„A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass."

Az erdőben értetetlenül néznek a többiek Jasper irányába. Most jött el az a pillanat, amikor vagy beszámolok mindenkinek a történtekről, vagy maguk fognak rájönni, ami ebben az esetben nem a legokosabb megoldás.
Az eső iszonyúan rákezdett, szinte ömlik az égből, ezen felül nem maradhat el a szokásos dörgés és villámlás sem. Én meg eljöttem egy szál bodyban.
Carlisle ezt látja is, szóval rám adja a saját kabátját.
Alina megjelenésével egy világ omlott össze bennem, nem azért, mert megjelent, hanem azért, mert nem tudtam kitekerni a nyakát...
Egyszer úgyis megtalálom, a sors nem véletlenül sodorta őt ide, Forksba.
A farkasok nem foglalkoznak azzal, hogy Jasper személyében egy vámpír (Alinával együtt kettő) van a területükön, inkább minél jobban próbálják elsajátítani azokat a szabályokat, amiket én és Jasper mutattunk nekik, így egymást csépelik, Ryannel azonban senki nem akar verekedni, a testfelépítéséből kiindulva szerintem senki nem mer, jobban is jár a falka, mivel Ryan most nagyon dühös és nem Alinára, hanem Jasperre.
Arra felé tekinget, amerre Jasper elhagyta a területet, a rezervátum irányába. A morgásaiból szerintem mindenki kikövetkezteti, hogy éppen azon gondolkodik, hogy Jasper után menjen-e és ölje meg vagy maradjon itt, nem viszályt szítva. Az első opciót választja, mivel elindul az erdő felé.
Na már most, ha Jasper családja nem lenne az én családom is, akkor simán hagynám Ryannek, hogy kibelezze, jobban mondva, mivel soha nem ölné meg, móresre tanítsa azt a faszt, de mivel Jasper családja az én családom is, ezért nem hagyhatom.

– Ryan, nyugi. – nyugtatom le a társam.

Rám néz azzal a félelmetes vörös szemeivel, oldalra fordítva fejét ezzel kérdezve, hogy: Biztos vagy benne?
Jól láthatóan bólintok, így meggondolja magát és visszamegy Sam falkájához.
Rosalie, Emmett még mindig nem nagyon tudja hova tenni a helyzetet.

– Mi ez az egész? – kérdezi Rosalie.

Éééés itt is van az a kérdés, amire nekem válaszolnom kellene úgy egy tucat vérfarkas, a pasim, Jasper barátnője előtt.

– Higgyétek el, nem akarjátok azt tudni. – válaszolom.

– Pedig nagyon szeretnénk...Jasper, aki közülünk a legkevesebbet mutat érzelmeket napok óta úgy viselkedik, mint egy kisfiú, akitől elvették a nyalókát, plusz árad belőle a féltékenység, ha rád vagy az apámra néz, szóval megmagyarázhatná nekünk valaki, hogy mi folyik itt. – szólal meg Emmett.

Jól van, Jess, csak nyugodtan és őszintén!

– Izé...hogy mondjam...volt egy kis afférom vele. – szólalok meg.

Hát ez aztán minden volt csak nem nyugodt.

– Affér? Milyen affér? – néz rám Rosalie.
Tényleg nem vagyok rá büszke, hogy megtettem és Jaspert most már minden bizonnyal ki fogok nyírni, mert ez a helyzet nagyon megalázó, legalább itt lehetne, hogy ő is hozzá tudjon szólni az eseményekhez, de nem, mert neki be kellett durciznia és elhúzni innen a csíkot.

– Ez szerintem kettőjükre tartozik. – segít ki Carlisle a kínos helyzetemből.

Ha tovább halogatom ennek elmondását az lehet, hogy a későbbiekben nagyobb visszhangot fog kiváltani, így üsse kő elmondom, rosszabb nem lehet a helyzetem.

– Oké. – kezdem. – Nem vagyok büszke rá, de lefeküdtem vele.

– Te? Jasperrel? Tuti csinált valamit az érzéseiddel! – mondja Rosalie.

– Nem, nem csinált, egyszerűan csak megtörtént, sajnos.

