Kétféle ember létezik: a jó és a rossz. A jó ember jobban alszik, viszont úgy néz ki, a rosszak jobban élvezik az ébrenlétet."

(Aro szemszöge)

Tizenegy évvel ezelőtt: (Volterra, Olaszország)

Hallom a titkárnő nyakának roppanását, amely Marcus két keze között nyugszik, miután Marcus elengedi a titkárnő a földre rogy és örökre kiszáll belőle az élet. Egy újabb nap ment el azzal, hogy megkellett egy titkárnőmet gyilkolnom, de nem tehetek róla, hisz ő idegesített fel és azt mindenki tudja, ha felidegesítenek, akkor annak ez lesz a vége.

– Vidd innen! – mondom Marcusnak és undorodva nézek a test után, amit kihurcol a teremből.

Kell egy új titkárnő.
Miután a test eltűnt a teremből végre csend lesz. A lány, akit, ha jól tudom Biancának hívtak végre nem könyörög sikítva az életéért. Eléggé feltudnak dobni ezek a halálsikolyok, de most valahogy mégsem lettem tőle elégedett. Lehet, hogy közel hétszáz év után más szórakozást kellene találnom.
Marcus visszajön a terembe és helyet foglal a balomon lévő széken, a jobb oldalamon Caius ül, a két társvezetőm sincsen ma jó hangulatban.

– Küldjünk vámpírokat a Volterrához közeli klánokhoz. Úgy értesültem, hogy Volterrából szereztek vért, ami a törvényeinkbe ütközik. – veti fel Caius.

– Küldj oda pár embert. – mondom kicsit sem lelkesen.

Mióta megalapítottuk a Volturit, ez a legunalmasabb nap a klánba. Minden nap volt valami esemény, ami miatt boldogan hagyhattam magam után a napot. Legyen szó vámpírkivégzésekről vagy éppen kínzásokról, de ez a nap más. Semmisem történik és kedvem sincs nagyon semmihez.
A társvezetőim néznek, hogy mondjak valamit, mert ők is kezdenek unatkozni, de nekem se jut eszembe sok minden, de valamivel elkell foglalni magunkat, így kitalálok valamit.

– Menjetek...– kezdek bele a mondatomba, de Jane ront be az ajtón, arcán undok vigyorral.

– Híreket hoztam Mester! – szólal meg azon a nagyon idegesítő vékony hangján.

– Hogy mertél kopogás nélkül benyitni? – kérdezem tőle gyengéden, de jól tudja, hogy ez a legkegyetlenebb hangom.

– Sa...sa...sajnálom! De itt egy lány és...

– Egy emberlány? Mit kezdjek én egy emberlánnyal? Öld meg azt menj a dolgodra! – dörrenek rá.

– Félre érted! A lány vámpír és gyerek! Körülbelül tizennégy éves lehet. – mondja izgatottan Jane.

Lehet, hogy ma mégiscsak lesz egy vámpírkivégzés? Nagyon ajánlom, mert megőrjít az unalom.

– Hozasd elém!

Jane kimegy és néhány perc múlva visszajön egy lánnyal.
Cseppet sem fél, emelt fejjel jön be és egyenesen a szemembe néz, kreol színű bőréhez igazán szemet gyönyörködtető látvány nyújt az ónixfekete szeme.

– Téged keresett Aro! Noli occidere vis eius? *– szól hozzám latinul Jane.

Lesétálok a lányhoz, hogy közelebbről megtudjam őt nézni, majd a szemébe nézek, hogy lássam a gondolatait.
Nem is hiszek elsőre a saját szememnek, ez a lány vámpír létére a legbecsületesebb, akivel valaha találkoztam. még Carlisle Cullen sem volt ennyire...jó... (Lefogom fejezni azt a traditore-t**) De eddig jutok a gondolataiba, mert egy pajzsba ütközök, mely olyan erős, hogy én sem tudok áthatolni rajta. A meglepetés ereje úgy hatott rám, hogy hátra lépek egyet és hirtelen megszólalni sem tudok.

– Mik a képességeid? – kérdezi türelmetlenül Caius.

