy hamarosan újra találkozhatok Aroval.
Őszintén megmondom, hogy még soha nem ártott nekem, szóval, nem is kellene őt utálnom, de tudom milyen borzalmakat tett a saját húgával is, csak mert nem tartotta elég jónak a képességeit. Gyerekeket öletett meg, mert hibridek voltak, olyan törvényeket hozatott, amelyeket az emberekre nem kedvező, ha egy rossz szót is szóltak hozzá, azt az embert brutálisan megkínozta, de velem más a helyzet és ez idegesít a legjobban...Mit láthat bennem Aro? Sejtésem az van, de bele gondolni is rossz...Mi van, ha ő tudja, hogy több képességem van, mint amennyiről én tudok és ezért hagy békén? Másrészt meg miért nem ölt meg, amikor odamentem hozzá tizennégy évesen? A Volturi törvényei tiltják, hogy gyermekeket változtassanak át és sok esetben meg is ölik azokat a gyerekeket, viszont van rá példa, hogy életben hagyják őket, ha különlegesek, de én egy szóval sem említettem Aronak, hogy különleges vagyok, csak miután bevett a „csapatába". Ráadásul azt is tudta, hogy mit műveltem gyerekként...
Bekapcsolom a tv-t, hogy egy kicsit kikapcsolódjak, de már akkor megbánom, amikor meghallottam a híradó intróját, majd utána a hírbemondó hangját:

– Megszakítjuk adásunkat, ugyanis egy nagyon fontos hír került a birtokunkba. Egy évek óta titokban tevékenykedő bandát sikerült lekapcsolnia az FBI csapatának, akik brutális kegyetlenséggel végeztek egy washingtoni családdal. Az akciót pár nap alatt hajtották végre a kijelölt ügynökök, ennek köszönhetően, mint a képeken látszik már ma bíróság elé állítják a gyanúsítottakat. Ezúton is köszönjük az ügynökök kitartó és eredményes munkáját!

Az élőközvetítésnek köszönhetően újra szembesülhetek a bandatagok gusztustalan pofájukkal, egy rendőrségi rabszállító viszi őket a tárgyalás helyszínére. Remélem a lehető legszigorúbb büntetést szablyák ki rájuk.
A vörös hajú, agyon sminkelt hírbemondó tovább beszél:
És most kapcsoljuk a helyszínről Nicholas Fletchert, a Washingtoni FBI parancsnokát:

– Hogyan sikerült ilyen gyorsan és ilyen hatékonysággal elkapni ezeket a bűnözőket? – kérdezi a húszas évei végén járó, szeplős riporternő.

– Nos, tulajdonképpen ez egy kiváló ügynökömnek köszönhető, aki előállt egy fantasztikus tervvel, nevet nem mondhatok, de ha nézi a közvetítést biztos vagyok benne, hogy azonnal elkapcsol, nem szereti a rivaldafényt, viszont...

Nem várom meg, hogy Nick befejezze a mondatát, elkapcsolom valami sport adóra, mivel tényleg utálom, ha engem fényeznek. Ezt nem egyedül oldottam meg, hanem a háromszáz ügynökömmel együtt, meg egyébként is, ha Nick tudná mit tettem kiskoromba nem lenne velem ilyen kedves...

– Ha engem említettek volna a híradóban biztosan tovább nézem...– oson mellém Jasper.

Olyan hirtelen jött oda, hogy megsem éreztem, hogy van valaki a közelemben, mire kimondja a mondatát, addigra felpattanok a fotelról és a szívemhez kapok (hogy minek azt nem tudom, mivel nem is ver), egy hajszál választott el attól, hogy fel is sikítsak.

– Az istenit, Jasper! Ne lopakodj! – mondom ingerülten.

– Én egész végig itt álltam, Jess, csak egy kicsit távolabb...

Összehúzom a szemöldököm és oldalra fordítom a fejemet.
És én akkor miért nem hallottam vagy éreztem? Különös...
Valami ott motoszkál a fejem legmélyén, de inkább megrázom a fejem, majd visszatelepszek a kanapéra, de úgy látszik Jasper még nem fejezte be, amit elkezdett, mert egy gyors mozdulattal átugorja a kanapét, majd mellém ül.

– Miért nem szereted, ha magasztalnak? – kérdezi érdeklődve.

Mert nincs, amiért megdicsérhetnek, ha valaki megtudná mi vagyok rögtön máshogy állítana be, mint egy cuki kis hősnőcskét...

– Hosszú...– mondom.

– Minden olyan kérdést azzal intézel el, ha nem akarsz rá válaszolni, hogy „hosszú"?

Miért kellene elmondanom Jaspernek az igazat? Miért nem maradhatok kussba?
Azért, mert valami legbelül azt mondja, hogy beszéljek vele.