– És akkor te és Carlisle... – mutat ránk Emmett. – Tulajdonképpen mi is van most köztetek?

– Kurva sokkal jövök neki, hogy megbocsátotta azt, amit szinte lehetetlen. – ölelem meg őt.

– Ne káromkodj. – súgja a fülembe. – Nem áll jól.
Összeszűkült szemmel nézek rá, de ő csak mosolyog rajtam.
Bele nézek a fejébe, amire számított, így egy mondatot látok a fejében:
Annyira aranyos, amikor ideges vagy.
Fújtatok egyet, majd Alicehez fordulok.

– És Alice neked is sokkal jövök. – mosolygok rá.

– Ugyan, engem nem zavar. – legyint.

– Bocsi, de számomra egy kérdőjel vagy. Ha a helyedben lennék én megtéptem volna azt, aki ezt csinálja. – mondom.

– Tagadhatatlanul más a habitusunk. – nevet.
– Szerintem valaki beszélni akar veled. – mutat Carlisle a farkasok irányába.

Mély lélegzetet veszek, majd Jacob fele fordulok, aki csalódott pillantásokat vet felém.

– Akarsz velem be...

Nem is fejezem be a mondatomat, mert visszamegy az erdőbe.

– Mindjárt jön csak átváltozik és kellene neki ruha. – szólal meg Sam.

Igaz is, nem biztos, hogy szeretném őt meztelenül látni, na nem mintha olyan rossz lenne a csávó, de azért ez már pedofíliának számít a maga tizenhét meg az én huszonhat évemmel.
Pár minutum múlva Jacob visszaérkezik. Azért egy pólót is magára kaphatott volna, nem csak egy khaki színű nadrágot...

– A póló a vérfarkasoknál nem létező fogalom? – kiabálok oda neki.

– Nekem legalább van mit mutogatnom. – vág vissza.

– Húha, ha leugranál az egódról az IQ-ra szerintem szörnyet halnál.

-Ő volt? -mutat a pasim irányába.

– Nem Jacob, ha nem esett volna még le akkor elmondanám, hogy én vadász vagyok, nem csak úgy átváltoztattak és ha nagyon érdekel az előbb itt lévő szajha változtatott át egyévesen.

Megdöbbenve néz felém, körülbelül tíz méterre állunk egymástól, de még így is hallom, hogy a szíve gyorsabban kezd el verni.

– Tényleg nem esett le? – kérdezem.

– Hát nem. Olyan kedves voltál...vagy velem és Samékkel, egy vámpír ilyet nem csinál.

– Van múltam Samékkel, ahogy már mondtam. Én nem az a fajta vámpír vagyok, akik utálják a farkasokat vagy az alakváltókat, úgy gondolom, hogy egy helyen is megtudnak élni, akár úgy, mint egy család, jó példa erre a Ryannel való kapcsolatom.

– Szóval azt akarod nekem mondani, hogy léteznek jó vámpírok?

– Itt állnak veled egy erdőben. – mondom egyszerűen.

– Igaza van Jessnek. Évtizedek óta elszeparálódtunk tőlük csakis azért, mert ők vámpírok, de ha ők nincsenek James még mindig élne, nagyon nagyot tévedtünk, amikor csupa gonoszságokat gondoltunk Cullenékről. – csatlakozik be a beszélgetésbe Sam.

– Szóval az, hogy meghívtátok a területetekre őket az valamiféle békekötés?

– Egyezzünk meg abban, ha túléljük Victoriáékat akkor lehet szó békéről, addig is legyünk simán szövetségesek. – válaszolja.

Rámosolygok és ekkor megtörténik az, amire álmomban sem gondoltam volna: Sam odamegy Carlislehoz és kezet fog vele, majd folytatja útját Emmett és Alice irányába, ezután jön a neheze: Rosalie.
Ő azért nincsen kibékülve nagyon Samékkel, de ő is elfogadja a kezét.
Tátott szájjal kapkodom ide-oda a fejemet, mert valahogy nem vagyok képes feldolgozni az eseményeket.
Hátulról ölelést kapok a vámpíromtól, majd arcon puszil.

