„Mindannyian sebezhetőek vagyunk. Szükségünk van legalább egyvalakire, akivel megoszthatjuk a legnagyobb gondjainkat is- egy emberre, aki azt mondja: Szeretlek és elfogadlak téged úgy, ahogy vagy, bármi is történjen"

Könnyen visszatalálunk arra a helyre, ahol Saméket tanítottuk. A legtöbben visszatértek, így már csak mi hiányoztunk a csapatból. Elég furán jön ki, hogy ketten jövünk vissza, mikor nem is együtt indultunk el, de senki sem szól ezért egy szót sem.
Odamegyek Carlislehoz, Jasper mindent belead, hogy ne kezdjen el féltékenységi műsort előadni a többiek előtt, így hálás pillantásokkal jutalmazom.

– Nem történt semmi olyan. – mondom a férjjelöltemnek

– Elhiszem, bízok benned. – válaszolja.

– Pedig nem kellene. – sóhajtom.

Még egyszer-kétszer megnézzük, hogy a farkasok, hogy boldogulnak a szabályokkal és a harcmozdulatokkal, majd elköszönünk tőlük és elindulunk vissza Forksba.
Körülbelül tíz métert megtétele után megcsap a vér illata.
Ajaj, illat! És nem szag! Miért pont egy olyan ember sérült meg, akinek a vére még engem is csábít?
Nagyon sok vér.
És nem egy emberré, hanem legalább kettőé.
A tekintetem gyorsan Jasper irányába fordul, aki már indulna is megkóstolni a vérző klienseket.
Még jó, hogy a társa vagyok, így le tudom állítani.
Elé állok mielőtt még megtörténne a baj és úgy helyezkedek, hogy a szemembe tudjon nézni és csak arra koncentráljon, de elfordítja a fejét és a vér szagának irányába leskelődik, ezért az egyik kezemmel megfogom az állát és magam felé fordítom.

– Nem. – mondom.

Ezzel sokra nem mentem, mivel újra másfele nézeget.

– Azt mondtam, hogy nem! – szólok határozottan. – Rám nézz, oké?

Ez végre beválik és most már csak rám figyel.

– Jófiú. – paskolom meg az arcát.

– Carlisle, Jess, ti menjetek, valószínűleg szükség lesz rátok, mi maradunk. – mondja Alice.

– Nekem nem igazán kellene mennem. – jelentem ki.

– Miért? – lepődik meg Sam.

A két fekete szememre mutatok.

– Előbb nem voltál éhes. – mondja.

– Úgy látszik ennek az embernek a vére nagyon csábít.

– Menned kell, több sérült van, egyedül Carlisle nem fog tudni segíteni. – bátorít Rosalie.

Tényleg muszáj leszek menni és az időt sem kellene húzni, szóval erőt veszek magamon és bólintok.

– Sam te és még néhányan gyertek utánunk. – szólok oda neki, majd fénysebességgel megindulok a vér illatának irányába.

Eszméletlenül sok vért veszthettek, mivel már egy jó ideje megyünk, ennek ellenére még mindig nem találjuk őket, de a vér szaga továbbra sem erősödik.
Ezeken gondolkodva a futás közben rálépek valamire, egy olyan dologra, aminek nem lenne keresni valója egy erdőben: egy pisztoly, amit a forróságából ítélve nem rég elsüthettek. Egy olyan pisztoly van az erdőbe, amit a forksi rendőrök használnak.

– Hát ez nem jó. – mondom félve.

Mélyen belélegzem a levegőt, így nem csak a vér illatát fedezem fel, hanem másét is:
Vámpírméreg.

– Victoriáék? – kérdezi Carlisle.

Biccentek és a szagok irányába veszem az irányt, amik végre felerősödnek és hamarosan megtaláljuk a sebesülteket.
Hárman vannak és ahogy sejtettem mind a hárman rendőrök. Mindegyikük apám barátja. Nolan szőke hajából szinte semmi nem látszik, az egészet vér borítja. A fél arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, az egyik szeme nincs is meg. A nyakán egy óriási lyuk tátong, amiből még mindig ömlik a vér. A pulzusát sem kell megnéznem, hogy tudjam, hogy már halott.