– Mert nem olyan vagyok, amilyennek gondolják. Szerinted, ha megtudják, hogy egy olyan lénnyel van dolguk, akinek ember vért kellene innia azt mondanák, hogy milyen kis aranyos, hogy megpróbál emberi életet élni és embereknek segíteni? Ha tudnák, hogy támadtam már emberre, azért, ami vagyok kedvelnének? Nem, nem hinném. Azt feltételeznék, hogy van valamiféle hátsószándékom az emberek segítésével és nem dicséret tárgya lennék, hanem a gyűlöleté. Az emberek nem a törekvést látnák bennem, hanem a rossz oldalamat. Egyetlen apró hiba életeket tett tönkre, mert az emberek csak akkor dicsérnek, ha jó teszel, de vétesz egy hibát már nem fognak érted rajongani, egyszerűen elpártolnak mellőled, pedig nem is ismerik a hiba okát...lehet, hogy nem is te okoztad a problémát, hanem más, de ők ezt nem fogják látni, mert mindig mindenért az hiba elkövetője a bűnös, de mi van, ha az elkövető egyben áldozat is? Mi van, ha bevetés során hibázok és meghal valaki? Bűnös lennék, mert nem figyeltem, de egyben áldozat is, mert elvesztettem egy ügynökömet, aki feltehetőleg a barátom volt. Támadtam már emberre, mivel vérre volt szükségem...Most akkor áldozat vagyok vagy bűnös? Áldozat, mert nem én akartam vámpírrá lenni, de az emberek szemében és bevallom a magam szemében is bűnös lennék, mert miattam majdnem meghalt egy ember. Csakis azt látnák, hogy hibáztam! Már nem áradoznának rólam...ezért nem szeretem, ha olyan dicsér meg, aki nem ismeri az igazi énemet. -fejezem be suttogva a beszédemet.

– Neked nagyon megsebezték a lelkedet. – mondja Jasper, miközben le nem veszi rólam a szemét, de én lenézek a kezére és látom, hogy ökölbe szorult neki.

– Igen...Az élet...– mondom a sírás határán.

Felpattanok a kanapéról és elindulok a ház másik végébe. Nem akarok előtte sírni, látom rajta, hogy együtt érez velem, nem kell még az is, hogy megtörjek előtte.
Tényleg Forksba kezdek el hisztériás rohamot kapni? Pár hét alatt annyi minden történt velem, hogy teljesen elvesztem. Victoria megjelent újra az életembe, Helent megtámadta, veszélybe került a családom James miatt, Aro meglátogatott.
Egy valami tartja még a lelket bennem: Cullenék. Ha ők nincsenek már rég feladtam volna.
Hogy lehetek ilyen gyenge? Talán a legerősebb vámpír vagyok a világon és úgy állok az élethez, mint egy öngyilkoshajlamú tini. Nem hagyhatom, hogy a félelem és a szomorúság eluralkodjon rajtam, meg kell találnom Victoriáékat nem hagyhatom, hogy azok a szadisták szabadon garázdálkodjanak az Államokban.
Jasper már megint mögöttem áll, de most észreveszem.

– Alice és Rosalie elment apádékhoz mindjárt visszajönnek. – mondja komolyan.

Biccentek neki, majd úgy döntök, hogy felmegyek az emeletre, illetve mennék, ha nem akadt volna meg a szemem Laurenten, aki épp Carlisleal beszélget, gondolom csak most jöhetett, mert eddig nem éreztem a szagát.
Jasper már támadásba is lendülne, viszont az apja egy karintéssel, visszafogja.

– Figyelmeztetni jött. –jelenti ki Carlisle.

Laurent szeme rám siklik és csak a félelem, amit látok benne. A szemembe nem mer nézni, de becsületére legyen mondva megpróbál úgy beszélni hozzám, hogy a tekintete a fejem búbján állapodik meg.

– Igaz az, hogy vadász vagy? – kérdezi némi feszengéssel a hangjában.

Vadász...gusztustalan egy kifejezés és még csak egy vámpír szájából nem hallottam. Nem sok ilyen fajta vámpír létezett a világon, de ha egy vámpír kimondta, hogy jön a vadász, akkor ott mindenki az égiekhez imádkozott könyörületért.

– Igen az vagyok...– mondom ki a lehető legmagabiztosabban.

Laurent bólint, de nem fejezte még be a mondandóját.

– Az erdőben nem mondtad el a neved, de azonnal felismertelek. Te Jessica Reed vagy, a Volturi volt embere. – mondja egyre feszültebben.

– Azért jöttél, hogy figyelmeztess vagy, hogy kérdéseket tegyél fel? Nem szívesen látunk itt. – mondja Carlisle.

