„Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni."

Biztos vagyok benne, hogy a pokolba kerültem, a szememet még nem bírom kinyitni, de a fájdalom még mindenhol ott van. A lábamban lévő fájdalom ugyanolyan, mint amikor belém döfték azt a tőrt, illetve a két combom közötti fájdalom sem enyhült, ráadásul az utóbbi miatt teljesen megalázva érzem magam. James lényegében megerőszakolt az ujjaival. Bár kitudja...lehet, hogy ezek a kínok már el is múltak, csak újra megtették velem a pokolban. Annyira fáradt vagyok és szinte semmire nem emlékszem. Megölték Jamest ez az utolsó emlékem, ezután nem emlékszem semmire. James meghalt és ez a lényeg. Soha nem fogja fenyegetni Alicet vagy bárki mást.

– Olyan kiszolgáltatottan fekszik. – suttogja valaki.

– Édes Istenem! Miért engedtük el arra a kiképzésre? Akkor nem történt volna meg ez. – suttogja egy női hang. – Jaj, Charlie ilyen rosszul még sosem festett!

Miért hallom anya és apa hangját? A pokolban lehet hallani az élők szavát?
Azt erősen kétlem, viszont, ha nem a pokolban vagyok, akkor csak egy magyarázat van rá, hogy miért hallom őket.
Túléltem.
De erre gondolni sem merek, hiszen még a szememet sem tudom kinyitni.
Pedig, ha megakarom tudni hol vagyok muszáj lesz.
A fehér fény irritálja a szememet, amikor kinyitom, így gyorsan visszacsukom, majd újra kinyitom nagyon lassan.
Egy ágyban fekszem, amikor lenézek magamra látom, hogy mindenféle cső és zsinór áll ki belőlem.
Az egyik kezembe az infúzióstű, a másikba pedig egy sárga zsinór vezet egy zacskóba lévő folyadékba.
Sárga zsinór, tehát morfiumot kapok.
És még ígyis mindenem fáj.
Az orromból is cső áll ki, tehát mesterségesen táplálnak.
Túléltem!
Azt a rohadt! Élek!
Ficánkolni kezdek, mert valahogy nagyon kényelmetlennek érzem a pozíciót, ahogy fekszem.
Anyuék azonnal rám figyelnek. A szemükbe akarok nézni, de a szemem akaratom ellenére lecsukódik. Az a morfium nagyon kiütött. Hallom az EKG hangját, amit hozzám kötöttek, teljesen normálisan csipog.

– Anya...Apa...– mondom rekedten.

Mind a ketten azonnal odajönnek hozzám én pedig kinyitom a szemem.

– Édes kislányom! – kezd el sírni anyu.

Ha valaki az utcán megállítana minket meg nem mondaná, hogy ő az anyám, szerintem azt feltételeznék, hogy a nővérem. Anya a génjei miatt nem néz ki harminc évesnél többnek, pedig már a negyvenes évei közepén jár. A bőröm színét és a hajamat is tőle örököltem, viszont anya haja a válláig ér és szőke tincsek találhatóak benne. A fekete kosztümjében úgy néz ki, mint egy vállalkozó, aki mindent megtesz a pénzért, ezzel szembe anyám ennek az ellentetje.
Apa sem bírja sokáig és ő is sírni kezd.
Most ébredtem fel erre ezek sírnak...kedves fogadtatás.

– Könyörgök ne sírjatok, mert visszaalszok! – morgok rájuk.

Nevetni kezdenek, de közben a szemükből még mindig folynak a könnyek.

– Szólok az orvosodnak. – jelenti ki Charlie, majd kisétál az ajtón.

Ugyanabba a kórteremben vagyok, mint a múltkor.

– Mi történt? – kérdezem anyától minden erőmet összeszedve, hogy ne hablatyoljak.

A morfium nem éppen jól hat a nyelvemre, de megbirkózok ezzel a mondattal.

– Édes kis csillagom! – szipogja anyám. – Nem is tudom, hogy elmondjam-e...

– Jó lenne...

– Miután megsebeztek, behoztak ide élet-halál között. Négyszer kellet újraéleszteni és az orvosok már lemondtak rólad, de te visszajöttél az élők közé, annyi vért vesztettél, babám...Ha nincs Dr. Cullen, akkor már halott lennél. – mondja, miközben a homlokomat simogatja.

– Carlisle? – kérdezem.

Megmentett! Az én vámpírom megmentett!
Nem nagyon szabad örülnöm, mert, ha az EKG-n a vonalak megugranak anyám biztos befejezi a beszélgetést velem.