– Meghalt. – mondom.

– Ő is. – mondja Carlisle egy újonc teste felé hajolva.

Iszonyú sok vér van a teste alatt, nem csodálkozom, hogy elvérzett. A teste kicsavarodott helyzetben helyezkedik el egy fától néhány méterre, nem kell hozzá sok ész, hogy kiderítsem, hogy halálának oka, hogy egy fához vágták, majd ettek belőle egy kicsit.
Az utolsó ember, aki itt van az mondta el nekem, hogy Bree eltűnt. Az ő vére vonz engem.
Istenem, add, hogy ne egyem meg!
Borzasztó állapotban van, ülve egy sziklához támaszkodik, de életjelet nem mutat magáról, csupa vér mindene, de legjobban a combjából ömlik a vér.
Letérdelek hozzá és megnézem a pulzusát, van neki, ami ad egy kis bizakodásra okot.

– Még él! – mondom.

Carlisle sietve letérdel hozzá, én pedig amilyen gyorsan csak tudom a farmeromból kihúzom az övet és Carlisle segítségével próbálom elszorítani a sebét.

– Jess. – szólít meg.

Ilyen pillanatokban nem szeretem, hogy kitudom gondolni már ebből, hogy mit szeretne tőlem.
Alkalmaznom kellene az egyik képességem méghozzá azt, amivel megtudom állapítani, hogy meg-e fog halni az ember vagy sem.
Félek attól, hogy a képességem azt fogja mondani, hogy a férfin már nem lehet segíteni.
Még mielőtt válaszolnék a férfi, akit Anthonynak hívnak felriad és kapálózni kezd, így muszáj vagyok manipulálni az érzéseit, mert a sok mocorgásától még több vért fog veszteni.

– Úristen! – jön egy hang a hátunk mögül.

Ez a hang pedig nem másé, mint Jacobé.

– Hívtam egy mentőt. – érkezik meg Sam is.

– Ég! Mindenem ég! – nyöszörög a rendőr.

Kurva jó, vámpír mérget is kapott...
Azonnal alkalmazom a képességem és megnézem, hogy életben marad-e.

á Ha a mérget eltávolítjuk a szervezetéből, akkor minden bizonnyal túléli, nagyon sok méreg jutott a szervezetébe, így, ha át is alakul vámpírrá azonnal meghal. – hadarom.

A felkarján van az a sérülés, ahol bejutott a szervezetébe a méreg, feltűröm az egyenruhájának ingét és a nagy harapásnyomra meredek.
Ha nekem kell kiszednem ebből az emberből a mérget, akkor abból sok jó nem fog kisülni, vagy megölöm, mert túl sokat fogok belőle inni, vagy elrohanok, de akkor végképp meghal.

– Jess, tudom mire gondolsz, de meg kell tenned. – mondja Carlisle.

– Miért nem te teszed? Meg fogom őt ölni! – pánikolok.

– Én próbálom megállítani, hogy elvérezzen. Csináld, kérlek! Itt leszek, nem hagyom, hogy bántsd őt.

– És ha...és ha megteszem és...és...és... túléli, de utána ráleszek kattanva az embervérre?

– Kicsim, ha nem segítesz rajta meghal.

Meghal.
Ez a szó bátorít fel arra, hogy a számhoz emeljem az alkarját és az ott lévő sebbe mélyesszem a fogaim.
A rendőr sikongatni kezd a fájdalomtól, de szerencsére nem tol el magától, így könnyen hozzáférek a sebhez.
A sós, vas ízű folyadék a számban lassan lecsorog a tokomon. Az ízek mellett érzem a vámírméreg kesernyés ízét is. A vér kellemesen melegíti a szám belsejét, aminek köszönhetően úgy érzem, hogy soha nem tudnék ezzel az ízzel betelni.
Többet akarok!
Egyre nagyobb kortyokba iszom a meleg folyadékot, innentől már nem érzem a kesernyés ízt a számba, így még finomabb lesz a vér.
Egy kéz fogja meg azt a kezemet, amivel a rendőr karját tartom.

– Elég lesz. – mondja Carlisle.