Eszembe jut, hogy mióta betette ide a lány a lábát, azóta nem szólt egy szót sem. Nem köszönt...és mégsem akarom ezért megbüntetni.
A lány a szőke társvezetőmre néz, majd lassan visszatér a tekintete az én szemembe. Nem válaszol, amiért szintén megkellene fegyelmeznem, de mégsem teszem.

– Alkut ajánlok. – mondja magabiztosan.

Sokkal jobban tetszik ez a hang, mint Jane idegesítő nyávogása.

– Itt csak mi bocsátkozhatunk alkukba! Te itt vendég vagy és nincs jogod hozzá! Örülj, ha nem végzünk ki, hisz gyerek vagy! – mondja gorombán Marcus.

– Hallgatom az ajánlatodat! – mondom, de magam sem tudom, hogy miért akarom ennek a gyereknek meghallgatni az alkuját.

– Elmondom a képességeimet, nem öltök meg, megtanítotok harcolni és ha ezekután kelleni fogok nektek, akkor szolgálni foglak titeket, ha úgy látom, hogy becses a cél.

Becses a cél?
Hogy beszél ilyen kifinomultan ennyi idősen?
Hány éve lehet vámpír?
És egyáltalán...miért bízna meg egy vámpírban? A mi fajunkba sosem szabad megbízni, valószínűleg még van mit tanulnia.
Hány embert ölhetett már meg?
De megígérhetem neki, hogy életben hagyom, majd kitalálok egy okot, ha nem tetszik eléggé a képessége, amiért megölhetem de...Nem, akkor sem ölném meg...Ebben a lányban van valami, túl puritán, olyan, mint régen Carlisle volt és ez volt az egyetlen oka, hogy nem öltem meg, mikor elhagyta a klánt.
A lányon látom, hogy tanácstalan és ezért fordult hozzánk.
Réges-régen volt egy célom: ha már belőlem kihalt a jóság, akkor legalább egy vámpírt tanítsak meg arra, hogyan éljen normális életet, Janet választottam erre a célomra, de hamar elment vele a hév és ugyanolyan lett, mint mi.
Vele meglehet a célom.

– Áll az alku. – nyújtom oda neki a kezem, ami kézségesen el is fogad. – De először a nevedet áruld el.

– A nevem...– kezdené a bemutatkozást, de Marcus közbe vág.

– Aro, lehet, hogy semmi hasznát nem vesszük a lánynak! Nem éri meg...

– Sta 'zitto! ***– csattan fel a lány.

Elég tüzes személyiség és Marcuson látszik, hogy most azonnal széttépné a lányt, de rálegyintek.

– Folytasd. – mondom a lánynak.

– Jessica Reed vagyok.

– Nos, Jessica én Aro vagyok, akire rákiabáltál az Marcus, a fiú, aki úgy néz ki, mint egy albínó pedig Caius. Az idegesítő nőszemély. – bökök Jane felé. – pedig Jane.

– Nem nagyon érdekel. – mondja közömbösen.

Na hát! Ez tényleg nem fél.

– Akkor térjünk is a lényegre. Mik a képességeid? Mert ugye több van, nem igaz?

Nem szólal meg, de elereszt egy undok vigyort.
Közelebb jön hozzám és felfedi az egyik képességét, ezzel együtt a fajtáját is.
Caius és Marcus majdnem leesnek a székükről, Jane pedig ijedtébe hátra tántorodik.
A lány teste emberivé alakult.
A szeme világosbarna lett és a vére a terembe lévő összes vámpírt csábítja.

– Ez az egyik. – mondja unottan.

– Van még?! – kérdezi kétségbeesetten Caius, aki lassan már ott tart, hogy a szék mögé bújik.

– Nem is kevés. – mondja egy gonosz mosollyal az arcán.

Ezután szép sorjában felfedi az összes képességét, belehatol az én tudatomba is, érzelmileg irányítja Jane ikertestvérét.

– Van még, de azt nem igazán tudom megmutatni. – jelenti ki.

– Akkor mond el. – szól Marcus.

A lány rá sem hederít Marcus goromba viselkedésére.

