„Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap."

Egy nap.
Ennyi idő telt el azóta, hogy anyám elmondta ki változtatott át.
És még mindig nem vagyok képes felfogni. Sosem ismertem Alinát és anya sem ismerte nagyon.
Tegnap felhívott, hogy további információkkal lásson el, így elmondta, hogy amikor tizenhat volt, akkor kezdett el találkozgatni Alinával, először egy parkban látta meg egy borongós délelőtt és a fényképekről betudta őt azonosítani. Azt hitte teljesen megőrült, hogy a rég halott anyját látja a parkban, így odament hozzá, aki nagy meglepetésére szorosan átölelte. Alina elmondott neki mindent, de anyám eleinte nem akart neki hinni, de pár képessége bemutatása után rádöbbent, hogy igazat mond. Anyám kezdetben haragudott rá, hogy nem ment vissza hozzájuk, amikor már teljesen kifejlődött az önkontrollja, viszont Alinánál az önkontrollja tíz éven keresztül épül, így nem állíthatott be a volt férjéhez azzal, hogy hahó, itt vagyok visszatértem a halálból, úgy látta jónak, ha csak Henry, a nagyapám neveli a két gyereket. Háromszor találkoztak, a harmadik alkalom után Alina eltűnt az életéből, egészen egy éves koromig, az ezutáni sztorit meg már ismerem.
Jesszus...ha én nem sírok fel azon az éjszakán lehet egy gyilkológépet csinált volna belőlem, hisz elvitt volna magával.
Inkább abba hagyom a gondolkodást nem akarok emberek előtt idegesnek látszani.
A tegnapi kavarodásban az sem esett le nekem, hogy újra normális a kapcsolatom Carlisleal.
A jólismert kávézóban ülök egyedül. Cullenék vadásznak, Helen visszament egy pár napra a lányához, Ryan pedig Floridába ment egy ügy miatt.
Szóval egyedül maradtam a gondjaimmal.
A hátam mögül egy jól ismert hang üti meg a fülemet:

– A múltkoriból kiindulva nem hittem volna, hogy itt látlak még, de nagyon örülök, hogy itt vagy. –
mondja boldogan Rose.

– Jó napot! Az élet úgy hozta, hogy itt a legfinomabb a kávé, szóval muszáj idejönnöm. – mosolygok rá.

Leül az előttem lévő székre, miközben le sem veszi rólam a szemét.

– Hogy vagy a történtek után? – kérdezi.

– Tudja, igaza volt. Tényleg nem szerelemből szeretem őt, hanem csak egy ahhoz nagyon-nagyon hasonló érzést érzek iránta...

– És a másikkal mi a helyzet? – tudakolja.

– Maga ebben nagyon bölcsnek látszik, szóval megkérdezem: Lehet valakit néhány hónap alatt úgy megkedvelni, hogy tudod, hogy vele akarod leélni az életed?

– Ó, de még mennyire, hogy lehet. Én a férjemmel félév után házasodtunk és a mai napig együtt vagyunk, mindennek már vagy ötven éve.

– Azta. Még nagyon sokáig! De bunkónak érzem magam...Megsem kérdeztem a teljes nevét.

– Rose Brown. – mosolyog rám.

– Na várjunk! Csak nem a lánya vezeti ezt a kávézót? – lepődök meg.

– De, harminc évig én vezettem, de néhány éve átadtam a lányomnak, mert úgy láttam jónak, ha ő is kitapasztalja ezt a dolgot, viszont én nem bírtam megülni a fenekemen, mint egy nyugdíjas öregasszony, így inkább eljöttem takarítani ide...

– Én sem csináltam volna másként. – nevetek.

– Szerintem térjünk vissza rád, az én történetem nem olyan izgalmas.

– Pedig szívesen elhallgatnám! Nem szeretek magamról beszélni.

– Igen, ezt már megfigyeltem, de szerintem a pároddal nagyon szép párt alkottok, bár még nem láttalak titeket együtt. – kacsint rám.

