„Két egymást megértő szív indul ma útra az élet viharos tengerén. Szívüket elválaszthatatlanul csatolták egymáshoz, hogy ezzel is fokozzák erejüket az élet vihara ellen"

május 12

A gyomorideg kutyafasza ahhoz képest, amit most érzek. Két óra múlva lesz az esküvőm és reggel óta a hányinger kerülget az izgalom miatt, de még nem hánytam, azt mondogatom magamban, ha ma nem hányok akkor soha.
Az ég borongós kint a délutáni napszakban, szóval a szerencse most is velem van, nem hiszem, hogy az embereknek azt kellene látni, hogy a vendégség egy része és az összeadandó házaspár csak úgy csillog a napfényben, mintha apró gyémántokat szórtak volna rájuk.
Alicék szobájában készülődök, jobban mondva ők készítenek fel a két óra múlva történő eseményekre.
A koszorúslányaim gyönyörű pasztell zöld színekben fognak pompázni, mivel ez az esküvőm fő színe (anya találta ki, hogy muszáj egy központi színnek is lennie az esküvőn), ezért nekik is ilyen ruhát választottunk.
Lila selyemköpenyemben készülődők a napra, egy komplett harc folyt le néhány perccel ezelőtt, hogy ki sminkeljen engem.
Rosalire esett a választás.

– Smink nélkül is gyönyörű lennél, de ez a smink valahogy fantasztikusan fog állni rajtad. – mondja Helen, aki a karikaperingemet cseréli ki egy elegánsabb, apró kőre.

– Csajok nekem igen gyorsan mosdóba kell mennem...– szólalok meg.

– Nem. Kibírod. – fegyelmez a barátnőm.

– Ha nem most fogok hányni, akkor az esküvőn, ami elég kínos lenne...

– Pszt, nagy levegő, kifúj, nem vagyok orvos, de ez biztosan segít.

– Nagyon félek! – tördelem a kezem.

– Na azt meg miért? – döbben meg Alice.

– Hát...én...őőő...ehhh...

– Oké, Jesst elveszítettük. – jegyzi meg Angela.

– Biztos szeretné ő is? – szedem össze a gondolataimat. – Mi van, ha meggondolja magát, mert valljuk be velem az élet nagyon nehéz.

Durr.
Helen a szokásos pofont vágást alkalmazta, mint amikor izgulni szoktam, a csípő érzés a bal orcámon helyre teszi az agyamat.

– Reed, az isten áldja meg azt a hülye fejedet! Tudom, hogy mélyen legbelül azt hiszed, hogy ez egy álom és hamarosan felkelsz, de nem az, hidd el végre, hogy megtaláltad az igazit és teljes szívéből szeret téged, a világ végére is elmenne érted, ne basszál fel! – mondja olyan közel hajolva hozzám, hogy már kényelmetlennek érzem.

– Te, ha most meg mered puszilni a számat, megtéplek. – figyelmeztetem nevetve, mert tudom, hogy erre készül.

Féléve azon van, hogy megváltoztassa az aromantikus szívét valami másra.
Mondhatom én neki, hogy ne puszilja meg a számat a makacs fejével így is megette...
Nem tartott egy másodpercnél tovább, szóval felfogni sem tudtam, de legalább jó íze van a cseresznye ízű szájfényének.

– Nem, a lányokat sem szeretem...én végleg aromantikus maradok...– mondja csalódottan. – Remélem a szádban nem volt semmi olyasmi az elmúlt órákban...

– Az elmúlt órákban nem, tegnapelőtt igen. – mondom.

– Jaj, ez már sok! Túl nyíltan fogalmazol. – temeti a két kezébe az arcát Alice.

– Bocsi, én kimondom, amit gondolok. – rántom meg a vállam. – Te meg ne puszilgass! Még a végén veled házasodok és nem a vőlegényemmel.

– Már egyszer megtörtént! – idézi fel az emléket.

– MI?! Ez izgalmasnak hangzik, hallani akarom a sztorit! – lepődik meg Rosalie.

– Öt évvel ezelőtt annyira berúgtunk, hogy Los Angelesből valahogy eljutottunk Vegasba és úgy döntöttünk megházasodunk, mikor felébredtünk egy tök random szállodában a válás volt az első dolgunk. – nevetek jó hangosan.

– Te jó ég! Veletek muszáj elmenni bulizni egyszer! – mondja a névmásom.

– Oké, a sminked és hajad kész van, a ruhát vedd fel és már kész is vagy! – mosolyog rám Rosalie.

Egy tükröt tart elém, amiben meg tudom nézni magamat. Mint minden, amit Rosalie csinál, ez is csodálatosan néz ki. Arany színű szemhájamat egy barnás árnyalattal dolgozta el, ami így egy gyönyörű füstös hatást kelt. A műszempillát még szoknom kell, mert még életemben nem volt, a szememet még egy nagyon vékony tusvonallal húzta ki.

– Azta... magamra sem ismerek. – csodálkozok.

– Gyorsan öltözz át, szeretnénk látni teljes pompádban! – tapsikol Alice.

Alulról rángatom magamra a ruhát, hogy a sminkem ép maradjon. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy a fehér magassarkúmban ne essek hasra. Angela és Jessica segít eligazítani rajtam a ruhát, a ruhám ujjához érve Angela észreveszi a csuklómon lévő harapás nyomot, ami hála a Mindenhatónak csak egy vágás forradásának tűnik.

– Juj, ez nagyon fájhatott.

– Nem annyira, más jobban fájt. – mosolygok rá.

Már el is felejtettem, hogy az a seb honnan származik...elfelejtettem azt a napot, amikor James megerőszakolt az ujjaival, beleharapott a kezembe és egy ezüst tőr miatt párszor újra kellett engem éleszteni, mert annyi vért vesztettem.
Több mint egy hónapos kóma után felébredtem, pedig mindenki lemondott rólam, kivéve Clara és Carlisle, és most itt vagyok. Az esküvőmre készülök, boldogan, nevetgélve, úgy ahogy megálmodtam.
Körülbelül egy évvel ezelőtt mondtam először egy férfinek, hogy szeretlek. Egy évvel ezelőtt mondta nekem egy férfi először, hogy szeret.
Kint a zene már javában szól, a legromantikusabb zenéket játszák, amitől pityeregni támad kedven, főleg, mert a kedvenc zeném hallatszódik be a szobába...You are the reason...ez a zene valamiért mindig közel állt a szívemhez és most, hogy megházasodok, azt hiszem ez életem zenéje.
„I'd climb every mountain / And swim every ocean / Just be with you" dúdolom magamban a feszültség levezetésének érdekében.
Ahogy belenézek a tükörbe, a ruhámra, magamra és ahogy hallgatom a zenét olyan érzelmes állapotba kerülök, hogy azt leírni nem lehet. Az egész testem bizsereg, a gyomromban már nem is pillangók, hanem elefántok táncolnak, a lábam a gravitációval küzd, a szemem meg a benne lévő sós vízzel.
Csak most fogom fel, hogy ez az én esküvőm, az enyém és a szerelmemé.
Egy év alatt idejutottam:
A halálból a boldog életbe.

