Sziasztok!
Bocsi mindenkitől, hogy nem tettem fel jópár napja részeket, de nagyon sok dolgom volt, VISZONT kárpótlásként, ma két részt is felteszek!🤗
Jó olvasást kívánok! 💕
———————————————————

A pokolban is lehet boldog az ember, ha együtt lehet azzal, akit szeret."

Mennyasszony vagyok!
Engem, Jessica Reedet, aki úgy hitte, hogy kilenc macskával fog meghalni eljegyeztek, méghozzá az az ember, akire a legjobban vágytam.
Hihetetlenül boldog vagyok, a ténytől, hogy végre talán jó is történik az életemben elkezdek a jövőmről elmélkedni.
Milyen jó lenne családot alapítani egy olyan emberrel, akibe szinte az első pillanatban szerelmes lettem, persze ezt a hülye, makacs fejem elsőre nem szándékozott belátni.
Ott van leszarva, hogy nem lehet vérszerinti gyerekem (bár Rosalie nagyon szeretné, Aro és társai ezt olyannyira nem díjaznák, hogy biztosan megölnék a gyereket és minket is, szóval ezt a tervet sajnos nem tudjuk megvalósítani), a lényeg, hogy mostantól meg fog változni az életem és jó irányba.
Megszerettem az életemet, a tizenegy évvel ezelőtti Jessicának, aki öngyilkos hajlamokkal ment a Volturihoz nyoma sem maradt és ezt köszönhetem Carlislenak. Ő világított rá arra, hogy nem vagyok szörny, hanem egy különleges vámpír, aki mindent megtesz más emberek boldogságáért.
Ez a szerelem, amiben én sosem hittem. Sosem hittem, mert azt hittem, hogyha valaki nagyon szerelmes akkor előbb-utóbb elvállnak egymástól, mivel anyáék is ezt tették. Egyik napról a másikra már az ügyvédnél voltak és írták is alá a papírokat, ezzel romba döntve meghitt családi idillünket, pedig szerették egymást, jobban, mint bármit.

–Te már megint itt vagy? – kérdezem Arot, akinek a városi kirándulása idő előtt véget ért.

– Olvastam a gondolataidban, mikor visszajöttem, azért jöttem ide. – helyezkedik el az ágy sarkában.

– Csodálatos, nyugta sem lehet a vámpírnak, nem hogy örülnél, hogy ide-oda mászkálhatsz a házban, de nem, mert neked lét fontosságú volt , hogy matass az agyamban.

– Gondoltam, bár nem szívesen, de gratulálok.

Aro gratulációja felér egy lovaggá ütéssel, régebben mikor ő képzett soha nem jegyezte meg, hogy milyen erős vagyok vagy éppen azt, hogy milyen jól harcolok, szóval ez egészen új nekem, így nagyon mondani sem tudok rá semmit.

– Köszönjük. – felelem végül.

Nyomja valami a szívét, látszólag teljesen Aros érzelmei vannak, de mélyen legbelül motoszkál benne valami, amit nem nagyon szeretne felszínre hozni.

– Igen, nyomaszt valami.

Azt a kurva pajzsot miért felejtem el mindig felhúzni?

– A gondolataid nyomasztanak. És ez miatt kérdéseket fogok feltenni, ezért kérlek válaszolj rájuk. Őszintén.

Intek a kezemmel, hogy kezdjen kérdezni. Mocorgoni kezd, ennélfogva tudom, hogy ez egy olyan párbeszéd lesz, amire most egyáltalán nincs szüksége.

– Ha nem lennél vámpír szeretnél gyereket? – érdeklődik.

Ez valami becsapós kérdés lesz, ez azért már tényleg olyan dolog, amit Aro, ha kínoznák sem tenne fel. Vajon, ha nemmel felelek, akkor mit szólna, vagy ha igennel felelnék, akkor azt feltételezné, hogy a vámpír életemben is akarok, ezáltal úgy dönt, hogy megöl mielőtt ez az egész beteljesedne?
Sok a kérdés a fejemben, mert a Volturi vezetőjének logikáját csak kevesen értik és sajnos nem vagyok azon kevés ember között, akik értik Aro logikáját.

– Miért kérdezed?

– Csak egy értelmes választ várok, ezzel nem a halálodat írod alá.