Értetlenül meredek rá, mert azt hiszem, hogy félre értettem, amit mondott, de a mosolygásából rájövök, hogy nem.

– Maga is tudja? – kérdezem.

– Nos, sejtésem van, hogy ki az igazi neked. Jó orvos, voltam már nála, rendbe tette az eltört karomat, nagyon bánom, hogy nem másom tört el, már ha szabad ilyet mondanom előtted. – ereszt el egy huncut mosolyt.

Nagyon nevetni kezdek, szinte az egész kávézó tőlem zeng, még a könnyeim is folyni kezdenek.

– Jaj, nagyon rég nem nevettem ilyen jót. – törlök ki egy könnycseppet a szemem sarkából.

– Örülök, hogy felvidítottalak, de én most megyek, mert seggbe leszek rúgva, ha nem végzem a munkám. – mondja, majd ad egy puszit az arcomra. – Egyébként lehet, hogy lesz egy másik beszélgetőpartnered. – mutat mögém.

– Nincs kávé a rezervátumban? – kérdezem Jacobtól.

– Olyan, mint itt, nincs. – vigyorog rám. – Ide ülhetek?
Bólintok, így letelepszik oda, ahol Rose foglalt helyet az előbb, majd rendel egy kávét.

– Hogy vagy?

– Áldom az égieket, hogy ott voltál, amikor nem akartam Samékhez csatlakozni! Sokkal jobban átvészelem velük a helyzetemet, szóval örök hálám.

– Bármikor.

Nem állt szándékomba az érzéseit megnézni, de valahogy az agyam ráállt, így most tiszta közelből érezhetem az érzéseit.
Megdöbbenve meredek rá, aztán a szememet kezdem el forgatni, miközben a fejemet csóválom.

– Jacob, nem én vagyok a megfelelő ember, akibe szerelmesnek kellene lenned...– mondom.

Mi a szart eszik rajtam ő is?
Teljesen átlagos...khm..." átlagos" ember vagyok.
Épp a kávéját issza, így amikor kimondtam a kávét a szájába nem tudja lenyelni, lefagyva néz rám a sötétbarna szemeivel.

– Honnan...á, tudod mit hagyjuk, úgyse mondod el. – legyint.

– Komolyan mondtam, kilenc év van köztünk nem hinném, hogy az annyira kicsi szám...

– A pasid és közted vagy négyszáz van...– vág vissza.

Talált. Süllyed...

– Nem hiszem, hogy te jó helyen vagy velük...– mondja.

– Ne kezd! – figyelmeztetem.

– Csak folytatom...

– Azt hiszem, ezt már megbeszéltük.

– Te tudod. – sóhajtja.

– Oké, figyi ez az én életem és élvezem...legalábbis ezt a részét igen, majd, ha történik valami olyan, akkor majd elmondhatod, hogy te megmondtad, de eddig én teljesen elégedett vagyok ezzel az életemmel...

– Teljesen? – kérdezi vissza.

Leszámítva, hogy megcsaltam Carlislet a fiával...
Jaj, nem akarok erre sem gondolni...

– Vannak problémák, de az az én ügyem és nem a tiéd, tudom milyen egy alakváltó, ha valakit szeret azt hiszi, hogy csakis az övé, ne legyél te is ilyen légy oly szíves, sőt lehetőleg ne is gondolj rám úgy, mint egy lehetséges kiszemeltedre.

– Ki tudja, lehet be fogsz vésődni, bár ez nem így alakul ki, de mindegy.

– Ó, én már ilyen szempontból is foglalt vagyok Ryan jóvoltából.

– És nem féltékeny, ami az orvos és közted megy?

Az orvos...nem akaródzik kimondani a nevét...

– Nem. Ryan nem a lányokat szereti.

– Így érthető.