– Jess, ne sírj, mert kezdhetem elölről. – simogatja meg a hátamat Rosalie.

– De olyan hihetetlen!

– Carlisle szerint is. Nem tudom ki izgul jobban, te vagy ő, de az biztos, hogy ilyen idegesnek soha nem láttam még, amúgy sziasztok. – mondja Jasper, aki időközben belopakodott a csajos szobába.

– Tesó! Húzd ki a segged innen! – pirít rá Rosalie.

– Bocs! Muszáj volt őt látnom. – néz végig rajtam a társam.

Őt.
Ez nem Alice, hanem én vagyok.

– Csajok, hagyjuk őket most egy kicsit kettesben, azt hiszem megérdemlik. – terel ki mindenkit a szobából a barátnőm, így kettesben maradok a társammal.

Lassan végig mér tetőtől-talpig, már jó ideje nem érzem magam kellemetlenül, amikor így méreget engem. Én már úgy tekintek rá, mintha egy nagyon közeli barátom lenne, nem úgy, minhat a szerelmem lenne, különös, hogy egy évvel ezelőtt szerelmes voltam belé, ma már...nos, most is hasonló érzést érzek, de azért nem olyan intenzív, mint hónapokkal ezelőtt.
Közelebb akarok hozzá menni, de megállít.

– Ne. Nem akarom, hogy valami olyat tegyek, amit egy életre megbánok. – teszi a két kezét fekete szmokingjába.

– Sajnálom Jasper! Nem akarom, hogy neked rossz legyen. – hajtom le a padló felé a fejemet, szégyenemben.

Mióta elkezdtük szervezni az esküvőt, azóta félek, hogyan fog reagálni erre a napra. Eddig nagyon jól bírta az egész helyzetet, de nem tudom meddig fogja tudni megtartani az álcáját, mert tudom, hogy ez csak egy álca, legbelül szenved és nagyon nagy lelkiismeretfurdalásom van ez miatt, nem szeretném, hogy szar legyen neki, de...én nagyon szeretnék végre hivatalosan is az apjához tartozni és ezért nagyon önzőnek érzem magam.
Igaz, hogy azt mondta, hogy nem szeretne közelebb jönni hozzám, de mégis megteszi. Az államat felemeli, de elfordítom a fejem. Ha szemébe kellene néznem az újra összerakott szívem biztosan megint atomjaira hullana szét, félek, hogy a két arany szemben csak a fájdalmat látnám.

– Nem haragszok, boldog vagy és ez engem is boldoggá tesz. – simogatja meg az arcom.

– Önző vagyok...

– Nem. Ilyet SOHA ne mondj, a boldogság nem önzőség, megérdemled a boldogságot és velem soha nem lettél volna boldog, én pedig örülök a te és apám boldogságának.

– Fáj, igaz?

Nem válaszol rögtön, tudja, ha hazudna, akkora arra azonnal rájövök, így próbál olyan kiskapukat keresni, amivel nem bánt meg engem.

– Hidd el együtt tudok vele élni, nagyobb fájdalom lett volna, ha örökre elveszítelek.

– A legjobb társ vagy, akit kívánhatnék! – puszilom meg.

– Gyönyörű vagy! Istenem, mint egy angyal. Apám a legszerencsésebb a világon.

– Felteszed rám a fátylat? – nyújtom oda neki az egyszerű tüllből készült anyagot.

– Azt sem tudom, hogyan kell. – neveti el magát.

– Csak tűzd a kontyomba.

Fiú létére nem bénázik vele sokat, kicsit eligazítja majd a tükröt a kezembe adja.

– Teljesen jó így. – mondom.

– Én visszamegyek a fiúkhoz, szerintem nem tudnak megmaradni nélkülem. Egyébként Aroék megérkeztek, nem tudom, hogyan fognak háború nélkül kijönni a románokkal, de még tartják magukat.

– Cuki lenne, ha háborúba torkollana az esküvőm.

– Azt hiszem a mai nap mindenki nyugodt marad, mind a két fél egyaránt bír téged. Samék is itt vannak már, ők nagyon jól bírják a helyzetet.

– Köszönök mindent!

– Ugyan! A társaktól ez elvárható.

Minden készen áll ahhoz, hogy feleségül menjek. Már csak az a kérdés, hogy melyik fog előbb megtörténni: pofára esek a cipőmben, vagy elhányom magam.
Utóbbira voksolok.

– Jess öt perc és megyünk. – szól be apám az ajtón.

Ő fog engem kísérni, így most csak ő látja, hogy elszürkülök a szorongástól. A kezem lábam egyaránt remeg, nem is kicsit. A levegőt próbálom nem kapkodva venni. A körmömet is rágnám, de a francia műkörmöm nem biztos, hogy örülne ennek a gesztusnak, és nem akarok félig lerágott körömmel a vőlegényem elé állni.
Atyaég! Már csak négy perc!

– Édes kislányom, úgy remegsz, mintha halálfélelmed lenne.

– Halálfélelmem? Itt lesz százötven ember, köztük a barátaim, családom, mindjárt kidobom a taccsot annyira izgulok és félek, hogy pofára fogok esni a kibaszott cipőm miatt!

Háromperc.

– Legalább tükröznéd a valódi személyiséged. – puszilja meg a fejem búbját.

Köszi, apu a biztatást...
Az esküvő a hátsó kertben lesz, ami azért praktikus, mert vagy egy focipályányi területnek felel meg.
Úristen, csak most esett le, hogy nem is láttam, hogyan díszítették fel!
És ha eltévedek út közben, vagy tényleg elesek egy hepehupás valamiben?
Ah, kész inkább ki sem megyek.
Kettő perc.

– Annyira örülök, hogy boldog vagy kicsim, soha nem hittem volna, hogy ilyen boldognak látlak téged, de megtörténik és ez köszönhető Carlislenak és gondolom a...

