„A boldogság keresése az, hogy az ember keresi a boldogságot... végül is ez a boldogság."

Befagy a picsám.
Ez volt az első gondolatom amikor felértünk a hegyre, a második az, hogy végre nem egyedül vagyok azon a helyen, ahol Jaspert és engem, majdnem megölt a ribanc.
Jaspernek is hasonló gondolatai lehetnek, mert felém fordul, egyik kezével Alice kezét fogja, de a másik az remeg neki, sőt szinte vibrál.
Mit tehetett vele az a nőszemély, te jóég... bele se merek gondolni.
Nem kellett volna Jaspernek idejönnie, nagyon rosszul érzi magát.
A táj félelmetes csendjében csak az ő mélyen beszívott levegői hallatszódnak, a friss téli levegőben látni lehet az orrán kifújt levegőt, egyre többször jelenik meg előtte a fehér színű felhő, így a hideg elárulja mindenkinek, hogy Jaspert nem sok választja el az idegösszeroppanástól. Próbálom őt nyugtatni a képességemmel, de szart sem érek vele a pajzsa miatt.

– Jasper, nyugodtan idejöhetsz Jessiehez. – mondja neki az apja.

Erőteljes fejrázásba kezd, ami nem tesz jót a gyomrának. Még ép időbe talál egy fás területet, ami mögé el tud bújni.

– Gyere ide...– nyújtom ölelésre a kezemet, miután kihányta a belét.

Szégyenlősen néz az apjára, de ő csak rámosolyog, ezért magához ölel. A hátát simogatom nyugtatásképpen, míg ő próbál nem kiakadni ezen a helyen.
Van egy olyan érzésem, hogy azt hitte, ha idejön, akkor az egy megfelelő terápia lesz arra, hogy legyőzze a kínzása utáni traumát, de persze túlságosan elhitte...lehetséges, hogy anyunak lesz vele néhány szabad órája.

– Nem kellene itt lenned. – mormolja a fülembe.

– Mi a csudáról beszélsz, neked nem kellene itt lenned, szét vagy esve, mint a Szovjetunió.

– Nem akartam, hogy egyedül gyere...

– Nem engem kínoztak Jasper.

– Ne foglalkozz azzal, a lényeg, hogy te élsz!

– Mazochista vagy.

– Csak nem akarlak elveszíteni.

Ilyen az, ha a második legidősebb Cullen fiú szétesik.
Nagyon fáj őt így látni, talán közülünk ő élte át a legtöbb borzalmat, harcolt a polgárháborúban, egy szadista vámpír változtatta át, évekig embervéren élt, kapott egy társat, aki eleinte nem is akart erről az egészről hallani, sőt gyűlölte őt. Ezek a dolgok hatalmasat ütnek egy ember szívében, de ezeket elfogadta és élt tovább, de Victoria kínzása...nagyon félek, hogy nem lesz soha már a régi.

– Ne ijedjetek meg csak mi vagyunk. – jön Alina hangja a fák mögül.

Soha nem tudtam őt magamnak alaposan megnézni, de amint elmegy mellettem egy szó jut róla eszembe: gyönyörű.
Kecsesen mozog, akár egy hattyú, nehéz elhinni, hogy a rokonom, mivel én legfeljebb annyira vagyok kecses, mint egy pirosseggű pávián.

– Te nem a másik szőke sráccal jársz? – néz rám értetlenül, mivel azóta is Jaspert ölelem.

– De. Jasper a társam.

– Óóó, ez édes.

Inkább nem magyarázom el neki, hogy az kevésbé volt édes, amikor Carlisle megtudta, hogy lefeküdtem vele.

– Köszönöm, egyébként, ha te nem vagy mi már nem élnénk.

– Ennyivel tartoztam, nem? Ha már miattam váltál vámpírrá.

– Szemét voltál, elvetted egy gyerek normális életét. – húzom össze a szememet.

– Így igaz, szemét voltam, megbántam és sajnálom, úgysem fogsz nekem soha megbocsátani, esküszöm miután vége eltűnök az életetekből.

– Ne sajnáld és ne bánd meg, kurva szar gyerekkorom volt, de ha te nem vagy...azt hiszem, sosem találom meg őket. – mutatok körbe.