– Én nekem lassan mennem kell, de jó volt beszélni, és verd ki a fejedből a hozzám fűzött érzéseidet, mert tényleg nem vagyok erre megfelelő ember.

Hisz mindenkit bántok...Jasper szavaival élve...

– Nehéz lesz, de megpróbálom...Legalább nem vágtál pofán.

Tudom, hogy nem fogja feladni, de hát tini, nem tudok vele mit kezdeni.

– Közel voltam hozzá. – nevetek.

Nagyon bírom őt, csak ne jönnék be neki...

Apu korán lefeküdt aludni, mert fáradt volt.
Este kilenc van és most hívott Ryan, hogy egy újabb olyan embert öltek meg, akit régen nem sikerült alkapnunk. A módszer ugyanaz volt: elégették.
Nagyon kezdem úgy hinni, hogy megőrültem...
Nem lehetett Ő...
Nincsen sok időm ezen gondolkodni, mert megérzem a vámpír jelenlétet.
Azonnal kinyitom az ajtót és az én vámpírom nyakába ugrok.
A csókja most még édesebb, mint szokott lenni, annyira egymásba vagyunk gabalyodva, hogy szinte beesünk az ajtón.

– Nem tudsz nélkülem élni, igaz? – kérdezem suttogva, hogy apát ne keltsem fel.

– Meglehet. – rántja meg a vállát.

Miután becsukom az ajtót újra a nyakába ugrok, de már a ruhadarabjait is próbálom levenni róla.

– Nem bírsz magaddal, igaz? – kérdezi nevetve.

– Meglehet. – nevetek.

Bár én kezdtem el először levetkőztetni, így is rólam kerül le először a pulcsim.

– Legalább várd meg, hogy felmenjünk. – suttogja a fülembe.

– Akkor gyorsan vigyél fel, mert én miattad menni is elfelejtek.

Miközben lépcsőn tartunk fel még akkor sem szakadunk el egymástól, hozzáteszem direkt idegesít, mert nem siet velem.

– Szemtelen vagy! – mondom.

A hajamba túr és csókokat nyom a nyakamra.

– Tetszik, amikor ideges vagy. – kuncogja.

– Az kevésbe fog tetszeni, ha apám kijön, nemde? – vágok vissza.

Ilyen lassan még sosem értem be a szobába, de végre...VÉGRE beérünk. Gyengéden lefektet az ágyra, majd fölém kerekedik. A kezeinket egymásba kulcsolja.
Brrr, de hideg, de akkor is imádom!
– Minden ruha rajtad van még, ez nem ér...–mondom.

Elengedi a kezemet, így le tudom róla rángatni a pulcsiját.

– Én a helyedben átváltoznék. Emberformádban nem biztos, hogy túléled ezt... – ereszt el egy félmosolyt.

– Kis mocsok! – szidom meg nevetve.

Csikizni kezd és mivel elég csiklandós vagyok emberformámban, ezért cincogásra emlékeztető sikoly jön ki a számból.

– Te miattad fog bejönni az apád.

– Fogd be! – csókolom meg, miközben megszabadulok a felesleges ruháimtól, ő is így tesz.

Nem szarakszik azzal, hogy először az ujjait helyezze belém, azonnal megteszi a lenti szerszámával, amit egy enyhén hangos nyögéssel díjazok.
Ha így folytatom lehet tényleg bejön apám, ami nem lenne egy kellemes élmény, így inkább a szájára tapasztom a szám, így csökkentve a zajszintemet, ettől függetlenül két vámpír hancúrozását megérzi az ágy, így én nem nyögdécselek olyan hangosan, de az ágy nyikorog, mintha most készülne megadni magát.
A kezünket újra összekulcsolja és egymás szemébe nézünk.
Nem tudom eldönteni, hogy az arany szeme vagy a fekete szeme tetszik jobban, de úgy érzem, hogy a dolgok közepén nem pont ezen kellene agyalnom.
Egy mozdulattal átfordítom magunkat, így most én vagyok fölötte.
Ez valahogy jobban tetszik mind kettőnknek.
Mélyebbre tolja magát bennem, emiatt érzem, hogy mindjárt a mennybe jutok.