Szót fogadok neki és eltávolodok a rendőrtől, de az agyam azt mondja, hogy kell még az a vér.

– Jacob, fogj le! – mondom, hogy a bajt megelőzzem.

Nem pont lefog, hanem átölel olyan szorosan, hogy ne tudjak kibújni az öleléséből. Nagy levegőket veszek, hogy lenyugtassam magamat és hogy az önkontrollom visszaálljon a normálisra.
Tényleg elképesztő önkontrollal rendelkezek, tíz évvel ezelőtt lehet, hogy megtámadtam volna a férfit, de most nem akarom. Vonz a vére, de nem annyira, hogy neki menjek.

– Jó, elengedhetsz. – mondom egy idő után.

– Biztos?

– Igen, már nem akarom megenni.

Visszasétálok a sebesült rendőrhöz, aki látszólag egy cseppet jobban van...testileg, lelkileg nem igazán, mert zokogni kezd.

– Nem akarok meghalni! A gyerekeim várnak otthon, ki fogja őket eltartani?

– Anthony! Nyugodj meg, nem fogsz meghalni, esküszöm neked! – mosolygok rá erőltetetetten.

– De ők meghaltak! A TÁRSAIM HALOTTAK! –
zokogja.

Legszívesebben én is elsírnám magam, de erősnek kell mutatkoznom előtte.
A szirénázó mentőautó hangja jó messziről ide hallatszódik. A sűrű lombozatú fák miatt nehezen találnak ide.
Anthony sírva könyörög, hogy megnézhesse a társait, de ezt nem engedhetem meg neki, még nekem is sok a látvány, pedig nekem nem voltak a társaim, a barátaim meg végképp nem.

– Mindjárt jövök. – közlöm a többiekkel.

El kell innen egy kicsit mennem, mert nem akarok itt hányni.
Csodálatosan normális vámpír vagyok, hogy az emberi vértől hánynom kell...

Visszatérve a többiekhez látom, hogy a rendőrt már elvitték, de a két test továbbra is a földön hever.
A ruhám nekem is tiszta vér lett, de most azzal foglalkozok inkább, hogy a halott testeknek megadjam a tiszteletet azzal, hogy lecsukjam a szemüket, illetve levegyem róluk a jelvényeiket, mivel ez a szokás, ha egy rendőr bevetés során meghal.
Nolan teste már jéghideg, viszont az izmai még nem ernyedtek el, így észreveszem, hogy valamit szorít a két keze között.
Óvatosan szétfeszítem az ujjait és ekkor megpillantok egy apró képet a tenyerében.
A képen a lánya van, aki nem rég született.
Nem érdekel, hogy mennyire fog fájni, de ráveszem magam arra, hogy megnézzem hogyan halt meg, így megérintem.
Egy fura hívás érkezett a mai nap folyamán be az örsre, egy férfi telefonált mondván, hogy van valami gyanús a rezervátum erdejében. Szeretem a munkám, viszont most alig várom, hogy hazamehessek az én kicsi lányomhoz. Az erdőben néma csend van, így egyáltalán nem értem, hogy miért hívtak föl minket, lehet, hogy csak szórakoztak velünk, viszont a megérzésem azt súgja, hogy van valami az erdőben: valami rossz. A társaim Anthony és Connor ugyanúgy értetlenül néznek a kihalt területre ahogy én. Egyszer csak három férfi és egy nő jelenik meg előttem, a semmiből tűntek elő. A nő vörös hajú és vele van az a Jason gyerek, akit már napok óta keresünk. Kezdek félni a helyzettől.
Connort nagy erővel a fához vágják, a kicsavarodott teste a földre hullik és nem tud megmozdulni, ekkor az egyik férfi, akit nem ismerek megharapja őt és inni kezdi a vérét.
Ez valami rossz álom!
Ekkor Anthony rálő az idegenre, de megsem kottyan neki. Őt is letámadják, így csak én maradtam állva.
Az egész testem remegni kezd, a rádión így beszólni sem tudok.
Jason jön oda hozzám, aki minden erejével a mögöttem lévő sziklának lök. A fejemből ömleni kezd a vér, de utána ott hagy.
Ezt nem fogom túlélni.
Nem tudom mik vagy kik ezek, de biztos, hogy nem hagynak életben.
Minden erőmet abba fektetem, hogy a belsőzsebemből elővegyem a kislányom képét. Ha már meghalok, akkor úgy akarok meghalni, hogy csak is őt látom.
Jason visszatér hozzám és közel hajol a nyakamhoz.
Ezután elsötétül velem a világ.
A földre ülök, Nolannel szembe.
A két lábamat a kezeimmel összekulcsolom és előre-hátra dőlök ezzel lenyugtatva magamat.
A fájdalom, amit fizikailag érzek közel sem olyan rossz, mint az, amit Nolan családja iránt érzek.