Pedig ismerve őt azt kellene feltételeznem, de igazat mondott ezért válaszolhatok akár igennel is, amúgy is kíváncsi lennék a reakciójára.
Ha túl sok időt töltök válaszolás nélkül, akkor azt fogja sejteni, hogy már gondolkoztam is gyereken, ami valljuk be nem ideális, mellesleg tényleg nem kellene megvárnom míg a nap lemegy.

– Igen. – felelem.

Mélyet bólint, ami nála lehet rossz és jó is. A hócipőm tele van, hogy nem tudok kiigazodni ezen a vámpíron. Érzéseiből semmit sem tudok kiolvasni, olyan semmilyen érzést érez, tipikus Arosan.

– Tegyük fel, hogy az áruló...

– Szépen beszélj róla! – szólok rá.

– Jól van, akkor tegyük fel, hogy történik egy kis baleset az ágyban és terhes lennél, hajlandó lennél elviselni azt a kínt, ami a terhességgel jár, hajlandó lennél életet adni egy gyereknek, akinek ténylegesen te vagy az anyja és az apja az a vámpír, akit mindennél jobban szeretsz?

Most már végérvényesen fogalmam sincs arról, hogy mire akar kilyukadni. De, amit mondott az elgondolkoztat, vajon tudnék kínban élni három hónapig csak azért, hogy megszüljek egy hibridet, és még a szülésről nem is beszéltem, ami ennél még fájdalmasabb. Sok fájdalmat viseltem már el életem során, de képes lennék egy vámpírterhességet elviselni, hogy életet adjak az utódomnak, a gyerekemnek? Hülye kérdés...Az a gyerek, mikor még csak embrió állapotában van akkor is már az életem része lenne, a legjobb dolog az életemben, akit mindennél jobban szeretnék, szeretném az illatát, a mosolyát, ahogy kimondja az első szavakat. Ha megszületne az lenne az első, hogy megnézném kire ütött leginkább, a nyugodt apjára vagy a tűzben edzett anyjára. Istenem, ezekért a dolgokért, akár a pokol tüzén is égnék, egy kis háromhónapos kín, majd a szülés okozta fájdalom mit sem számítana.

– Természetesen.

– Elárulok neked egy titkod Jessica, ha te egész végig a terhességed alatt vámpírformádban leszel nem hibrid babának fogsz életet adni, hanem egy normális vámpírnak, lehet, hogy emberformádban esel teherbe, de attól még a vámpírformádban fejlődik ki.

Nem rejtem véka alá azt, hogy leesett az állam. Ezt mégis, hogy nem tudtam? Tény és való, hogy semmit nem segít a helyzetemen, mert vámpírt szülnék, de a tény, hogy a testem ilyet is tud meglep.

– Köszönöm, hogy ezt elmondtad, de még mindig ötletem sincs, hogy mire akarsz ezzel célozni.

Mosolyra húzódik a szája, nem Aros mosolyra. Ez valahogy...más, talán így mosolygot, amikor még ember volt. És most jött el a pillanat, hogy ettől a mosolytól nem félek, ellenkezőleg valamiért én is mosolyogni kezdek.

– Nagyjából ezer éve nem volt vadász a Földön. Ezzel a párbeszéddel csak felakartam hívni a figyelmed valamire. A törvényünkre.

Miért is gondoltam, hogy ez az ember nekem jót akar...Mindjárt kapok egy fenyegetést, ha gyereket szülök akkor jön a Volturi lemészárolni a családomat.
Közbe akarok vágni, azzal, hogy nem kell papolni nekem a gyerekvámpírokról úgysem lesz gyerekem hála miattuk, de csendre int és folytatja:

– Mi is a törvényünk?

– Ha egy vámpír gyerek születik vagy átváltoztatnak egy gyereket, arra halál vár, a szüleivel együtt...

– Nem, Jessica, pontatlanul fogalmazol. A törvényünk úgy szól, hogyha gyereket változtatnak át vagy egy hibrid születik azt meg kell ölnünk a családjával együtt, de Jessica te hús-vér vámpírt szülnél, amit nem korlátoz a törvényünk és ezt nem is akarjuk megváltoztatni.

Megdermedve meredek a legkegyetlenebbnek titulált vámpírra, a reakcióm elmaradt, de csakis azért, mert erre nem tudok mit mondani, nem tudok, hogy reagálni, egyszerűen csak örülök, hogy nem borultam egyenesen le a parkettázott padlóra.