– Úristen. – nyögöm, majd jobban hozzátapadok.

Egyre vadabb lesz a csókunk, éles fogainkkal egymás ajkait harapdáljuk, a csípőmre, jobban mondva a fenekemre vándorol a keze és még mélyebbre ássa magát.
A nevét a szájába suttogom, aminek következtében izmai megfeszülnek és együtt érünk a csúcsra. A szájával megakadályozza, hogy a sikításommal felébresszem apámat.

– Ki gondolta volna egy orvosról, hogy ilyet tud? – kérdezem mély levegővételek között.

Legurulok róla, majd mellé fekszek, látszólag neki meg sem ártott ez a hancúr, de én teljesen kivagyok.

– Ki...készítesz! Főleg ott lent...– lihegem.

– Te mondod? – nyom egy puszit a homlokomra.

– Neked köszönhetően én öt perc és álomba zuhanok. – mondom még mindig zihálva.

– Persze, fogd rám. – csókol újra meg.

Kimászok az ágyból, hogy legalább valamit kapjak magamra. Carlisle is így tesz.

– Most már szeretem ezt az ágyat. – néz rám.

– Ha így csináljuk mindig elbúcsúzhatsz tőle rövid időn belül. – mondom kuncogva.

– Jó éjt, szeretlek. – mondja, miután visszakúsztam az ágyba.

– Én is. – motyogom, majd ténylegesen álomba merülök.

Nem kellett volna...

Újra a műterembe vagyok. Hallom, ahogy Jasper feje roppan egyet és elválik a nyakától, most valahogy pontosabban látom azt, hogy hogyan ölik meg a társamat.

– Ő lesz a következő. – mondja újra Victoria.

Ilyenkor keltem fel az álmomból, amikor ezt álmodtam, de most nem megy.
Nem tudok felkelni, az álmomba ragadtam.
A saját álmom a fogságba ejtett.
Most azt is látom, hogy hogyan égetik el a társamat. Victoria ördögi nevetése olyan valóságos, hogy kezdem azt hinni, hogy ez most tényleg megtörténik.
Victoriával van valaki, akinek a sziluettjéből hirtelen nem tudom kivenni, hogy ki lehet, de amikor kilép a Hold fényébe, meglátom őt.
Rileyt, az egykori társamat, aki viszont nem vigyorog, ellenkezőleg, rettegéssel teli áll a vörös ribanc mellett.

– Hogyan akarod a társadat és a családodat megvédeni, ha önmagadtól nem tudod saját magad megmenteni? Ha egy álomból nem tudsz felkelni, akkor mégis, hogy véded meg őket? Saját magad miatt nem tudsz felkelni, mert azt hiszed, hogy miattad történt meg ez a dolog. -mutat Riley Jasper égő holtteste irányába. -Magadat ócsárlod minden rossz dologért, ami velem történt azért meg főleg. Nem mindenért te vagy a hibás, Jess, hidd ezt el és akkor akár azonnal fel tudsz kelni, ha nem teszed meg ennél borzalmasabb dolgokat is fogsz látni ebben az álomban, úgyhogy gyerünk kelj fel! Hamarosan amúgy is lesz egy hívásod...

Riley hangja elhalkul és pedig a sötét szobámba találom magam, a pólóm és a rövid nadrágom, amit felvettem teljesen átázott az izzadságtól.
Annyira nem tudom, hogy hol vagyok hirtelen, hogy kipattanok az ágyból és villanyt kapcsolok.
Carlisle ezt mind végig nézte.

– Jess, megint álmodtál?

Csak bólintani tudok. Nem kapok pánikrohamot, de szédülni kezdek, aminek a következménye az, hogy visszarogyok az ágyra.
Csak egy álom.
Egy nagyon rossz álom...
A kezem megint remegni kezd. Carlisle odatérdel elém és simogatni kezdi a lábam.