– Ki ne mondd, te kis perverz! – szidom meg.

– Most mondd azt, hogy nincs igazam! És bocsánat, hogy el kell szomorítsalak, de letelt az ötperc, induljunk. – nyújtja oda nekem a karját.

– NEEE, nagyon izgulok!

– Nagy levegő és nyomás! – parancsol rám. – Gyönyörű vagy!

Úgy teszek, ahogy mondja, mély levegőt veszek és lassan felállva belé karolok.
Nyugi, Jess, nem esel pofára, nem hánysz le senkit...
Miért ilyen kicsi a távolság Alicék szobája és a hátsó udvar között?
Nem esek el, nem esek el, nem hányok, nem hányok. Ismételgetem magamban.
Nem segít semmi sem rajtam, a remegésem továbbra is a tetőfokán.
Lassított felvételben játszódik le előttem az, hogy apám kinyitja a hátsó ajtót, mi pedig kivonulunk a kertbe.
Amint kilépek a zöld fűre a Beautiful in white kezd el szólni.

Mindenki háttal ül nekünk, egyedül a vámpírok és a vérfarkasok érzik meg, hogy kijöttünk a kertbe, ezért szépen lassan mindenki felállva üdvözöl minket.
Virágszirmok mindenhol, ólomsúly nehezedik a lábamra, miközben egyre közelebb megyek, ha apám nem tartana biztosan lesüllyednék a földre a lábamon lévő nyomás miatt.

Nem hiába anyu és Helen rendezték az esküvő nagy részét, hisz gyönyörű lett a kert, nem mintha eddig nem az lett volna, de most mintha Tündérországban járnék, mindent virágok díszítenek, egy gyönyörű vörös szőnyegen vonulunk, mintha tényleg egy hercegnő lennék. A madarak csicsergése, mintha egy romantikus zenét játszana.

Mindenki a legelegánsabban van öltözve, az öt koszorúslányom tűnik ki a legjobban a pasztell zöld színű ruhájukkal.

Alinát látom meg először, aki a legszélesebb vigyorral üdvözöl, különös, hogy pont Aro mellett foglal helyet, de tényleg ez történt. Ryan és Riley egymás mellett a könnyeikkel küszködnek, ha Helen nem az első sorban ülne Jasminnel és a többi koszorúslányommal biztosan nyakon kólintaná őket, Bree is velük van, nem túlzás azt mondani, hogy legalább annyira örül ennek az esküvőnek, mint anya vagy apa.

Apuval egymásra nézünk, szinte a füléig ér a szája, miközben vonulunk a sorok között, ám tudom, hogy hamarosan zokogás lesz a mosolyából, miután kimondtam a boldogító igent.

Az Egyiptomi klánból izgalmamban csak Benjamin ismerem fel először.
Rose a lányával és férjével a másik sorban foglal helyet mellette pedig Clara az unokájával, aki két kezével integet felém csinos rózsaszín ruhájában, bátortalanul visszaintek.
Samék az összes farkassal mögöttük állnak.
Néhány ügynököm is eljött, Nick is és Michael is itt van a családjukkal, a hírneve miatt Michaelnek sajnos két testőre is van, belül mosolyognom kell, mert tudom, hogy utálja a testőröket, de a szabályzat tiltja, hogy ilyen helyeken egyedül mászkáljon.

A kezemben lévő virágcsokor, ami hamarosan egy nagyon közeli rokonom kezébe fog kerülni a kezemből majdnem kiesik, amikor meglátom Őt a polgármester mellett.
Istenem, olyan gyönyörű! Mintha egy angyal szállt volna le a földre. Esküvői öltönyében úgy pompázik, mint egy herceg, már csak egy fehér ló kellene és teljesülne minden lány vágya.

Végig engem néz és mivel a fátylat nem hajtottam a fejemre (hát igen, tudom, hogy nem egyházi esküvő, de azért annyi tisztelet szorult belém, hogy nem hajtom le, hiszen már nem vagyok szűz), ezért mindent lát az arcomból.
Szinte évezredeknek tűnik, amikor odaérek hozzá, de végre megtörténik. Apu egyre jobban hátrál, majd visszaül az első sorban Cullenék és anya közé.
Nem estem el!
Nem hánytam!
A vőlegényem arcáról le lehet olvasni a boldogságot, arany szemeit továbbra sem veszi le rólam, az én tekintetem a szája és szeme között ugrándozik.
Istenem, hát itt vagyok! Ott, ahol mindig is szerettem volna lenni.
A város polgármestere rám mosolyog, majd beszélni kezd:

– Kedves Jegyespár, rokonok és jó barátok! Szeretettel üdvözlök minden jelenlévőt ezen a gyönyörű tavaszi délutánon. Azért vagyunk ma itt, hogy e két ifjú a mai napon örökre összekössék életüket. De először is kezdjük a legelején: a megismerkedésükkel, ami valljuk be nem mindennapi, nem igaz?

Mind a ketten nevetni kezdünk, így a feszültég egy kicsit oldódik.
Nem hiába...a polgármestert régóta ismerem, szeret egy kis humort vinni a mindennapokba.

– Történetük nem is kezdődhetett volna furcsábban, minthogy városunk rendőrfőnökének lányát egy téli délutánon, Tyler Crowley a szerencsétlen időjárás miatt majdnem elütötte, én azonban, mivel a történet nem alakult tragikusan megköszönném neked ezt a tettet, mert így egy gyönyörű párt adhatok össze. Ez a majdnem tragikus esemény keresztezte a szerelmes pár életét tizennégy hónappal ezelőtt. Történt ugyanis, hogy azon a napon nem más volt az ügyeleti orvos, mint a városunk legjobb orvosa, Carlisle Cullen, aki, ha információim nem csalnak rögtön szemet vetett e titokzatos lányra, akiről sok mindent nem tudhatott ekkor még, viszont ez az érzés kölcsönös volt, tudniillik Jessica Reednek is felforrósodott a szíve, mikor meglátta a nagy Őt. Szerelem első látásra volt mind a két fél részéről, pedig egyikőjük sem hitt ebben, szomorú szerelemnek ígérkezett a dolog, mert egyik fél sem mert nyíltan kezdeményezni, aztán ez a gát áttört, miután Jess felfedte magát, hiszen nem egy átlagos diáklányként érkezett Forksba. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a lány, bár fiatal, de a legjobb ügynökök közé tartozik az Államokban. Ennek a hírnek a hallatán már senki nem kérdőjelezte meg az egymás közötti szerelmüket. Ez a beszéd egy nagyon vidám beszédnek íródott, viszont meg kell említenünk a sors tragikus fintorát is, azt a napot, amikor ezt az önzetlen lányt majdnem elveszítettünk pár kegyetlen ember miatt, de a sors egy páli fordulatot tett: Jessie minden erejével az életéért küzdött, sosem adta fel, mert tudta, hogy várják őt, napról napra jobban lett és lám, ma már itt áll előttem házassági szándékkal, ez a felépülés nagyban köszönhető két orvosának, Clara Walternek, akinek Jess pár évvel ezelőtt az életét kockáztatva megmentette unokája életét és természetesen másik orvosának, egyben szerelmének Carlisle Cullennek, aki mindvégig kitartott mellette. Nem is halogatnám tovább a dolgokat. Kedves ifjú pár, eddigi életük legnagyobb döntését hoztátok meg, amikor megjelentetek előttem, azzal a szándékkal, hogy egymással házasságot kössetek.