– Szóval nem haragszol?

– Túl sok emberre haragudtam már, nincs kedvem állandóan háborúzni másokkal, a nagyanyámmal meg végképp nem. Ez az egész huzavona megtanított rá, hogy mindenképpen előbb a probléma tövét kell korrigálni, a probléma töve pedig mindig is az én makacsságom volt, sosem néztem az érme másik oldalát és sosem néztem utána jobban a dolgoknak, ha ezt csináltam volna az FBI-nál...tyű...páros lábbal rúgtak volna ki. Megértem, hogy miért tetted Alina, nem így kellett volna intézni, de megértelek, haragudtál a vámpírokra. Riley nálad meg voltam olyan béna, hogy nem esett volna le, hogy miért jöttél el aznap hozzánk, pedig nagyon is jól ismertelek, nem értettem, hogyan változhatott meg egy ilyen nagyszerű srác ilyen rossz irányba, aztán rájöttem: sehogy, ezzel az egésszel csak minket akartál védeni.

Alina utat tör magának a többiek között, Jaspert is eltaszítja az utamból, majd jó mamásan megölel.
Úgy néz ki, mint aki a Victoria secret modellügynökségénél dolgozik, de az ölelése, akár, egy anyamedvének, aki feltétel nélkül szereti a bocsát.
Ugyanolyan ölelése van, mint anyának. Ha vége ennek az egésznek az lesz az első feladatom, hogy őket kibékítsem.

– Rólam nem mondasz semmi jót? – kérdezi Aro, aki időközben megérkezett.

– Dehogy nem! Ha szerencséd van nem a pokol mélyén fogsz megrohadni, hanem egy emelettel feljebb.

– Ezért a beszólásért már vagy háromszor kitörhettem volna egy vámpír nyakát.

– De nem azét, akinek bizonyítani akarsz.

– Neveld meg a csajt. – fordul Carlisle felé. – A hangok alapján az ágyban biztos megtudnád.

– Ó, tudtam én, hogy valamit megzavartam! Bocsika! – mondja Riley.

– Nem is voltam hangos! Hogy hallottad meg!?

– Jessica, nekem is kiváló hallásom van, jobb, mint bármelyik vámpírnak.

Szúrós tekintettel fordulok a jövendőbeli férjem felé, akit látszólag nem érdekel, hogy a pofám megint úgy ég, mintha egy serpenyőni forró olajat öntöttek volna rá. Kinevet a vérszívó.

– Nagyon- nagyon visszakapod még, Cullen. – figyelmeztetem. – Oké, ha kellek a folyóban leszek, kicsit lehűtöm magam, mert az égés miatt mindjárt felgyulladok. – teszek két lépést a folyó irányába, majd a többiekhez fordulok – A viccet félre téve induljunk, lehetőleg menjünk hármasával. Én megyek Aroval és Rileyval.

Legalább most nem este van, hanem késő délután. Ez az egyetlen egy dolog, amivel vigasztalni tudom magamat. Nem csak Jaspernek, hanem nekem is visszatértek azok az emlékek, amiket, ha tehetném nagyon gyorsan eltűntetnék a fejemből. Riley kezét fogva sétálunk egyik helyről a másikra, hogy végre megtaláljuk Victoriát.

– A kilencedik helyet járjuk végig, de itt sincsen, ráadásul már átfagytam! – idegeskedem.

– Szívesebben lennél otthon az ágyban a szerelmeddel? – kérdezi gúnyosan Aro.

– Igen, képzeld. Menjünk arra! – mutatok a kezemmel egy erdősebb területre.

Riley kigúvadt szemekkel mered a kezemre az ujjamon lévő méregdrága gyűrű miatt.
Lassan rám néz, majd vissza a gyűrűre, majd megint rám, ha ezt nem ismételte meg négyszer, akkor egyszer sem.

– Megkérte a kezedet?

– Igen. – simogatom meg a gyűrűmet.

– A kicsi Kika meg fog házasodni! Bevallom nem gondoltam volna. – húz magához.

– A négyesünkből neked kellene már keresni valakit, Helen még mindig aromantikus, Ryan úgy érzi senki nem elég jó neki, így maradtál te a huszonnégyéves szűz.