– Megtudom állapítani egy hulláról, hogy ki ölte meg, ha megérintem. Meg tudom mondani, hogy egy ember meg-e fog halni az adott sérülésbe vagy nem, megtudok keresni egy vámpírt, ha egy személyes dolga van a kezembe, az ember tudatában lévő személyeknek is látom a gondolatait és érzem az érzéseit, illetve megtudom mondani mikor mondanak igazat vagy éppen mikor hazudnak. Nos, ennyi információ birtokába légy szíves mondd meg mi vagyok! Mert nem egy átlagos vámpír az biztos.

Kimondani sem akarom ezt a szót.

– Vadász vagy. Rajtad kívül ketten léteztek még, akik ezzel a képességekkel rendelkeztek, mint te és akik meg is érték a felnőtt kort. Sok embert változtattak ilyen fajta vámpírrá, hogy rendbe tartsa a vámpírállományt, de közülük mindenki alig élt egy-két napot, mert belehaltak abba a hatalmas erőbe, amit kaptak Nem véletlen az a képességed, hogy emberi formádban is tudsz élni. A véred csábítja a vámpírokat és ezekkel a képességekkel könnyedén betudod őket cserkészni. Ezzel el vannak intézve az útban lévő vámpírok. Nem öllek meg, mert ilyen vámpírnak hasznát veszem, én foglak képezni, két hónapot adok az időmből, utána visszamész a családodhoz, ha nem sikerül kontrollálni magad úgyis megtalálunk.

A végén a kegyetlenség csak megmaradt.

– Et necesse est mori! Ea periculo. Maledicta creatura est! ****-mondja kétségbeesetten Jane.

– Ne putes Latine loqui possum? *****– kérdezi a lány fanyarul.

– Addestrare la ragazza può essere un pericolo per noi. ******-vált olaszra Caius.

– Parlo anche italiano. *******– vág vissza a lány.

– Hány éves voltál, amikor átváltoztál? – kérdezem, hogy ne alakuljon ki egy kisebb háború az embereim és Jessica között.

– Egy...nem tudom ki volt. 1996-ban történt.

– Miért beszélsz ilyen választékosan? Tizennégy évesen nem így beszélnek. – szegezem neki a kérdést.

Erre már nem hajlandó, akkora lendülettel válaszolni, ennek ellenére némi momentum múlva megszólal.

– CIA gyerekprogram. – jelenti ki egyszerűen.

Ezt most nekem értenem kellene? A CIA-ig eljutottam, de hogy mi az a gyerekprogram...sejtésem sincs.
A lány látja rajtam, hogy nem értem, így kiegészíti a mondatát:

– Gyerekeket képeznek kémkedésre, azért vagyok ilyen művelt. – magyarázza.

– Önkontrollod? – kérdezi Jane.

-Rendkívüli. De támadtam már emberre, mai napig támadok, ezért kérem a segítségetek, meg persze azért, hogy megtanuljak harcolni a vámpírok ellen. – jelenti ki minden teketória nélkül.

Rendkívüli önkontroll...lehet, hogy Carlislenak köze van ehhez a lányhoz?

– Ismered Carlisle Cullent?

– Kit? – néz rám értetlenül.

– Nem fontos, hagyjuk. Itt fogsz lakni, valamelyik szobába. Van valami kívánságod?

– Van. Állatvért iszok.

Nem létezik, hogy ez a lány nem találkozott még azzal az árulóval.

– Nem találkoztam vele, de amilyen régies neve van, biztos veled egy idős. – mondja.

É fantastico...beletud nézni a fejembe...

– Na álljunk meg egy átkozott percre! A szüleiddel mi lesz? Van meghalnak vagy ők is átváltoznak. – jelenti ki Marcus.

– Nem tudnak róla, hogy mi vagyok, hogy hogyan azt majd elmesélem, ha lesz rá időm.

– Lesz, mert egy óra és elkezdem a tanításod, keszülj fel! – mondom neki.

Másfél hónappal ezután:

Jessica ezen a napon harmadjára terít le a földre, annak ellenére, hogy nekem kellene őt leteríteni, hiszen erősebbnek kellene lennem nála, mindenkinél erősebb vagyok...voltam...ezidáig.
Másfél hónap alatt annyit fejlődött, hogy már most egyszerűen megtudna fékezni egy kisebb klánt.