– Te most ezzel azt akarod mondani, hogy...hogy...– képtelen vagyok befejezni a mondatot, mert még mindig hihetetlen a számomra.

– Azt akarom ezzel mondani, hogy zokszó nélkül lehet gyereked, bár, ha őszinte akarok lenni nem szívesen akarom, hogy pont a Cullenék fejétől legyen, de ha te szereted én nem tartalak vissza.

Túl sok szép dolog történt velem ebben a napban, ki van zárva, hogy ez nem álom, biztosan meghaltam Victoria keze által és véletlenül a mennyekbe kerültem, de hát az is lehetetlen. A két lehetetlen közül a kisebbik lehetetlent kell választanom, ami az, hogy itt ülök rádöbbenve, hogy lehet gyerekem. Anya lehetek vámpír létemre.
A kis pillangók a gyomromba szárnyra kelnel, szinte táncot járnak az összeszűkült gyomromban, sőt az egész testemben.
A gyűrűmre pillantok, mely oly csodásan csillog a lámpa fényénél, aztán egy csepp víz hullik rá, majd még egy és még egy.
Sírok, már megint.
Óvatosan állok fel az ágyról, mert számítok rá, hogy a dolog, amit most megtudtam az visszaránt az ágyba és nem fog onnan elereszteni soha. A hatalmas ablak felé fordulok, hogy Aro még véletlenül se lássa, hogy a sírásból zokogás lett.
Nem akarok gyengének látszani előtte, de muszáj vagyok megköszönni neki MINDENT.
Továbbra is az ágyon ül, folyamatosan egyre közelebb megyek hozzá, amitől szemei kitágulnak.

– Jessica, tudom mit akarsz, meg se próbáld! – figyelmeztet.

De én meg sem hallom a hangját csak megyek előre, aztán amikor megfelelő távolságra állok tőle megölelem és rajta sírom el az örömömet.
Néhány pillanatig csak egyhelyben áll, tudom, hogy azért, mert nem tudja, hogyan kell megölelni a másikat, sosem tettem vámpír életében, de megtörik a jeges szíve. Nem életem legjobb ölelése, de a legváratlanabb díjat biztos elnyerné.
Megölelt és ez boldogsággal tölt el, mert én voltam az, aki áttörte jeges szívét és a gonosz, ádáz vámpírból valami emberségeset faragott, nem a legjobb embert, viszont ez most nem számít, egyetlen egy dolog számít, az, hogy megváltozott.
Minden ember tud változni, csak meg kell találni a megfelelő embert, aki el tudja vele hitetni, hogy tud változni és akiért érdemes is változni. Aronak én voltam ez az ember, ami nagy büszkeséggel tölt el.

– Olyan jó illatod van. – töröm meg a csendet.

A pézsma és bermagott illata valahogy hasonlít Charliéra.

– Mondja ezt az, akinek a nyaki vénája egyenesen az orromnál van.

– Jaj, ezer bocsánat! – húzódom el tőle. – Köszönöm, hogy elmondtad mindezt és köszönöm, hogy nem változtattok a törvényeiteken.

– Én köszönöm, hogy visszahoztál belém valamit, amiről azt hittem, hogy sosem lesz már bennem. – mosolyog rám. – Ha kell valami csak szólj én itt leszek, mindig.

Mindig.
Egy újabb utalás arra, hogy sosem ártana.
Úgy tűnik a mai nap egymásnak adogatják a kilincset a látogatóim. Amint kilépett Aro azajtón Carlisle jelenik meg nálam. Aro nagyon gyorsan elmormol neki is egy gratulációt, de vele már cseppet sem kedves.
Nos, igen, idő kell neki, hogy ne csak velem kommunikáljon úgy ahogy.

– Mit keresett bent? – kérdezi Carlisle.

– Gyakorlatilag felvilágosított dolgokról.

– Kíváncsivá tettél. – csókolja meg a nyakamat.

Leültetem magam mellé, hisz amit én most megtudtam azt neki is tudnia kell.
Nem tudom, hogyan fog hozzáállni ehhez a kicsi, de annál értékesebb információhoz. Szereti a gyerekeket, ebben nem kételkedek, de egy vámpírgyereket is eltudna viselni maga mellett?

– Amikor még ember voltál, szerettél volna gyereket?