Mindenki újra feláll, de én nem tudok másra nézni csak Carlislera.

– És most, ahogy ígértem, az itt megjelentek fültanúi lehetnek Jessie és Carlisle vallomásának. Kedves Jegyespár, kérlek titeket, hogy a kérdéseimre egy határozott igennel – vagy nemmel – válaszoljatok. Kijelented-e, Jessica Reed, hogy az itt jelenlévő Carlisle Cullennel házasságot kötsz?

– Igen. – mosolygok rá.

– Kijelented-e Carlisle Cullen, hogy az itt jelenlévő Jessica Reedet feleségül veszed?

– Igen. – mosolyog vissza.

– Az ifjú pár legyen boldog örökké, amíg a halál el nem választja őket. Egybehangzó döntésük alapján, kijelentem, hogy Jessica Reed és Carlisle Cullen mostantól házastársak. Kérlek írjátok alá a házassági anyakönyvet.

Még mindig remeg a kezem, így ez az aláírásom sem a legszebbek közé fog tartozni.

– Gyönyörű vagy! – súgja a fülembe, miközben megpróbálok egyenes vonalakat húzni.

– Hát, azt hiszem veled nem versenyezhetek. – suttogom vissza, mikor már nála a toll.

– Foglaljanak helyet. – kezd bele újra a polgármester – E gondolatok jegyében, kérlek húzzátok egymásra a karikagyűrűket, ami a szereteteteket és az összetartozásotokat szimbolizálja. A két gyűrű a végtelenséget is jelenti, hiszen nincs vége és kezdete. Ha ránéztek jusson eszetekben az egymás iránt érzet szerelmetek.

Alice és Rosalie hozza a szintén pasztell zöld színű selyem párnát, amin a két gyűrű van. A kis egyszerű aranygyűrűket, amelyek ugyanolyanok, leszámítva azt, hogy az enyémben van egy kő, a belsejébe meg mind a kettőnkébe bele van gravírozva a találkozásunk napja.

– Először a férjet kérem meg, hogy húzza a felesége kezére a gyűrűt.

Óvatos mozdulatokkal veszi el a gyűrűmet a párnáról, majd gyengéden a kezemre csúsztatja.
Nagyszerűen fog kinézni a képen a remegő kezem...
Ezután engem is megkér a polgármester, hogy húzzam a férjem ujjára a gyűrűt.
Azért Carlisle keze is remeg, szóval ez egy kicsit megnyugtat.

– Fogjátok meg egymás kezét, nézzetek egymás szemébe és az „igent" pecsételjétek meg egy csókkal.

Van egy olyan érzésem, hogy ebből nem csók lesz, hanem smárolás...
Nagyon óvatosan csókol meg, szerintem még ő sem fogta fel teljesen, hogy megtörtént, házasok vagyunk. A csókja most még édesebb, mint bármi máskor, két keze a derekamra vándorol és még egy csókot ad a számra.
Úristen...tavaly márciusban még utáltam őt és a családját, most meg én vagyok a felesége, ő pedig az én édes férjecském.

– Szeretlek! – húzódik el az ajkaimtól.

– Én is, életem!

– Jessica Cullen és Carlisle Cullen, kívánom, hogy minden sikerüljön az életetekben és legyetek mindig ilyen boldogok. Gratulálok!

A Jessica Cullennél már elvesztettem a fonalat, de valamennyire azért értettem mit mondd, legalábbis azt tudom, hogy nem kérdést tett fel...remélem.
Tapsvihar zúdul ránk, mindenki állva tapsol és ami a legfontosabb senki nem ölt meg közben senkit, igaz, hogy a románok, közülük is inkább Vlagyimir rettentően idegesen néz az őt provokáló Arora.
Ha nem lesz itt ennyi ember esküszöm, hogy megütöm Arot, de előtte még egy jó pár fotót csinál a meghívott fotós. Újra Carlisle nyakába vetem magam és nevetve megpuszilom.

– Vlagyimiréket kevés választja el, hogy itt helyben lefejezzék Arot. – jegyzem meg két csók között. – Odamegyek lekeverek Aronak egyet.

– Előbb dobd el azt a csokrot.

– Eldobni, mi? – kacagok. – Mi annál jobbat tudunk nem igaz?

– Igen, hamarosan a legmegfelelőbb ember kezében fog landolni az a csokor. – puszil meg.

– Oké, csajok, ki szeretné ezt a csokrot, ezzel egy életre elkötelezni magát? – kiabálok a lányoknak.

Az legtöbb lány egy kupacba tömörül, de én a szememmel csak egy embert keresek a tömegből, ezt a kis titkot csak hárman tudjuk, így senki nem sejt abból semmit, hogy mi fog ma itt történni.
A csokromat fogva hátat fordítok a lányoknak, de akit én meg fogok célozni ezzel a virágcsokorral az nincs a csaj tömegben.
Lassan ballagok oda a kiszemelt lányhoz, aki nagyokat pislog, fogalma sins, miért éppen hozzá igyekszem. Breevel beszélget, szinte megkövülve nézi, ahogy odanyújtom neki a fehér és rozsaszín virágokból álló csokrot.

– Drága anyukám! Úgy illene, ha már a lányod megházasodott, akkor neked is megkellene, igazam van? Valóigaz, hogy ez az én esküvőm és nekem kellene a legboldogabbnak lennem, de szeretném, hogy ez a nap a te napod is lenne. Fordulj meg. – puszilom arcon.

Döbbenve tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, ahol apám várja térdre ereszkedve.