– Ezt te idézted elő. – mondja halkan.

Most az egyszer azt mondom, hogy ezt tényleg én tettem, hisz, ha nem hozom össze őket a James és Victoriás ügykor, akkor még mindig rosszba lennének, de most valószínűleg összehoztam őket, egy alakváltó falkát egy vámpír klánnal. Belegondolni is nehéz.

– Ilyet nem fogok tudni a Volturival szemben. – puszilom meg.

– Csak hiszed. – mondja titokzatosan.

– Mit titkolsz előlem?

– Semmit. Hamar rá fogsz jönni, hogy igazam volt a Volturi vezetőivel kapcsolatban.

– Ha tévedsz kapok valamit cserébe? – incselkedem.

– Mondj valamit és megkapod.

– Hmm...most, hogy így mondod nem jut eszembe semmi...

– De nekem eszembe jutott valami, ha mégis igazam lesz, akkor én is kérek valamit.

– Mondjad, ne kímélj.

A többiek elmentek egyik-másik irányba, így csak mi maradtunk azon a helyen.
Olyan romantikus.

– Légy a feleségem.

Elfelejtek levegőt venni, a szívem, ami most éppenséggel ver, mert emberi formámban vagyok, úgy kezd el dobogni, mintha egy veszélyes küldetésben kellene részt vennem.

– Biztos vagy te abban, hogy egy olyan vámpírral akarod leélni az életedet, aki már egyszer megcsalt? – kérdezem a válasz helyett.

– Soha semmiben sem voltam még ilyen biztos. – fordít maga felé, úgy, hogy a szemébe tudjak nézni.

– Ha igazad lesz a Volturi vezetőivel kapcsolatba hozzád megyek, ha nem akkor várhatsz még úgy két évet. – nevetek.

– Vámpírok vagyunk, ezeket a dolgokat, mint például a házasság gyorsan lerendezzük.

– Hát akkor remélem igazad lesz, bár ebben nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon, a Volturi nem tisztel.

– Láttam már dolgokat, Jessica, de, ahogy Aro rád néz olyat soha, igazam lesz és hamarosan a feleségem leszel. – puszilja meg az orromat.

– Ne nevezz Jessicának. – nézek rá dühösen.

– Tényleg ez fogott meg a legjobban a mondatomból? – nevet ki.

– Most azért nevetsz, mert úgy gondolod, hogy cuki vagyok, amikor dühös vagyok?

– Pontosan. – csókol meg.

– Utállak. – csókolom vissza.

– Az baj, mert én iszonyúan szeretlek. –mosolyog rám.

– Annyira örülök, hogy vagy nekem!

– Annyira örülök, hogy majdnem elütött téged egy kocsi.

– Látom a humorom ragályos. – nevetek.

– Nem, te inkább függőséget okozol nekem, amin nem tudok segíteni.

– Tyű, szar lehet.

– Ellenkezőleg, a legjobb.

– Nem baj, ha én egy kicsit itt hagylak?Emberformámban vagyok, aminek az a következménye, hogy baszottul kell pisilnem.

– Ne káromkodj! – szíd meg, majd megcsókól, de közben beleharap a számba.

– Ez tetszett. – lehelem a szájába.

– Menj az utadra. – simogatja meg az arcom.

Mivel már tényleg nagyon kell, ezért a lehető leggyorsabban indulok meg a rezervátum irányába.

Samhez kéredzkedtem be, hogy elvégezzem a dolgomat, mikor ide értem mondta, hogyha bármi kell csak szolgáljam ki magamat, így hát vettem a bátorságot és töltöttem magamnak egy pohár csapvizet is. A hideg víz nagyon kellemesen érinti a torkomat, valahogy megkönnyebbülést hoz számomra. A mai nap már megint izgalmakkal telien sikeredett, főleg Alina megjelenése miatt.
A kis lakásban a kék színek dominálnak, a bútorok viszont egytől egyig fehér színűek. A konyhában középen van egy kisasztal négy székkel, ahonnan csodás látvány tárulkozik az ablakon keresztül a tájra. 
Miközben a vizemet kortyolgatom belépnek a kicsi konyhába.
A szám egyenesre húzódik és a szemem szikrákat kezd el szórni a váratlan társaságom felé.