– Igen. Minden vágyam egy kislány volt, de nem találtam meg azt az embert, akivel szerettem volna leélni az egész életemet és amikor vámpír lettem rá kellett jönnöm, hogy marad az örökbefogadás.

Gyerünk Jess, mondd el neki! – bíztatom magamat. Az ölébe húzom magam, csakhogy minden szempontból rám koncentráljon.

– Carlisle...Ha úgy gondolod, hogy én vagyok a megfelelő személy, aki életet adhat a vérszerinti gyerekednek akkor...akkor csak tudatni szeretném veled, hogy lehet gyerekünk, ezért jött Aro, hogy ezt elmondja. – remeg meg a hangom.

– Micsoda? – suttogja.

Elmesélem neki a történetet elejétől a végéig, egy szót sem hagyok ki abból, amit nekem mondott Aro. Figyelmesen hallgatja a sztorimat, de érzem rajta, hogy sokkal inkább tenne velem az ágyban megannyi dolgot, mert boldoggá tettem.
Azt hittem, hogy csak mosolyogni fog az egészen és örülni, hogy lehet gyereke, de ugyanúgy reagált, ahogy én, legalábbis majdnem...ő azért nem kezd el pityeregni, de neki is könnybe lábadnak a szemei.

– Egy csoda vagy, Jessica Reed, az én csodám! – fektet az ágyra.

Egy szempillantás alatt megszabadulok a rajtam lévő pólótól, de több ruhadarabtól nem engedi, hogy megszabaduljak.

– Most akarunk neki állni a gyerekprojectnek? – nevetek.

Csókokat nyom a testem minden pontjára a hasamra, a nyakamra, majd a kezünket egymásba kulcsolja, szépen lassan a keze levándorol a csuklómra és azt fogja meg véglegesen.

– Nem állt szándékomban most gyereket csinálni. Majd pár év múlva.

A nadrágommal kezd el babrálni, de elhúzom onnan a kezét, előbb kérdezni szeretnék tőle valamit, amit nem hinném, hogy a légyottunk közben illene megkérdezni.

– A-a! – csapok a kezére, miután megpróbált megint ott nyúlkálni, ahol még nem engedem neki. – Előbb a lánykérés részleteit szeretném hallani. Utána csinálhatsz velem akármit.

– Akármit? – csókol meg.

– Akármit. – súgom a fülébe.

Hangos sóhaj kíséretében száll le rólam, én meg törökülésbe helyezem magam, majd egy kissé előre hajolok, azáltal többet mutatva két keblemből.
Szúrós pillantásokat lövell felém, mivel tisztában van vele, hogy direkt csinálom vele.

– Ne csináld, mert akkor nem várhatsz tőlem egybefüggő beszédet.

– Hmm...nem is hallottalak még akadozva beszélni. – dőlök még előrébb.

– Az őrületbe kergetsz, Jessica!

Nevetve mászok közelebb hozzá, hogy megcsókolhassam, beleharapok a szájába, de most egy jó nagyot, hogy érezze a törődést, hisz mondtam már neki: ne nevezzen Jessicának, mert utálom. A harapásom miatt felszisszen és sajnos ezzel én jártam rosszul, mivel a csípőmet gyengéden megfogva lefektet az ágyra és hogy ne tegyek semmi incselkedőt a kezeimet a kezeivel gyengéden az ágyhoz szorítja.

– Sokkal jobb! – sóhajt fel. – Szóval Apád majdnem táncot járt örömében, azt mondta, hogy nálam jobb embert nem is tudna elképzelni melléd. Anyukád pedig azonnal az esküvőt kezdte szervezni.

– Jellemző. – nevetem el magam.

– És most azt csinálok veled, amit akarok.

A nadrágom azonnal lekerül rólam és a fekete bugyim is, amit nem is olyan régen villantottam meg Jaspernek véletlenül. Apró mozdulatokkal húzza le rólam, majd a parkettán landol. Ujjai belém hatolnak és lassan mozogni kezdenek. Először csak lassú mozdulatokkal húzza két ujját ide-oda, tudja, hogy emberformámban vagyok, ezért nem akar fájdalmat okozni. A hátam ívbe feszül, kezeim a fehér lepedőt markolásszák a kéjtől, de nem adok ki hangokat, mivel ebben a házban csak úgy hemzsegnek a vámpírok, lentről nem hallanák meg, hogy mit csinálunk itt fent, de ha valaki elmegy az ajtó előtt akkor az elég kínos lesz. Lejjebb csúszok az ágyon, hogy ujjai mélyebbre hatolhassanak, ezzel a mozdulattal tudatom vele, hogy én felkészültem a hirtelen halálomra, mosolyogva nézi a szenvedésem a levegővételekkel, próbálok a lehető legmélyebbeket lélegezni, ezzel a levegővételeimre koncentrálok és nem a bennem lévő nyomásra. Gyorsabb tempóra kapcsol az ujjaival, amit tényleg nem bírok érzelmek nélkül végig nézni, így zihálva kezdem venni a levegőt.