– Scarlett, nem vagyok a szavak embere, de megpróbálok összefüggő mondatokat képezni. Tudom, hogy egyszer már megpróbáltuk, de nem ment, de mi lenne, ha adnánk magunknak egy második esélyt? Jessiék kapcsolata sok mindent kibírt és ez megtanított engem, hogy melletted a helyem. Hozzám jönnél újra?

Anya tekintete köztem és apu között kezd el vándorolni, kezeit a dereka köré fonja, királykék bársonyruhájában lehajol Charlie elé és mosolyogva szájon puszilja.

– Hát én azt hiszem újra szerelmes vagyok beléd! A válaszom igen! – könnyezik be anyám.

Olyan édesek, ahogy egymás karjába borulva ölelik és csókolják egymást, azt hiszem hagyom is őket, azért odavetem nekik, hogy a vendégszoba szabad, ha netán másra is elszánnák magukat.

Nem várom meg azonban a válaszukat, ugyanis a két románhoz sietek, lenyugtatni legalább az egyiket.

– Vlagyimir, nincsen semmi baj, csak provokál. – paskolom meg a hátát.

– Megölöm, szétszakítom!

– Rólam van szó? – közeledik a Volturi vezetője.

– Te. Ne. Provokáld. – bökdösöm a mellkasát minden egyes szónál. – És ne vigyorogj. – teszem hozzá.

– Jaj, egy ezeréves viszály miatt így felkapni a vizet, Vlagyimir, nem szép dolog, pont egy barát esküvőjén. – mondja Aro.

– Most mindenki vesz egy mély levegőt, nem érdekel, hogy nincs rá szükségetek és megnyugsztok, nincs szükségem egy harmadik világháborúra pont az esküvőmön. Aronak igaza van, ezer éve történt az, hogy leszedtek titeket a klántérképről, Aro te meg ne provokáld őket, mert amit tettél bár régen volt, de akkor is megtörtént. Kérjetek egymástól bocsánatot most.

– Biztos nem. – mondja undorodva Aro.

– Kín. – mondom.

Csak annyi fájdalmat okozok neki, hogy ne vegye észre senki, de azért tudja kivel áll szemben, néhány másodperc múlva már nem is cseszegetem tovább.

– Ó, Jess, azért valljuk be tényleg tanultál tőlem. – vigyorog rám. – Rendben, bocsánat, azért, mert provokáltalak titeket.

– Bocsánat... – motyogja egyszerre Vlagyimir és Stefan.

– Végre! Lehetőleg nagy sugárban kerüljétek egymást.

– Neked azért még gratulálunk, Jess! Sok boldogságot! – ölelnek meg mind ketten, majd az egyiptomi klán felé veszik az irányt.

– Kösz, hogy nem hoztatok hullákat. – mondom Aronak.

– Gondoltam, nem szeretnéd, hogy sírva rohangáljanak az emberek fel-alá.

Nevetnem kell, elég morbid poén volt, de tőle már ez is nagy szó.

– Mióta ismerlek ez a második alkalom, hogy egy poén sütsz el.

– Életem során ez a második poénom...nem tudom mit szokás ilyenkor mondani, de légy boldog...pontosabban legyetek boldogok.

– Köszönjük, ha ti nem vagytok, akkor...

– Ne mondd ki, belegondolni is rossz.

– Jaj, de megható, valaki féltette a kis életemet. – gúnyolódok vele.

– Te tudod a legjobban, hogy milyen érzés, amikor azon a ponton vagy, hogy elveszíthetsz valaki olyat, aki számodra fontos lehet, ne viccelj ezzel, mert nem tudod min mentem keresztül, rosszabb volt, mint, amikor elvesztetted Rileyt vagy majdnem Jaspert. Beléd fektettem az összes energiámat, amikor nálunk voltál, azzal, hogy feláldozod magad egy klán miatt, akiket alig ismertél, majdnem romba döntötted a munkám, viszont ezzel a tetteddel rájöttem arra, hogy eszméletlen szerelmes vagy.

– Tizenegy évvel ezelőtt csak egy apró feladat voltam számodra, egy kihívás, amit halálod előtt még meg akartál csinálni.

– Tizenegy évvel ezelőtt besétált hozzám egy lány azzal a reménnyel, hogy majd szépen kinyírom, onnantól kezdve úgy tekintettem rá, mintha a lányom lenne.

A lánya. Milyen különös ezt a szájából hallani, pedig tudtam. Szikra voltam neki a sötét folyosón, fényt adtam sötét lelkének, ezért a lányaként tekint rám.

– Valaki nem tudja esetleg merre vannak az alkoholok? Túl sok emberlény van itt! – morgolódik Caius.

Mondjuk azt nem gondoltam, hogy pont Caius okozza majd a legnagyobb meglepetést számomra.

– Mi a túró?! Mit csinált? – kérdezem Arot és Marcust, aki Caiusssal érkezett.

– Semmit. Úgy tűnik megjavult. – mondja faarccal Aro.

– Szóval ez nem bünti neki? – kérdezem.

– Nem. Tudod sok minden megváltozott mióta Victoria meghalt.

– Például, hogy Caius vega lett?

Mert tényleg így van, Caius szeme arany és nem a megszokott vörös.

– Mondtam, hogy ez a szín jobban megy a hajamhoz. – vonja meg a vállát.

A pár méterre arrébb lévő Carlislet odahúzom magamhoz, hogy ő is lássa, azt, amit én.

– Na ez különös. – lepődik meg ő is.

– Biztos, hogy nem azért lettél vega, mert finom az állatvér. – jelentem ki.

Az állatvér és az embervér között mérföldnyi különbséget vannak, ebből adódóan az állatvér a vámpíroknál olyan, mintha a háromszor megemésztett ebédet vacsoráznának meg az emberek, tehát borzasztó íze van, ebből következik, hogy valaki hatással volt Caiusra, lehet, hogy én voltam, de nagyon jól tudom, hogy már régebb óta fontolgatta ezt a döntését.

– Drágám, elmesélem neked, hogy nem voltak a Volturiban eltöltött éveid olyan haszontalanok, az, hogy Caius vega lett nem az én érdemem, hanem a tiéd. – puszilom meg az arcát Carlislenak.

– Persze, Jessica...Égess le mindenki előtt. – forgatja a szemeit.

– Az enyém? Elég régen volt, amikor én ott voltam.

– Már akkor terveztem, hogy vega leszek, valahogy az agyam szimpatizált a nézeteiddel, hosszú történet. Különben meg, ketten nagyon arra hajtanak, hogy megöleljenek. – mutat a hátam mögé.