– Bocs! Csak vízért jöttem! – mentegetőzik a lelkitársam.

Végig figyelem a mozdulatait, ha csak egy kicsit is felém mozdul biztosan letöröm a kezét.
Szintén elővesz egy poharat, majd a benne lévő vizet egy kortyra kiissza, miután leteszi a poharát a pultra támaszkodik, támolygásából rájövök, hogy nincs jól.

– Jasper, rosszul vagy? – kérdezem aggódva és a hátára fektetem a kezemet.

– Megvagyok! Nincsen semmi bajom! – mondja rekedten.

– Nem így néznek ki azok, akiknek nincsen semmi bajuk.

– Csak a stressz. – fújja ki a levegőt.

– Bővebben? – puhatolódzok.

– Tényleg érdekel, vagy csak kötelezettségednek érzed, hogy minden szar embernek segíts?

– A második. – válaszolom fapofával.

– Féltékeny vagyok az apámra, arra az emberre, aki nélkül egy senki lennék és valószínűleg a Volturi végeztetett volna ki, ha ő nincs. A társam utál, amit meg is értek, bunkón viselkedek vele és nem jár máson az eszem, minthogy újra megdugjam.

– Na, ez őszinte volt.

– Egytől tízes skálán mennyire utálsz?

– Tizenegy.

– Kérlek, próbáld megérteni az én helyzetemet.

– Próbálom Jasper, de nem megy. Nem vagyok képes felfogni, hogy miért jöttél oda a házamhoz, miért vágtál hozzám dolgokat, amikor én csak jót akartam mind a kettőnknek és miért nem mondtad el, hogy társak vagyunk.

– Sajnálom, nincs mentségem ezekre, de ha meglátlak apámmal egyből elkap a féltékenység, hogy nem velem vagy, én próbálom visszafogni magam, de nem megy! Jess, nem akarlak elveszíteni és most vagyunk ahhoz a legközelebb, hogy ez megtörténjen és ha megtörténik abba beleőrülök!

Egyszer a rohadt életben hallgatnom kellene Caiusra. Ha állandóan rosszban vagyunk és nem törődünk a másikkal (ebben az esetben csak én nem törődök Jasperrel), akkor tényleg megtörténhet a baj és azt azért nem akarom.

– Mit kezdjek veled, Jasper? – sóhajtom.

– Adj még egy esélyt! Ez lesz az utolsó, csak kérek még egyet!

– Így is sok esélyt adtam már neked.

– Kérlek! – ölel magához.

Törjem össze megint vagy adjak neki még egy esélyt? Ez itt a kérdés.

– Utolsó esélyt kapod arra, hogy normálisan viselkedj. Nem csak engem törsz össze a viselkedéseddel, hanem az apádat is, legalább erre gondolj, de amit a fejemhez vágtál azzal nem tudom mit kezdjek.

– Bocsánat!

Most jöttem rá valamire: Jasperrel itt vagyunk egy szobába és én nem akarok rámászni, ami azért nagy szó, de utána realizálom, hogy miért nem. Jasper manipulálja az érzéseimet.

– Jasper? – szólítom meg.

– Igen?

– Köszönöm! – mosolygok rá.

Biccent felém, majd az ajtó felé indul, de megfogom a kezét, hogy maradjon.

– Mi az? – értetlenkedik.

– Tudod, hogy kell a társaknak összekapcsolódni? –
kérdezem.

– Te összeakarod kapcsolni a kötelékünket? – lepődik meg.

– Aham.

– Hát, valami olyasmit kell csinálni, hogy mélyen egymás szemébe kell nézni és nagyon erősen koncentrálni.