– Meg sem hallottam az utolsó megjegyzésed...

– Csak hét évvel vagy lemaradva mellettem, még bepótolhatod.

– Segítesz? – viccelődik.

– Figyelj, Jasper már megvolt, még egy vámpír ide vagy oda mit számít?

– Jó szar a humorotok. – szólal meg Aro.

– Nekünk legalább van. Rád visszatérve Riley, van esetleg valaki, aki megfogott? – bököm oldalba.

Riley hallgat.
Riley, hallgat, ami azt jelenti nála, hogy igen. De vajon ki?
Bunkóság lenne a fejébe nézni, de muszáj vagyok megtudni a titkát.

– Riley, nevet akarok, most rögtön!

– Ez túl komplikált, hogy egy nevet mondjak csak...Ráadásul itt van Aro is...

– Már meg ne haragudj, de magasról teszek a szerelmi életedre. – néz rá undorodva Aro.

– Na látod! Mikor szerettél abba a bizonyos valakibe?

– Jó néhány évvel ezelőtt, de valahogy sosem mutattam ki, pedig nem ártott volna.

– Mondd már a nevét!!

– Nem megy ez könnyen először is tudnod kell, hogy én...ah, nem tudom kimondani.

– Ismerem őt?

– Most barkóbázni akarsz? Igen, ismered, nagyon is.

– Riley, mondd el, mert belenézek a fejedbe!

– Ne! Inkább akkor mondom. Mondjuk úgy, hogy a négyes csapatunk közül egyedül te nem vagy az LMBTQ+ tagja.

Ha ez azt jelenti, amire én most gondolok, akkor nagyon gyorsan kifogok ugrani a nadrágomból.
Riley nem heteró, ami nem jelent mást, hogy...Atyaég! Ez annyira édes, de még mindig nem tudom, hogy micsoda ő.

– Pán vagyok. – mondja ki.

– A másik dolgot is mondd ki! – vigyorgok rá.

– Nem tudom! Most mondtad, hogy nem érzi úgy, hogy valaki jó lenne neki.

– Mond ki az az átkozott mondatot! Hallani szeretném! – mondom jó hangosan.

– OKÉ SZERELMES VAGYOK RYAN SMITHBE! MEGFELEL?

– Muszáj úgy ordítoznotok, mint két tini? A hegy lakói ide fognak tömörülni miattatok! – szíd meg minket Aro.

Kész, teketória nélkül jelenthetem ki, hogy ma van a legjobb napom.
Tapsolni, ugrálni, majdnem visítozni kezdek, mint egy tini, aki eljutott egy Harry Styles vagy egy Shawn Mendes koncertre. Olyan ölelést adok neki, hogy hátraesik és a havas földre esünk mind ketten.

– Borzasztóak vagytok! – csóválja a fejét a Volturi vezetője.

– Nagyon-nagyon feldobtad a napomat, pedig azt hittem, hogy jobb nem lehetne!

– De ő nem szeret...sőt...utál...

– Teszek én róla, hogy ne utáljon...várjatok...érzem őket! Ketten vannak, nem tudom, hogy Victoria-e, de vámpírok az biztos! Itt vannak közel.

– Te menj a hősszerelmessel én megyek egyedül. – adja az utasításokat Aro.

– Gyere Riley, itt az idő!