Jasmine és Betty Bree kezét szorongatva arra várnak, hogy mikor ugorhatnak a nyakamba.

– Gyertek ide! – tárom nagyra a kezeimet.

Szinte egy vámpír gyorsaságával teremnek a kezeim között, Jasminet másfél évvel ezelőtt láttam utoljára és annyira gyönyörű lett, mint az anyukája, ez Bettyről is elmondható, nagyon régen láttam őt is, és hatalmasat nőt.

– Ha ti most megházasodtatok, akkor az azt jelenti, hogy hamarosan lesz babátok? – kérdezi vékony hangján Jasmine.

Carlislera nézek, aki mosolyogva várja, hogy mit válaszolok a két kislánynak. Nem tudom mikor kerül arra sor, hogy nekem babám legyen, de annyira izgalmasnak ígérkezik, hogy akár ebben a percben leállnék róla fantáziálni.
Felidézem magamban milyen volt Jasmine csöpp testét tartani, amikor megszületett, alig mertem felvenni, mert féltem, hogy összenyomom az apró testét, Helen olyan nevetésben tört ki, hogy az egész kórház az ő hiéna hangjától zengett, ha nekem babám lesz egészen biztos vagyok benne, hogy az elsők között lesz, akitől segítséget kérek.

– Nos, mivel minden adott hozzá, ezért igen, valószínűleg hamarosan lesz egy babám.

Feltéve, ha kibírom azt, hogy emberformámban feküdjek le a férjemmel.

– Anya! Ha Jessnek babája lesz mindennap itt akarok lenni Forksban! – kiabál Helen után.

– Ó, még szép kicsim! Én is így gondoltam. – puszilja meg a homlokát a lányának. – Én nagyon örülök, hogy boldog vagy Jess, de én farkaséhes vagyok és az ételeknél ott van Tyler, egyedül meg nem akarok odamenni, szóval lécci gyere velem! – néz rám bociszemekkel.

– Megyek, ne nézz rám így. – ölelem őt át.

– Nekem még fogadnom kell pár gratulációt, szóval menjetek ketten, később beszélünk. – csókol meg Carlisle.

–Fúj, de nyálas. – nyújta ki ránk a nyelvét Helen.

– Egyetértek az emberlánnyal! – kommentálja Aro.

Leszívesebben bemutatnék neki, de van egy jó pár gyerek a kertben, így inkább csak grimaszolok egyet.

– Hol van Riley és Ryan egyébként? Kibérelték a másik vendégszobát? – kérdezem.

– Dehogy! Az esküvőd minden pillanatában téged néztek és minden gyanús alaktól el akartak hívni, így inkább mondtam nekik, hogy menjenek zabálni, ők is az asztalnál lesznek, csak mivel egymás szájával vannak elfoglalva, ezért ők biztos nem tudnak megmenteni Tylertől.

– Szerelmes kis társaink! – kuncogok.

– A vámpírok be tudnak rúgni, ha jól tudom, igaz?

– Technikailag, ha kellő mennyiséget isszák meg, akkor igen, de mivel nincs vérük, ezért nagyon nehéz.

– Jó, mert Emmett nagyon arra felé tart.

– Pont a legkeményebb lesz először rottyon, na szép...

A ház másik végében van az asztal, ahol mindenféle étel megtalálható, így nehezen érünk el odáig, mivel még mindig van olyan, aki nem gratulált az esküvőhöz.
Már távolról megérzem az ételek ínycsiklandó illatát, amitől hangos morgás tőr elő a gyomromból...nem tehetek róla...emberformámban rá vagyok kattanva az emberi ételekre.
Az asztalnál Tyler, Mike, Jessica és Angela is gratulál. Óriási büszkeség van bennük, mert az asztalnál nem más beszélget velük, mint a főnököm, Nick és Michael.

– Jess! – szólít meg Nick. – Tyler erősen gondolkodik azon, hogy ügynök legyen, mit szólsz hozzá?

– Tulajdonképpen, ha mindennap literszámra szeretné a vért látni, különböző testrészek darabjait szeretné közelebbről megvizsgálni és mocskos kis dolgokat akar csinálni idegen emberekkel, akik nem csak nők és szeretne negyvenoldalas papírmunkát beadni négy óra alatt, akkor jöhet nyugodtan. Ja, és van olyan, hogy a szennyvízcsatornában kell bizonyíték után kutatni.

– Ezt mind a négyen napi rendszerességgel csináljuk. – mondja Riley Ryant ölelve.

– De van egy előnye: milliárdos leszel tőle. – csatlakozik a beszélgetésbe Ryan.

– És gondolom nagyon szigorú szabályok vonatkoznak rátok, szóval, ha valami bűnesetet látsz azt jelentened kell. – issza a pezsgőjét Mike.

– Pontosan, de most az egyszer eltekintek attól, hogy magas alkohol tartalmú piát iszol öt ügynök előtt. – mondom fapofával, ami miatt erősen gondolkodik rajta, hogy ki- e köpje a piát. – Jaj, ki ne köpd csak viccelek! – nevetem el magam. – Tudod én ilyen idősen hányszor rúgtam be? Mindennap szinte. Mindjárt visszajövök csak átveszem a ruhám – mosolygok rájuk.

Direkt választottam egy kényelmesebb ruhát is a nap másik részére, egy csipkés ejtett vállú testhez simuló ruhát.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz lerángatni magamról a ruhát, de Ryan megérezte, hogy nem boldogulok vele, így a segítségével gyorsabban megszabadulok tőle.

– Olyan édesek vagytok Rileyval. – mondom, miközben Ryan a másik ruhámat igazítja rajtam.

– Azért, veled és Carlisleal nem versenyezhetünk. Vannak ötleted baba nevekre már? – löki meg a vállamat.

– Van.

– Naa?

– Nem mondom el. Így is van egy olyan érzésem, hogyha a baba lány lesz akkor már abban a pillanatban megtalálta a szerelmét, feltéve, ha nem a lányokhoz fog vonzódni, mert ugye tudjuk, mi is bevésődtünk egymásnak, csak hát te nem a lányokat szereted, így nem lettünk egymásba szerelmesek.

– Van egy tipped, hogy valakinek be fog vésődni a babád, ha lány lesz?

Ez nem tipp...valahogy egy korai anyai megérzés...az a farkas nem véletlenül akart a közelemben lenni mindig, a lelke legmélyén tudta, hogy a gyerekem lesz neki a végzete.