– Ó, igen, annyira szakszerűen látott el téged a műteremben, hogy már csak a sorson múlott, hogy életbe maradsz...és...úristen...Jessie ilyen közel még nem voltál a halálhoz...

Nagyon sír, de bevallom én is elkezdek.

– Mennyi ideig voltam kómában? – kérdezem tőle.

– Drága szívem...harminchat napja hoztak be...azt hittük, hogy...ki sem mondom, hisz felkeltél!

Harminchat napja...és még mindig mindenem fáj...

– Anya...Szeretlek! – mondom mosolyogva.

– Édes csibém, én is nagyon szeretlek! – nyom puszit a homlokomra. – Hogy érzed magad?

– Nagyon fáj mindenem...ugyanúgy, mint harminchat nappal ezelőtt...– mondom megtörten.

– Kicsi kis csillagom...most már minden rendben lesz és hamarosan nem fog fájni, megígérem!

Nagyon bőgni kezdek, és nem a fájdalom miatt, hanem mert élek...és talán a két combom közötti fájdalomtól is...valahogy az rosszabb, mint a combomban lévő.

– Anya...az az ember...– kezdem a mondatot, de nem bírom befejezni. Inkább rámutatok, arra a dologra, amely a két lábam között van. A kezem nagyon elkezd remegni, de most ez izgat a legkevésbé.

– Megerőszakolt? – kérdezi rémülettel anyám.

– Az ujjaival...néggyel...– mondom halkan.

Itt jött el a pillanat, amikor Jessica Reed a híres vámpír igazán megtörik...Nem szeretném, hogy anyám így lásson, de kitörnek rajtam az érzelmek. Anyával együtt sírunk, ő azért, mert látja, hogy megtörtem én meg azért, mert látom anyámat megtörve és fáj mindenem.

– Cullenék minden nap bejönnek hozzád...Dr. Cullen meg majdnem minden szabad percét itt tölti. Ryant és Helent alig lehet innen elzavarni minden nap, Samék is be szoktak jönni hozzád, sőt kétszer volt bent két pasas egy szőke hajú meg egy negyvenes évekbeli pasi...azt mondta apád, hogy valami szövetség van köztetek...– meséli anyám.

Aro és Caius meglátogatott? A hírtől kitör belőlem a röhögés.

– Mi az? – kérdezi ledöbbenve anyám.

– Semmi...csak fura, hogy az a két fickó bejött...

Kopognak az ajtón, majd egy hatvanas évei végén járó nő jelenik meg az ajtómban, apám mellett, tehát ő az orvosom. Barna hajába már megcsillannak az ősz hajszálak...ha tényleg ő volt az orvosom egész végig, lehet én okoztam neki egy-két ősz hajszálat a döglődéseim miatt...

– Jessie! Hallom felébredtél! Örülünk, hogy megint velünk vagy! A nevem Clara Walter én vagyok az orvosod. – mondja kedvesen, majd az ágyamhoz sétál.
– Azt megkérdezhetem, hogy hogy vagy?

Anyára nézek, ezzel tudatva az orvossal, hogy neki már elmondtam, szóval nyugodtan beszélhet vele.

– A lányom nincs jól. Egy hónapja támadták meg, de még mindig ugyanolyan állapotban érzi magát és...– rám néz, majd apára. Bólintok neki, hogy folytathatja, engem nem zavar, ha elmondja apu szeme előtt. – Szexuálisan bántalmazták és még mindig érzi a fájdalmat.

Az orvos rám néz és az ő szemében is látom, hogy mindjárt megereszt egy-két könnyet...
Hát igen...ennyi ideig csak, akkor fáj, ha bármilyen formában megerőszakolnak, ha igazán keményen csinálják...sajnos egy vámpír tette, így a legkeményebb élményem volt, még ha „csak" a négy ujját használta is...

– Ó, szívem! Annyira sajnálom. – mondja szomorúan az orvos.

– Hogy lehet valaki ilyen szadista? Remélem a pokolban fog megrohadni! – idegeskedik apám.

– Mi most magadra hagyunk téged Claraval, mindjárt visszajövünk. – mondja anyám, majd az ajtó felé indulnak.

– Anya vagy Apa! Nem keresi meg valamelyikőtök Ca...úgy értem Dr. Cullent? Megakarom köszönni neki, amit értem tett.

– De, persze! Megkeressük, addig pihenj csak!

Már két perce kimentek, de az orvos még mindig csak áll és engem néz.