Futunk, mintha az életünk múlna rajta, ami gyakorlatilag igaz is. Azért futunk, hogy elkapjuk azt a nyomorékot és végre normális életet élhetünk.
Normális élet, amiben sosem volt részem, de most végre lehetne. Ha metafórikusan nézzük, akkor éppen egy jobb élet irányába futunk.
A fák ágai csakúgy csapkodják hideg testünket, a földön heverő mindenféle csontba, letört ágakba belebotlunk, de csak megyünk előre. Előre. Előre. Addig, ameddig meg nem találjuk Victoriát és végre elintézhessük.
Hirtelen egy nehéz súly nehezedik rám, valaki elkapta a nyakamat, míg Victoria Rileyt kezdi el fojtogatni, ledobom magamról azt embert, aki Victoriával együtt a semmiből tűnt fel. Jason. 
Egy sűrűn benőtt fenyőfákkal teli részen álltunk meg, ahol nehezen érezhetőek a szagok, így a többiek nehezen fognak minket megtalálni.
Victoria szeméből csak úgy szikrázik a gyűlölet. tipikusan olyan gyűlöletet érez irántunk, amivel a világ végére is elmenne csakis azért, hogy eltegyen minket láb alól.
Victoria szorításából Riley kiszabadul. Nem kellet magát nagyon megerőltetnie, ugyanis Victoria ereje már nagyon a végét járja, szerencsétlen próbálkozások sorozata, amiket most művel. Újra meg akarja fogni Rileyt, de ő gyorsan a háta mögé lopakodik és a nyakánál felém fordítja. Jasonnel ugyanezt teszem. Mind a ketten kapálóznak, mint a partra vetett bálnák, de egyikőjük sem rendelkezik olyan erővel, mint én vagy Riley, el sem hiszem, hogy ennek az egésznek vége lehet.

– Add fel, Victoria, semmi esélyed. – mondja neki Riley.

– Te kis szemét, áruló! Ha én nem lettem volna a Volturi kezei között dögöltél volna meg!

– Nem, Victoria. Ha te nem lettél volna, akkor sosem változok át és ezzel a barátságom megmarad azokkal az emberekkel, akiket a legjobban szeretek, de te ezt elvetted tőlem.

– A Volturinak nagyon nem fog tetszeni, hogy összeálltál Rileyval.

– A Volturi vezetőjének az nem tetszik, hogy majdnem megölted, azt, aki neki sokat jelent. – jön elő a fák mögül Aro.

– Te hol a bánatba voltál? – szegezem neki a kérdést.

– Hallottam, hogy elkaptátok őket, gondoltam hozok nektek egy kis nézőközönséget.

Mindenki ide jött, valamilyen oknál fogva az alakváltók is Ryannel együtt. Rámosolygok, majd rákacsintok Rileyra.
Ha nem lenne vámpír biztosan vérvörösre színeződne az arca, szerencséjére Ryan nem ért ebből semmit...még, hamarosan úgyis elmondom neki. Az valóigaz, hogy Ryan nem érzett különösen szoros érzelmeket Riley iránt, de mindent el kell kezdeni valahol.
Hátulról ölelnek meg és tudom, hogy ez Carlisle, Aro gúnyos megjegyzést tesz olaszul, arról, hogy gusztustalan és mindjárt hánynia kell, de persze legmélyen a szívében nagyon is cukinak talál minket.

– Miattatok – mondom a két vámpírnak. – gajra ment egy nagyon csodálatos napom.

– Dögölj meg! – sziszegi Jason.

Mivel már Aro vette át Jason fogását, ezért a lehető legközelebb megyek a volt egyetemistához és olyan közel hajolok hozzá, ha lenne bátorsága le is haraphatná az orromat.
Sátáni mosolyt eresztek meg feléje.

– Kín. – suttogom.

A srác nem bír megmaradni két lábon, szinte úgy sikít, mint egy kislány, aki elesett a legújabb bicikliével.
Vergődik a földön egyre jobban, a nyála az egész arcát beteríti.
Régen ezt nem bírtam volna végig nézni, de most...most, azt hiszem nagyon szép látványt nyújt a kínlódó teste.
Miután kiélvezkedtem magam Victoria felé fordulok, nem akartam őket együtt kínozni, mert sokkal élvezetesebb egyesével végig menni rajtuk, így most az ő köre jön.

– Kín. – mondom kegyetlenül.

Ő is a földre rogy, de a büszkesége nem engedi, hogy sikítson, vagy egyáltalán valami mozdulatot tegyen, inkább azt választja, hogy kegyetlenül a szemembe néz, valószínűleg hat nyelven átkozva.

– Elvetted a társamat, fájdalmat okoztál a lelkitársamnak, majdnem meghaltam miattad és több, mint féléven keresztül félelemben éltem miattad és a szadista pasid miatt, aki hála az égnek már nincsen és hamarosan te is követni fogod őt. – ezzel hirtelen balra döntöm a fejem, kitörve jobb karját.

Ezt már literálisan nem bírja elviselni, szinte a magas C hang jön ki a száján a fájdalom miatt.