– A végére meg fogsz halni, ha emberformádban maradsz, szívem. – neveti el magát.

– Nem...érdekel. – nyögdécselem.

Elfogok ájulni, előre érzem. Emberformámban ez az egész szinte függővé teszi az embert, annyira jó, mintha a mennyekben lennék és aranyos kis angyalok kényeztetnének, de közben meg minden pillanatban arra gondolok, hogy elakarok húzódni a pokoli fájdalomtól, de valahol el kell kezdeni, ha gyereket akarok, márpedig akarok...Édes istenem, ha ez ennyire fáj, hogy fogom elviselni a szerszámját?
Nyugi, Jess, ha túlélted James erőszakoskodását, amit egyáltalán nem akartál, akkor túléled ezt, mert ezt akarod.
Újabb csókokat kapok tőle, amivel a lenti fájdalom feledésbe merül, visszaszolgáltatja azt, amit ez előbb tőlem kapott: Ő is beleharap a számba, amitől már tényleg hangos nyögés hagyja el a számat...vagy inkább nyögések sorozata.

– Atyaég! – rebegem.

A legjobb pillanatot választotta valaki a telefonálásra, mivel pont most hívnak, pedig aztán nagyon kezdtem élvezni.

– Picsába... –morgolódok.

Amikor megnézem, hogy ki hív rögtön lever a víz.
Ennyi volt a boldogság a mai napra, ugyanis Riley hív, ami nem egy jó ómen.

– Mondjad.

A telefon majd' kiesik a kezemből, ezért két kezemmel markolom. Néhány perccel ezelőtt a felhőtlen boldogság vett körül, de ez a hívás egy az egyben lerombolta ezt és a rémület vette át a helyét.

– Úúú, szerintem nagyon megzavartalak, legalábbis a lihegésedből erre asszociálok, de gondoltam felhívlak, ugyanis Victoria nyomára leltünk.

– Leltünk?

– Igen. Összetalálkoztam az erdőben Alinával. A hegyeknél vagyunk, gyertek, ha gondoljátok.

– Azonnal ott vagyunk!

Nagyon gyorsan öltözni kezdek, pedig már nagyon a csúcs felé közeledtem...

– Én...mindjárt jövök, addig szólj a többieknek. – mondja Carlisle, aki valószínűleg a mosdóba ment lemosni a kezeiről...engem.

A gondolattól kuncogni kezdek, de örömöm megint nem tart sokáig, hiszen Victoria nyomára akadtak és nem véletlenül, a csaj nagyon jól rejtőzik, talán jobban, mint Houdini, így van egy olyan érzésem, hogy tervezetten akarta, hogy megtalálják.
Most van a legnagyobb esélyem arra, hogy Victoriát végre hatástalanítsuk. Erre azonban nem szabad gondolnom, nem élhetem bele magamat.
Szinte leugrok a lépcsőről, hogy a többiekhez siessek. Még mindig lihegek, de legalább foghatom arra, hogy siettem. Eszeveszett hadarásba kezdek:

– Victoria nyomára akadtak, így megyünk és segítünk nekik, valaki maradjon itt a szüleimmel és Breevel.

– Én maradok. – jelenti ki Edward.

– Szerintem inkább Jasper maradjon, nem lenne kellemes megint együtt maradnunk.

– Felejtsd el, én megyek, max a kötelékünkkel kezdünk valamit.

Nincs időm vitatkozni vele, az első és legfontosabb az, hogy Victoria megdögöljön végre.

– Jó, nem megyek vitákba, inkább siessünk.

Gyorsan értesítem Arot, mert ha ő jön, akkor talán nyertesen jöhetünk ki ebből.
Victoria kurvára meg fog halni, nem hagyom, hogy elmeneküljön.