– Én csak megakarok győződni arról, hogy nem okozok még nagyobb bajt, ha vele beszélgetek. – bök felém Laurent.

– Neked lesz még nagyobb bajod, ha nem tűnsz innen, de ízibe. –morogja Jasper.

– Victoria és James nem ölte meg azt a lányt, Breet vagy, hogy hívjákot, hanem átváltoztatta, majd visszaküldte őt a székhelyünkre, hogy onnan értesítsen minket a történésekről, azok a vámpírok nem akarnak bajt, ezért fogalmaztak az alakváltóknak úgy, ahogy, nem lesz a vérfarkasoknak bajuk, ha nem bántják Jameséket és kizárólag, akkor támadhatnak, ha látják, hogy Jamesék valakit bántani akarnak. Victoria azonnal ideakarta hívatni a bandáját, de a banda leszavazta mondván, hogy nem akarnak a Volturival bajt. James valószínűleg a rokonaidat fogja célba venni, mivel ott szokott ütni, ahol a legjobban fáj. – mondja Laurent.

– Kösz, hogy szóltál, most már mehetsz. – mondom unottan.

Nem mozdul. Laurent ott áll az ajtóban és nem mozdul, ezért az információért akar valamit cserébe és nem is kell nagy ész hozzá, hogy tudjam mit akar, így közelebb megyek hozzá és farkasszemet nézek vele, nagyon félti az életét, mondjuk ezen nem is csodálkozok, hisz illegális életet élnek és ha ezt a Volturi megtudja...
Szerencséjére, ahogy a Volturi szokta mondani „kegyes napomban" vagyok.

– Hamarosan Forksba érkezik a Volturi, én nem lennék itt a helyedben, amikor idejönnek, hagyd el a várost, keress fel egy vámpírklánt, ami idézőjelben normális életet folytat és éld az életedet, nem szólok Aroéknak. –mondom kimérten.

– Nem akarok bajt Victoriáékkal. – néz rám. – De a vámpírvilágban is terjednek ám a pletykák, vadász...Aro nem véletlenül akart két hónap után téged...

– ELÉG! Menj mielőtt még meggondolom magam! – förmedek rá.

Egy szempillantás alatt eltűnik és hármasba maradok a két fiúval. Laurent utolsó kijelentését nem fogom nekik megmagyarázni.
A Volturis életem tabu, soha senkivel nem beszéltem erről, még Helennek és Ryannek sem.
Jasper már kérdezne, de az apja leinti, így Jasper jobbnak látja, ha elmegy onnan.

– Köszönöm! – mondom, majd odamegyek megölelni.

– Tudom, hogy nehéz a Volturis időről beszélni...Nem könnyű velük élni és nem könnyű végig nézni, hogy milyen borzalmakat tesznek, de ha egyszer készen állsz rá, hogy beszélj róla, mi itt vagyunk. – mondja szelíden.

Annyira érződik rajta, hogy már többszáz éve ebben az életben él és talán a legbölcsebb vámpír, akivel valaha találkoztam.
Rámosolygok és a két kezembe veszem az arcát, azonnal megcsókol.
Nem tudom meddig állhattunk ott egymás karjaiba, de egy lány hangja hallatszódik a hátunk mögül.

– Öhmm...zavarunk? – kérdezi Rosalie.

– Hülye kérdés, Rose. Látod, hogy igen. – nevet Alice.

Azonnal hozzájuk fordulok és érdeklődni kezdek:

– Hogy vannak? – kérdezem tőlük aggódva.

– Ryan és Helen egész jól bírja, de ők tudják a szitut, viszont apád...Teljesen kész van, hogy nem tudja, hogy mi van veled. Azt mondta ez az első alkalom, hogy előzőleg tudja meg, hogy bajban vagy és nem az után, hogy lezajlottak a dolgok. –mondja Alice.

– Na, pont ezért nem mondok semmit a bevetéseimről, mert még szívbajt kapna. – csóválom a fejem.

A telefonom zavarja meg a beszélgetésünket.
Megnézem az üzenetet és most az egyszer örülök Aro fejének...

– Aro írt. – mondom a többieknek. – Két óra múlva az északi erdő északi pontján találkozunk.

Erre az információra már Jasper is befut a nappaliba, de nem boldogan, inkább idegességet vélek felfedezni rajta.

– Srácok, ti menjetek, én maradok, tartom a frontot, hátha Laurent visszajönne. – mondja, miközben a súlypontját az egyik lábáról a másikra teszi át.

– Nem fog visszajönni, olvastam a gondolatában és igazat is mondott. – nézek rá értetlenül.

– Nem baj, ti csak menjetek!

Így aztán három lány és egy férfi, akit ki nem állhat Aro, elindul az erdőfelé.
Iszonyú izgalmas lesz...előre látom...