– Hiába, én képeztem. – mondja Aro büszkén.

– Tudod mire jöttem rá, Victoria? – emelem fel a fejét a földről, hogy csakis engem nézzen. – Arra, hogy imádok kegyetlen lenni azokkal, akik fájdalmat okoztak nekem, ez a kín, amit te most érzel semmi ahhoz, amit én éreztem, amikor megakartál engem ölni Jasperrel együtt, elakartad venni tőlem őt, ezért megfizetsz az életeddel. Mindketten megfizettek.

– Én ő miatta változtam át! Engem hagyj! – ordítja Jason.

– Lám, lám, a hűséges csatlósod Victoria, akinek hatalmat adtál a kezébe, de nem tudta, hogy kell kezelni, ez édes. Drága Jason, ne várj tőlem kegyelmet, te is annyira részes vagy ebben, mint Victoria. – röhögök a képébe.

– Kérlek! – könyörög.

Röfögésre emlékeztető hang hagyja el a számat, majd hozzáfordulok és a képességeimnek köszönhetően kitöröm a nyakát, miután a fejemet eldöntöttem oldalra.
A feje szépen lebuckázik Aro lába elé, aki szintén döbbenten nézi, hogy mit tettem, azt hiszem ezt senki nem gondolta volna rólam, még én sem magamról.
A kegyetlenség, ami most átjár, olyan, mint a drog: ha nem fejezem be gyorsan könnyen függővé válhatok, de természetesen ezt is tudom magamba kontrollálni, így nem lépem át azt a bizonyos határt.
Újra Victoria felé fordulok.

– Nem fogod meg tenni, gyáva vagy hozzá. – mondja.

– Én lehet igen, de Riley nem.

Megragadja a fejét az állánál és a feje búbjánál, majd ő is rám vigyorog.

– Segítesz?

– Azt hittem meg se kérdezed. – dörzsölöm össze a két kezemet.

Mosolyogva, szinte szökdelve cammogok a halálra ítélt Victoriához, ez a kivégzés annyira hasonlít a Volturis kivégzésekhez, hogy magam is meglepődök, hogy mindenki nézi, hozzáteszem boldogan.
Megragadom a fejét ugyanúgy, mint Riley.

– Tudod, élhettél volna normális életet is és akkor nem így végzed, de túlságosan hülye voltál belátni, hogy amit csinálsz az úgy szar, ahogy van. Meghalt a pasid, mert nem bírt magával, te pedig követed őt, mert nem voltál képes felfogni, hogy rossz irányba mész, sajnálom, mert szerethető lennél, de túl sok mindent tettél, ahhoz, hogy én megbocsátsak neked, és ez tudod mit jelent? Azt, hogy Aronál is rosszabb voltál, mert neki megbocsátottam, de neked nem tudok. – ezzel az utolsó mondattal rántjuk le Victoria fejét.

Miközben elválik a feje a nyakától én csak egy valamire tudok gondolni: Vége van.
Nem fenyegeti már a családom. Nem kell félelemben élnem hónapokig, a bosszúja miatt. Nem kell tartanom, hogy megint történik valami Forksban.
Szabadok vagyunk mindannyian.
Victoria feje Riley kezébe kötött ki.
El sem hiszem, hogy vége van, egyszerűen képtelenség felfogni.
Leereszkedek a havas földre és leülök.
A két kezem közé fogom a fejemet és a hegység hangjaira figyelek, a madarak csicseregni kezdtek és a nap is előbújt, így hamarosan mindenki csillogni kezd.

– Kicsim, állj fel, mert fázni fogsz. – szólal meg Carlisle.

– Ez álom igaz? Nem létezik, hogy ez megtörtént, nem létezik, hogy vége van, nincs ilyen szerencsém. Ez...ez...ez...lehetetlen.

– De kicsim, vége van, minden rossznak. – csókol meg.

– Ezek szerint lehetek már felszabadultan boldog?

– Így van, légy boldog, mert megérdemled, minden boldogságot megérdemelsz a sok rossz után.

– Te vagy az én legnagyobb boldogságom.

– Te pedig az én ajándékom.