Nem lehet olyan nehéz.
Közelebb megyek hozzá és lábujjhegyre állok, mert természetesen a kis termetem miatt ő is nagyobb nálam, majd erősen koncentrálni kezdek, azután olyan érzést érzek, mint még soha életemben: mintha a testemet nem csak én uralnám, hanem egy másik személy is, aki idegen, de valahogy mégis ismerős, ezután érezni kezdem Jaspert, szó szerint érezni: érzem az érzéseit, érzem, ahogy levegőt vesz olyan, mintha eggyé vált volna velem.
Fantasztikus ez az érzés.
Megfogom a kezét és a homlokomat az övéhez támasztom.

– Érezlek! – suttogom, hogy ne rontsuk el a pillanatot.

– Érezlek...– suttogja ő is.

Lassan távolodunk el egymástól, de közben még mindig egymás szemébe nézünk.
Ravasz mosolyt küldök feléje, majd kifutok Sam házából egyenesen a legközelebbi sziklához. Jasper fut utánam, szerintem nem fogta föl, hogy mit akarok csinálni.

– Nem ezért akartam, hogy a kötelékünk összekapcsolódjon, de ha már sikerült, akkor ezt muszáj megcsinálnom, mert megérdemled. – mondom, majd beleverem az öklömet a sziklába, aminek érdekes módon meg se kottyan, de én azért rendesen megérzem, bezzeg egy ólom golyótól semmi bajom nem lesz.

Jasper a kezét kezdi el dörzsölni pont ott, ahol én az enyémet megütöttem.

– Jézus, ez nagyon fáj! – siránkozik.

Nekem is fáj, de Jasper elképedt arca láttán olyan nevetésbe török ki, hogy a földre rogyok, de még ekkor is nevetek, pont úgy, amikor megtudtam, hogy Aro ellensége a szenteltvíz.

– Legközelebb engem üss meg, ne magadat, jó? Nem akarom, hogy bajod legyen! – mondja aggódva.

Én csak nevetek tovább. Megcsóválja a fejét, közben pedig odajön hozzám és felém hajol, megfogja a két kezem és egy mozdulattal felránt a fekvő helyzetemből, ezután csikizni kezd, de hamar lerázom magamról.
Jó szorosan átölel és a fejem búbjára csókot lehel.

– Köszönöm, hogy megbocsátottál! – mondja.

– Ne éld bele magad! Egy apró hiba és megint utálni foglak, pengeélen táncolsz!

– Tudom. És még egyszer ne haragudj!

Nem tudom azt mondani erre, hogy semmi baj, így inkább témát váltok.

– Hogyhogy nem akarsz rám mászni?

– Arra gondolok, hogy neked utána rossz lesz, ez tartja bennem az önkontrollomat veled szemben.

– Szóval te még mindig akarod...– sóhajtok.

– Igen, ez a különbség bennünk: én akarom és nem bánom meg, amit tennék, viszont te akarod, de utána megbánod, sokkal nagyobb a kontrollod, mint nekem.

– Hmm...lehet, hogy ez a féle önkontroll összefügg a vérrel szembeni önkontrollal? – elmélkedem.

– Lehet. Kérdezni is akartam: Mi az az önsanyargatás, amivel elérted, ezt az önkontrollt?

– Először is sose próbáld ki, másodjára pedig az olyan, hogy direkt olyan helyekre mész, ahol sok a vér, én ezért jártam be nagyon sokat anyuhoz a kórházba, önsanyargatás, mivel mindenhol biztonsági kamera van, így, ha megtámadok valakit, akkor az nem marad titok és hát hamar a Volturi kezébe kerülhettem volna.

– Ez tiszta öngyilkossági kísérlet.

– Az volt, de legalább most már nem támadok meg senkit.

– Gyere, menjünk vissza, lehet, hogy hiányolnak már.
Bólintok.

Visszaindulunk a találkozó helyünkre, hogy még több infókkal lássuk el a farkasokat.

– Jasper, apádnak tartozol egy hatalmas nagy bocsánatkéréssel.

– Éppen azon gondolkodok, hogy hogyan kérjek tőle bocsánatot.

– A lényeg, hogy szívből jöjjön. – mosolygok rá.

Még mindig fura érzés, hogy érzem Jaspert, de egyre könnyebb megszokni.
A kötelékünk összekapcsolásával teljesen az életemmé vált, amit egyáltalán nem bánok.