– Biztos vagyok benne, hogy lány lesz. – mosolygok rá, terelve a bevésődéses témát. – De még ne is beszéljünk róla, még a hasamban sincsen.

– Szóljak a férjecskédnek?

– Nagyon szívod ma a véremet...Esetleg ne szóljak Rileynak, hogy csitítson egy kicsit?

– Hmm...négyes...nem hangzik rosszul.

– Barom! – puszilom meg az arcát nevetve.

– Most házasodtál és már négyest tervezel? Ejnye, Jess, a huncut mindenedet. – mondja Emmett, mikor kiértünk az asztalokhoz.

Jasper, Alice, Emmett, Rosalie és Edward is az asztalhoz tömörültek.
De engem most csak egy vámpír foglalkoztat: Jasper, aki tényleg boldog és élvezi az esküvőt.
A tavalyi veszekedéseink és az ezzel járó szinte depressziós hangulatunk már a múlté.
Boldog a társam és bár tudom, hogy azért boldog, mert én az vagyok, de most már nem féltékenykedik, néha-néha tesz egy megjegyzést, de azonnal bocsánatot kér és mivel már mindenki tudja, a kapcsolatunkat, ezért nem néznem rá rossz szemmel.

– Ebben a ruhában is csodás vagy, Jess! – szólal meg két nagy levegő vétel között.

– Köszönöm! Riley, neveld már meg a barátodat...meginvitált engem egy négyesre.

– Jól tette. – öleli át Ryant. – De előbb gyereket csináljatok már.

Miért akarja mindenki, hogy babám legyen? A gratulációk között is, majdnem mindegyik vendégnek az volt az első kérdése, hogy mikor érkezik a gólya, pedig csak most házasodtunk és emberszemmel nézve ez az esküvő is gyors volt, nemhogy még gyereket csináljunk egy év után...
Bár nem hangzik rosszul, előttem az élet, de nagyon kíváncsi lennék arra, hogy milyen anya lenne belőlem.
Az biztos, hogy mindent megadnék a babának, de hogy normálisan és tiszteségesen tudjam nevelni...na, ez az, amitől görcsbe rándul a gyomrom.
Mi lenne akkor, ha a gyerekem nem tudja magát kontrollálni vagy netán túl sem élné a hasamban eltöltött három-négy hónapot.
Gratulálok magamnak...az esküvőmön ilyenekre gondolni nem szerencsés, de legalább itt van Jasper, aki érzi, hogy megint stresszelem magam, így használja a képességeit és mivel össze vagyunk kapcsolva, a kötelékünket megsimogatja, ezzel is jelezvén, hogy nyugodjak meg.

– Köszönöm! – fújom ki a meleg levegőt, ami a tüdőmben ragadt.

Átölel, amire most akkora szükségem van, mint egy hervadó virágnak egy csepp vízre.

– Ne az esküvődön akadj ki légy szíves, itt vagyok, ha kellek, mondd el mi bánt, de ne tartsd magadban, rendben? – suttogja úgy, hogy a négy diáktársam ne halljon belőle egy szót se.

– Rendben. – nézek arany szemeibe.

Nem lepődök meg, hogy a lányok, Angela és a másik Jessica furán néznek, mert Jaspert a kelleténél személyesebben ölelem.

– Annyira különleges kapcsolatotok lehet...mármint, olyan...nem is tudom...bensőséges. – elmélkedik Angela.

És ahogy ezt kimondta rávilágított valamire, egy tökéletes hasonlat jut eszembe a Jasperrel való kapcsolatomról.
Két elveszett darab, akik egymás nélkül nem létezhetnek, ami így nem teljesen igaz, létezhetnek, viszont nem ragyognak, viszont, ha megtalálják egymást a legragyogóbb és legfényesebb csillagok lesznek az égem.

– Ha ő nincs, nem maradtam volna Forksban. – mondom, majd egy kicsit megszorítom a derekát.

– Ha ő nincs, még mindig egy világfájdalom lennék. – viszonozza a szorítást.

– Ha gyereked lesz Dr. Cullennel, gondolj ránk! Istenem, hogy abból a babából milyen gyönyörűség lenne...– fantáziál névmásom.

– Az a gyerekcsinálás fájni fog...– mondja Jasper.

– Jasper! – ütöm meg a mellkasát.

Áúú...még mindig kőből van én meg emberformámban...

– Bocsi, anya...– nevet.

– Ne nevezz anyának! Nagyon kényelmetlen!

Száz évvel idősebb nálam, van múltunk együtt, a társam és anyának mer nevezni...még visszakapja a kis szemét!

– Bárhogy nézzük a nevelőanyám leszel...

– Jól van fiam, menj aludni. – forgatom a szememet. – El ne merj sütni egy poént, hogy veled megyek-e!

– Úgy tűnik már nagyoooon jól kiismertél.

Imádom őt, tudja nagyon jól, hogy a csipkelődései miatt sokkal jobban érzem magam.

A nap hátralévő részében olyat tettem, amit szinte soha: táncoltam. Mikre nem vagyok én hajlandó az esküvőmön...főleg, hogy lassúznom kellett, nem is egy emberrel, hanem mindjárt vagy hattal...de be kell vallanom nem voltam rossz, pedig táncban kétballábasabb lényt nem igen ismer a Föld nevű bolygó.
A torta felvágás volt a nap fénypontja, legalábbis nekem, az én kezem volt legfelül, mikor a tortát vágtuk, szóval én leszek az Úr a háznál, na nem mintha ezzel én élnék, mivel mindenki számára világos, hogy a férjem a legbölcsebb vámpír egész Amerikában, így hát nem igen lesz olyan alkalom, amikor megkérdőjelezném a döntését.
Rájöttem, hogy még mindig hihetetlen, hogy engem választott. Egy fiatal vámpírfruskát, akinek a száját már régebben ki kellett volna mosni, mert úgy tud káromkodni, mint egy kocsis. Engem választott pedig aztán már az első találkozásunknál lerítt rólam, hogy tűzben edzett vagyok. Hihetetlen, tényleg, azt hinné, az ember, hogy hozzá egy ugyanolyan nyugodt természet illik, mint amilyen ő is, de nem, mert én mentem hozzá a Mardekáros lelkemmel.
Az este fele már mindenki hazament, este kilenckor már a szüleim és a Cullen tesók is elhagyták a házat. Igen, elmentek, csak is azért, hogy az apjuk és én kettesben tölthessük ezt a felejthetetlen napot.
Fürdés után magamra kapok egy három számmal nagyobb köntöst, majd a szobánk felé veszem az irányt.
Egy hónappal ezelőtt költöztem ide, de már szinte olyan ez a ház, mint Charlie háza nekem. Ha ránézek valamire már nem az jut eszembe, hogy ez Cullenék cucca, hanem az, hogy az én cuccom. Már nem csak az ő cuccaik vannak szétszórva szerte a lakásban, hanem az enyém is, na persze, nagyon rendezetten élünk, de azért előfordul, hogy pár dolog nem kerül vissza a tényleges helyére.
Az én házam.
Az én családom.
Az én életem.
És az ajtó mögött vár az én férjem.