Azt beszélik, valamely életek összekapcsolódnak az időn is túllépve, összeköti őket egy ősi erő, amely korokon át hat, ez pedig nem más, mint a végzet.
Ő az én végzetem, ismeri a hibáimat és a rossz oldalamat és mégis szeret.

– Mit gondolsz erről a napról? – segít fel a talajról.

– Azt, hogy életem legszebb napja. – ölelem át.

– Tudod hányadikát írunk ma?

– Őszintén szólva nagyon elveszítettem az időérzékemet ezekben a napokban. – vallom be.

– Október 26 van.

Nem véletlenül kérte meg ma, ezen a dátumon a kezemet.

– Én nagyon szeretlek, életem! – csókolom meg őt újra.

– Tetszik, hogy becézgetsz. Azért választottam ezt a dátumot arra, hogy megkérjem a kezedet, mert tudtam, hogy ez a nap a te naptárodban egy feketebetűs nap, hisz ekkor haraptak meg, úgy gondoltam, ezzel a gesztussal életed legszebb napjává tehetem a mai napot. Tudom, hogy azt gondolod, hogy ami történt veled az rossz, de nem az, 1996. október 26-án egy csoda született, te vagy ez a csoda.

– Életem legszebb napját köszönhetem neked.

– Én ezt nem tudom elmondani magamról, nekem életem legszebb napja az volt, amikor először találkoztam veled. Szerelek, kicsim!

– Én még jobban!

– Srácok, ne csináljátok, mert fajtánk ellenére sírni fogunk! – szipog Alice.

Nem túlzott, amikor ezt mondta, mindenki mosolyogva, boldogsággal ragyogó arccal tekint felénk, nem csak azért mert vége van az egész huzavonának, hanem a szerelem miatt, amit én és Carlisle érez. Mondjuk, Aro ugyanolyan érzelemmentes arccal néz ránk, de tőle nem vártam mást, a szíve akár egy sivatag, ahol nem nőnek virágok, mert meghalnának a szárazságtól, de ha egy virág képes kitartóan küzdeni a szárazság ellen, akkor megmarad, nehezen bár, de túléli, és ez a virág én vagyok az ő szívén.

– Ryan, tudom, hogy éppen nagyon romantikus hangulatod van miattunk, de ha már így alakult, akkor szerintem Riley szeretne veled beszélni.

– Jessica, a pletykás szádat! – kiabál rám Riley.

– Össze vagyok zavarodva. Miről van szó? – pislog nagyokat Ryan.

– Semmiről! Kika nem úgy gondolta, amit mondott csak...

– Riley szerelmes beléd évek óta, csak nem akarta elmondani.

– Mert vámpír vagyok! Ő meg vérfarkas!

– Én is vámpír vagyok, én pedig bevésődtem neki, ami gázabb, mintha szerelmes lennél belé.

– Ez...igaz, tényleg szerelmes vagy belém?

– Igen. És valószínűleg meg fogsz ezért még jobban utálni.

– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezi tőle Ryan.

Riley elmormol egy igent, így ők eltávoznak a hegységekből, nekem pedig akadt még egy feladatom.

– Jasper, tiéd a megtiszteltetés, hogy meggyújtsd a két hullát.

Nézzük, ahogy Jasper minél gyorsabban meggyújtja őket, még mindig hihetetlen számomra, hogy nincs már Victoria, félek, hogy az égőteste hirtelen életre kel és kezdődik minden elölről, de ez nem történhet meg, el kellene már végre fogadnom, hogy vége és ezekután semmi sem állhat a boldogságom útjába, viszont ez új számomra, de ezzel az édes teherrel nagyon könnyen meg fogok birkózni, addig is szervezem az esküvőmet, hiszen megkérték a kezemet.
Alicenak látomása lesz, de alig pár másodpercre, sejtem, hogy mit láthatott, ezért vág ilyen fejet.

– Mit láttál? – kérdezi tőle Jasper.

– Ryan és Riley már nem beszélgetnek...sokkal romantikusabbat csinálnak...

Hát, ők sem bonyolítják a dolgokat, legalább Riley pár órán belül elmondhatja magáról, hogy már nem szűz.
Én pedig elmondhatom magamról, hogy végre boldog vagyok.
A családommal együtt.