– Tudod nagyon jól, hogy amit most csináltál azzal nem segítesz magadon. – fogja meg a vállam Carlisle.

– Legalább ilyenkor érzem, hogy az én problémáim eltörpülnek másokétól. -nyújtom át a fényképet. – A kezében volt míg haldokolt. Jason, Kurt, egy ismeretlen pasas és Victoria volt itt.

– A rohadt életbe...– káromkodik.

– Ha már te káromkodsz akkor tudom, hogy ez az egész veszett ügy.

– És most mi legyen? – érkezik a kérdés Jacobtól, aki láthatóan még mindig nem tudta felfogni, hogy két hulla fekszik a területükön.

– Harcolunk. -jelenti ki Sam.

– Victoriáék a családunkra és az otthonunkra törtek, nem is beszélve azokról az ártatlan emberekről, akiket csak úgy viccből meggyilkoltak, így nincs más lehetőségünk harcolni fogunk. – kapcsolódok be a beszélgetésbe.

– Jess, Carlisle menjetek vissza az erdőbe, a rendőrök hamarosan ideérnek, mi ezt elintézzük, ti terveljetek ki valamit, hogy hogyan kapjuk el az újszülötteket. – kér minket Sam.

Lassan megyünk vissza a többiekhez, mivel valahogy el kell nekik mondani, hogy mi történt, de annyira megrázó, hogy össze kell szedni a gondolatainkat.
– Mikor lesz ennek már vége? – kérdezem Carlisle kezét fogva.

– Reméljük minél előbb.

– Nem tudod azt mondani, hogy minden rendben lesz, igaz?

– Nem, addig míg Victoria és csapat él addig biztos, hogy nem.

– Nem vagyok romantikus típus, de most egy vallomás jön tőlem: Én megfogadtam kiskoromban, hogy egy vámpírért sem kockáztatnám az életemet, mert nem érnek annyit, de ti értetek akár a legborzasztóbb kínzásokat is elviselném. Életem legjobb döntése volt, hogy Forksba jöttem, még akkor is, ha lehet meghalok. Megmutattad nekem mi a szerelem, megbocsátottad nekem, hogy megcsaltalak és amikor már úgy érzem, hogy nem tudlak jobban szeretni, akkor mindig jössz valamivel, akár egy szóval vagy egy apró mozdulattal, amivel még jobban beléd szeretek.

– Ezt a vallomást szerintem nem fogom tudni felülmúlni, de megpróbálom: nagyon sok mindent szeretnék neked mondani, de nem tudom, hogy hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek. A veled töltött napok voltak a legboldogabb napjaim egész életem során. Nem rég ismerkedtünk meg, de arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk, mindegy mi történt a múltban, mi történt Jasperrel, a lényegen nem változtat: te vagy az életem, Jessica Reed.

A vallomása után a nyakába ugrok és ezer meg ezer csókot nyomok az arcára.
A levelek zörgésére figyelünk fel, Carlisle védelmezően a háta mögé tol, de csak Ryan jött.

– Hát itt vagytok! Kibaszott nagy baj van! – mondja rémülten.

– Mi az? – kérdezem.

– Riley írt, Victoriáék holnap támadnak. Negyvenhat vámpírral.

– Azt a kurva! – rémülök meg.

A holnapi nap lesz életem legrosszabb napja előre látom.
Negyvenhat vámpír, hét vámpír, tizenhárom alakváltó és egy vérfarkas ellen.
Nagyon megfogjuk szívni.