– Mi van tata, elfáradtál? -kérdezi nevetve, miközben azt lesi, hogy szenvedem magam ülőhelyzetbe.

Eszméletlenül erőseket tud ütni és nem fogja magát vissza, mert ki nem állhat.
Gyűlöli a képemet és ezt nem is rejti véka alá, de legalább az itt léte alatt nem változott kegyetlenné, amilyenek mi vagyunk.
Alig várja, hogy hazamenjen, de közben meg fél is. Fél, hogy nem tud megmenteni több embert a kezeim közül. Ha jól számolom tegnap mentette meg a huszonkettedik embert, nagyon ravaszul szökteti meg őket, mivel eddig nem értem őt tetten, de amúgy sem bántanám, se őt sem azokat az embereket. Csak a többiek meg ne tudják...előttük muszáj kegyetlennek látszanom.
Tegnap este beszéltem a segítőimmel és úgy határoztunk, hogy felteszünk Jessicának egy kérdést, bár úgyis tudom, hogy elutasítja. Őszintén szólva nem bánom.
A Volturi egyenruhája, amit ebben a két hónapban hordott edzéseken, teljesen összegyűrődött rajta, mert nem kímél sem engem sem magát.
Nagyon megkedveltem a lányt, de ezt természetesen nem mutathatom ki.
Különben is...fél hónap múlva már ellenségek leszünk.

– Felállsz ma még, vagy megint arra gondolsz, hogy hogyan akarod lefejezni a stregone beneficot?********

Miután felállok azonnal megint nekem támad és nem tudok mit kezdeni az erejével, egyszerűen olyan erő birtokában van, amivel nem bírok.
Megint padlót fogok.

– Tudod, úgy tartják, hogy a több képességet birtokló vámpíroknak több gyengepontjuk van...neked lehet, hogy pont én vagyok. – mondja gúnyosan.

– Ó, nekem nem te vagy...valami sokkal különlegesebb, mint te.

– Egy vadász nem elég különleges? – kérdezi, miközben megint megüt, de ezt most kivédem.

– A szenteltvíz különlegesebb. – mondom ki.

Megáll és rám mered, ez nagy hiba, mert jobbról beviszek neki egy ütést, de megsem torpan.

– Szenteltvíz?

Kitör belőle a nevetés olyannyira, hogy a földön kezd el hemperegni.
Nagyon vicces...
Mi a diavoloért mondtam el neki?

– Kelj már fel! Mocskos leszel, mint egy disznó! – mondom komolyan, de nem hatja meg.

– A Nagymester ellenfele a szenteltvíz? Nagyon félelmetes...–kacag.

Inkább visszamegyek a Volturi főépületébe, még mielőtt nagyon kiakaszt.
Bent Marcus és Caius fogad.

– Fejlődik a lány? – kérdezi Marcus.

– Az nem kifejezés, négyszer győzött ma le.

– Megkérdezted már tőle? -kíváncsiskodik Caius.

– Nem, a válasza úgyis nem lesz, lehet még kapunk is a nyakunkba egy átkot. De majd megkérdezem.

– Nem füzök hozzá nagy reményeket...utál minket.

– Van rá oka, nem? Eleve fajtájából kiindulva akár meg is ölhetne minket. – mondom.

– Egy napon, úgyis ellenségként fogjuk őt viszont látni. – szól Marcus.

Bólintok, majd elindulok a dolgomra, de Marcus utánam jön.
Még mindig próbálom megérteni, hogy miért maradt itt, amikor megöltem a feleségét, mondjuk, ha elment volna magam öltem volna meg, ezt szerintem ő is nagyon jól tudta.

– Ragaszkodsz a lányhoz, igaz?

– Erősen belemászol a magánéletembe, nem gondolod?

– Én csak annyit akartam mondani, hogy bár a lány azt hiszi utáljuk, azért valljuk be, hogy mind a hárman érzünk egy kis szimpátiát iránta. Jó lenne, ha maradna, viszont ő más, mint mi és ő ténylegesen utál minket.