– Húú, légy büszke rám, ma megakadályoztam egy cicaharcot. – ülök mellé az ágyon.

– Vagy lehetek én azért is büszke rád, mert nem estél el, mikor jöttél...

– Te kis szemét! – mászok oda hozzá, majd csókolom meg.

Mélyebbre ásom a szájában magamat, majd az ingét kezdem gombolni.

– Gyorsan rátérsz a lényegre. – simítja végig hüvelykujját az alsó ajkamon.

– Minél előbb el akarom kezdeni. Ez az éjszaka a miénk. – fekszem le az ágyra, majd pár pillanat múlva felém hajolva a nyakamat kezdi csókolgatni.

Azta...nem tudom, hogy Edward vagy Rosalie, vagy éppen Emmett emlékszik-e rá, hogyan változtatta őket át az apjuk, de ha az olyan kellemes volt a harapása is, mint, amit most csinál velem, akkor lehet mindig azzal álmodnék.

– Na, ilyenkor bánom, hogy Alina változtatott át, ez nagyon tetszik. – mondom a hajába túrva.

– Én tudod mit bánok? Hogy nem jöttél előbb Forksba.

– Igen, ezt én is...de Tylernek nagyon sokkal jövünk. – nevetem el magam.

A számra tapasztja a száját, majd gyengéden a kezével feljebb emeli a fejemet.
Nem bírok normálisan csókolni, mert állandóan mosolyra húzódik a szám, mikor az ajkai az enyémeimhez érnek, így körülbelül úgy nézhetek ki, mint valami sorozatgyilkos pszichopata.
A szája elválik az enyémtől, majd másodpercekig csak nézzük egymást. Csípőmre vándorol a keze, ahol kiköti a fürdőköpenyemen lévő masnit, ezzel megvillantva egész testemet, de inkább az arcomat nézi továbbra is.

– Nem akarsz lejjebb nézni? – kérdezem.

– Hihetetlen, hogy itt vagy...velem. Azért nézlek ilyen ámulattal, mert nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Iszonyatosan beléd szerettem, Jess és amiken mi keresztül mentünk... hát, valljuk be senki ne gondolta, hogy idáig jutunk, de itt vagyunk, boldogan. Legalábbis én elképesztően boldog vagyok.

– Még mindig nem hiszem el, hogy engem választottál, kell egy pár hét...hónap...jó, talán évek fognak kelleni, mire felfogom, hogy te engem akartál. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés fülig szerelmesnek lenni, tényleg úgy érzem magam, mintha egy óvodáskori szerelemről áradoznék, leszámítva a hálószobás részeket...arról azért nem álmodoztam óvodás koromban...Annyira boldog vagyok veled! Tudod mikor voltam én legutoljára ilyen boldog? Amikor apa barátjának a halálakor azt mondtad, hogy megszeretnél ismerni, el sem tudod képzelni mennyire le voltam döbbenve, hiszen én azt hittem, hogy te nem érzel irántam semmit...

– Mind a ketten tévedtünk, nem igaz? Én azt hittem, hogyha elmondom, hogy meg szeretnélek ismerni, akkor első utad a reptérre vezet.

– Életem, biztosíthatlak, hogy már semmi nem fog Forksból elűzni engem. – mondom, majd a telefonom után nyúlok kikapcsolni.

– Mit csinálsz? – kérdezi érdeklődve.

– Kikapcsolom, ma engem az sem érdekel, ha az Apokalipszis vagy az Armageddon bekövetkezik, ez a mi napunk, lehet önzőnek hangzik, de egyszer lehetek az.

Leveszem magamról a köntöst és a lábaimmal átkulcsolom a derekát, kiszabadul a lábaim közül és a hasamat kezdi el puszilgatni, majd visszatér a számra, egyik kezével, azonban a hasamat simogatja.
Fel kell neki tennem azt a kérdést, ami már hónapokkal ezelőtt foglalkoztat.

– Carlisle, szeretnéd, hogy megpróbáljuk, most?

Egy pillanatra megáll és rám néz, majd újra visszatér a szám felfedezéséhez. Tudom, hogy gondolkodik azon, amit mondtam. Szép lezárása lenne ennek a napnak, ha még meg is termékenyülök, de ez nem csak rajtam múlik, hanem rajta is.
Nagyon alaposan felméri a helyzetet, mert még mindig nem jön ki egy hang sem a száján, csak tovább csókol.

– Nem. Pont ma nem akarok fájdalmat okozni neked.

– Kibírom, nem mindegy, hogy most fáj vagy egy hónap múlva?

– Szívem, ahogy te mondtad ez a mi napunk, nem akarom, hogy azon stresszelj, hogy sikerült-e vagy sem. Ez a nap a miénk, nem egy esetleges terhességé. Előttünk az élet, bármikor megtehetjük, de nem ma. Különben is három napig az ágyat nyomnád, ha én ma megteszem.

– Miattam nem akarod ma, egyébként szeretnéd...

– Tényleg szeretnéd, Jess? Ha készen állsz megtehetjük, de gondold át, jó? – simogatja meg az arcom.

A valódi kérdés az, hogy tényleg úgy akarom magam mögött hagyni ezt a remek napot, hogy fájdalom keletkezik a hasamban és még lejjebb is? Ennek a napnak tényleg kettőnkről kell szólnia és ha ezt most megtesszük azon pattognék egész éjszaka, hogy vajon sikerült-e, mert az közel sem biztos, hogy elsőre összejön.

– Igazad van, ezt nem ma kell. – csókolom őt meg.

– Örülök, hogy így döntöttél. Remélem nem fárasztott le az esküvő, mert éjszaka nem fogsz sokat pihenni.

– Mikor kezdünk? – nevetem el magam.

Ha nem most kell, majd új ágyat venni, akkor soha, de biztos élvezni fogom.
Minden vele töltött percet, mert ezek apró ajándékok az élettől, ajándékok, amiket azért kapok, mert megérdemlem.
Megérdemlem a boldogságot.