– Ölelj meg! – kérlelem.

Jó szorosan magához húz és addig nem ereszt ameddig meg nem nyugszok.
Miért volt Riley az álmomban? Most csak erre a kérdésre tudok gondolni. Lényegében ő segített kijutni az álmomból, amit tudom, hogy a tudatom hozott létre, de miért, MIÉRT állította be jófiúnak a volt társamat...

– Jobban vagy? – kérdezi Carlisle.

– Aha...– suttogom.

– Hozzak valamit?

– Vizet. – nyögöm ki.

Amilyen gyorsan csak tud már hozza is, én pedig egy húzásra megiszom a pohár tartalmát.
Lehet valami erősebbet kellett volna kérnem, akkor talán holnapra elfelejteném ezt az álmot.
Nem szabad visszaemlékeznem rá, mert abból megint roham lesz és amennyire én most kivagyok az fog kisülni, hogy a mentő visz el.

– Rühellem az álmokat...– mondom.

– Ugyanazt álmodtad?

– Ugyanazt, de rosszabb volt...valóságosabb...

– Kicsim...– simogatja meg az arcomat.

– Ezt mondd még egyszer...nagyon jól hangzott. – eresztek el egy mosolyt.

– Kicsim. – suttogja, majd gyengéd csókot lehel a számra.

Az éjjeliszekrényemen csörögni kezd a telefon, mivel hajnali három van, nem hiszem, hogy nem lenne fontos...
Eszembe jut az álmom és Riley szavai:
Hamarosan amúgy is lesz egy hívásod.
Reszketve megyek a telefonomhoz, az sem nyugtat meg, hogy Sam hív.
Baj van.
Sosem hív ilyenkor.

– Jess...– szól rekedten.

Ne.
Ne.
– Mi történt Sam? – kérdezem feszélyezetten.

Carlisle látja rajtam, hogy mindjárt rosszul leszek, így odajön hozzám és hátulról megölel, de nem marad így sokáig, mert őt is hívják. Biztos vagyok benne, hogy Alice az.

– Itt van, újra. – jelenti ki Sam. – És nem egyedül.

Találkozzunk Cullenéknál.
NE! Victoria már megint idejött...

– Oké. – mondom némán.

Miután leteszem a telefont Carlisle felé fordulok.

– Alice? – kérdezem.

Nem válaszol, csak bólint.

– Bassza meg! A kurva életbe! – mondom hangosan.

Felkapok magamra egy kék farmert meg egy szürke melegítő felsőt és felébresztem apát, a szó szoros értelmében berontok a szobájába és villanyt kapcsolok.

– Apa, ébredj! – szólalok meg.

– Mi az? – kérdezi kómásan.

–Felöltözöl és velünk jössz, siess!

– Velünk? – értetlenkedik, miközben a szemét dörzsöli.

– Igen. Carlisleal és velem.

Nem tesz fel további kérdéseket, engedelmeskedik és öltözni kezd. Kint várom őt, miközben terveket kovácsolok arra, hogy hogyan maradjak életben és hogyan védjem meg a családom.
Helennek telefonálok, hogy vissza ne jöjjön Forksba. Nagyon nem tetszik neki ez az ötlet, de végül hallgat rám. Ryan sem ússza meg a hívásomat, de neki az ereje miatt vissza kell jönnie. Szükségem van rá. Anyát a Cullen házhoz vezénylem.
Apám öt perc múlva Carlisle kocsijában ül velem együtt.

– Jess, mi törtét?

– Az, mint múltkor...

– Meg fog ez oldódni valamikor?

– Nem tudom apa...

A halálommal vagy Victoria halálával biztosan.
Megint ott tartunk, mint néhány hónappal ezelőtt.
Küzdhetek a családomért.
És a családom küzdhet értem.
De együtt megoldjuk.
Bármi áron.