– Grazia caro amigo,********* hogy emlékeztetsz rá, ő nem említette csakúgy huszonhatezerszer.

– Miről sutyorogtok? – jön egy hang a folyosó végéről.

– Na én léptem! – szalad el Marcus.

– Ez hova rohan? – néz a lány egyenesen Marcus után.

– Gyomorrontása van. – mondom.

– Aro, a Volturi Mestere elsütött egy poént? – döbben le.

Kétezer év alatt csak sikerült egyszer...
Mivel már menne el úgy döntök, hogy most beszélek vele.

– Figyelj, beszélni szeretnék veled.

Meghőköl, majd lassan hátra fordul.

– Ne aggódj már! Nem öllek meg. – mondom felháborodottan.

Hogy képzelheti, hogy megölném?
Mondjuk a habitusom alapján van oka feltételezni.

– Gyorsan mondd, mert mennék. – sürget.

És én még azt is elviselem neki, hogy sürget.

– Tulajdonképpen gondolkoztunk a társvezetőimmel és arra jutottunk, hogy nem akarsz te is a Volturi tárvezetője lenni? – kérdezem reménytelenül.

Alapításunk óta senkit sem engedtünk (Carlisle kivételével) ehhez a poszthoz közel és a lány tátott szájából ítélve egy jó darabig nem is fogunk senkit.

– Mit szívtatok? – néz rám felhúzott szemöldökkel.

Inkább nem is szólalok meg.

– Aro, díjazom, hogy beakartok venni a csapatotokba, de szerinted én végig tudnám nézni, azokat a kivégzéseket? Azt, hogy gyerekeket öltök? Emberek vérét isszátok és vadásztok rájuk? A sok kínzásról már nem is beszélek, nekem ehhez se gyomrom se idegrendszerem. Fél hónap múlva amúgy is ellenségként megyek el innen. Soha nem fogjátok megérteni, hogy amit csináltok az durva, könyörtelen, brutális, ádáz és lélekfacsaró...Ez nem én vagyok és nektek sem ennek kellene lenni az ideálisnak. Remélem, ha elmegyek nekem a fejemet azért nem akarod leszedni a helyéről, mint annak a Cullenek. – mondja, majd tovább sétál a dolgára.

Ez nem jött össze.
Talán a Volturi következő életében.

Napjainkba: (USA, Forks)

Különös dolog, hogy tizenegy évvel ezelőtt azt sem tudta ki az a Carlisle Cullen most meg a kanapén duggatja meg magát vele, na nem, mintha nagyon érdekelne az ő élete, ráadásul, ha mindennek vége megint a tó két különböző oldalán fogunk állni.
Miután bement a házba végig gondoltam a beszélgetésünket és rájöttem, hogy ennyire különböző véleményen csak a vámpírok lehetnek. De akkor is maradunk az embervadászatnál, ebből és még több szempontból is hajthatatlan vagyok, viszont bevallom magamnak, hogy egy kicsit fájt, hogy azt mondta, hogy nincs bennem semmi emberi, bár ő nem lát a dolgok mögé. Azt akartam, hogy legalább annyira bízzon bennem, hogy egy alap dolgod megtudjunk beszélni, de ezt sem sikerült elérnen nála. Nem véletlen mondtam el neki a gyenge pontomat és nem véletlen tettem azokat a dolgokat, amik számára kedvezőek voltak, de sosem fog egy cseppnyit sem kedvelni engem. A saját gyengepontját is csak ezért mondta el, hogy ne tartozzon nekem semmivel.
Miért érdekel ez egyáltalán?
Magamba már megválaszoltam ezt a kérdést:
Mert valószínűleg elkezdtem szeretni úgy, minta a lányom lenne.
Kár, hogy ezt sosem merem majd elmondani neki.

*Megöljem? (latin)
**Áruló (olasz)
***Pofa be! (olasz)
**** Meg kell halnia! Veszélyes! Átkozott!
*****Ugye tudod, hogy beszélek latinul?
****** Veszélyes lehet a lány képzése.
******* Olaszul is tudok.
********Hasznos varázsló (Carlisle Cullen)
*********Köszönöm, drága barátom.