– Bocsánat...nem vizsgál meg? – kérdezem tőle zavarodottan.

– De megfoglak, de előbb nem akarsz Dr. Cullennel találkozni? – mosolyog rám huncutul.

A viszont mosolygás helyett értetlen pillantásokat kap tőlem.

– Ó, drágám...azt hiszed nem vettem észre, hogy Carlisle mennyire aggódik érted? Nem most jöttem le a falvédőről...– kuncog. – Egyébként még megszeretném köszönni, amit az országért teszel, köszönjük, hogy vagytok nekünk. Az unokám pedig üdvözöl. –
kacsint rám.

Úristen, hát ezért volt ismerős a neve az orvosnak! Hisz ismerem az unokáját!
Milyen kicsi a világ!

– Betty Walter az unokája? – kérdezem, amit már úgyis tudok.

– Így van...emlékeztem a nevedre, amikor behoztak, Betty elmondta még régebben a nevedet...többek között azért vállaltam a kezelésed, mert én is szerettem volna valamit tenni érted, ha te már visszamentél az unokámért abba a moziba.

– Csak a munkámat végeztem...– mondom.

– Így van...de ezt a legtöbben nem tették volna meg...

Megint nyitódik az ajtó és az én őrangyalom jön be rajta.
Mért kezdek el megint sírni?
Ma úgy néz ki nem bírok az érzéseimmel.

– Carlisle! – mondom.

Ha nem lennék csövekhez láncolva biztosan kiugrottam volna az ágyból, hogy a nyakába ugorjak, de nem tehetem meg, többek között azért sem, mert Clara agyon csapna.
Így ő jön ide hozzám és úgy néz ki nem zavarja, hogy az egyik kollegája is bent van. Olyan gyengéden ölel meg, hogy szinte elveszek az ölelésébe, aztán leül a baloldalamnál lévő székre és megfogja a kezem.

– Úgy aggódtam! – szólal meg gyengéden.

– Nem volt jobb dolgod, minthogy minden szabad percedet mellettem töltsed? – kérdezem tőle.

– Ahogy látom a humorod visszajött. – kezd el nevetni.

– Amennyi morfium van bennem többet ne várj tőlem. – mondom én is mosolyogva.

– Nos, ha a turbékoló gerlepár végre befejezi, akkor megnézném a sérülésed. – mondja mosolyogva Clara.
Bólintok, így közelebb jön hozzám és lehúzza rólam a takarót.

Felhúzom a lábam, hogy hozzátudjon férni a bekötözött combomhoz. Nagyon finoman elkezdi lehámozni róla a kötést, de ez is rettenetesen fáj, amiért felszisszenek és erősebben szorítom Carlisle kezét.

– Ez nagyon csúnya még mindig. -csóválja meg a fejét.
– Lehetek veled őszinte, Jessie? – kérdezi tőlem.

Lassan bólintok, majd újra elkezd beszélni.

– A csodával határos, hogy ezt túlélted...annyi vért vesztettél kis idő alatt, hogy azt nem sokan élik túl...ráadásul az a négy újraélesztés...egy csoda vagy.

Carlisle-ra nézek, ő pedig rám mosolyog azzal a „mit mondtam?" tekintetével...Ugyanezt mondta nekem, amikor kint voltunk nála az erkélyen...
„Te nem egy szörny vagy, hanem egy csoda."
Azt hiszem kezdem elhinni, hisz túléltem a túlélhetetlent.
Clara alaposabban megnézi a sérülésemet, de amint hozzám ér egy kisebb sikoly hagyja el a számat.
Behunyom a szemem és próbálok nem gyorsan levegőt venni, de nem jön össze. A pulzusom és a vérnyomásom is rettenetesen megugrott.

– Ugyanúgy fáj, mint amikor beléd szúrták a tőrt? –
kérdezi.

– Igen...– nyöszörgöm.

– A vizsgálatok alapján már nem lesz nagyobb baja a combodnak, viszont a fájdalom lehet, hogy örökre megmarad, na persze nem ennyire durván, de ez a kínzó fájdalom elfog múlni ebben biztos vagyok...lehet, hogy pszichésen nem tudtad még feldolgozni, ami veled történt és ezért fáj még ennyire, ráadásul egyelőre a belső vérzést akartuk megakadályozni, így meg nem kezeltük literálisan a sebedet. De ne aggódj! Szerintem két hét és jó lesz.

– Megpróbálhatok rá állni? – kérdezem.

– Felejtsd el, Jessie. – csóválja meg a fejét Carlisle.

– Kérlek! – nézek rá bociszemekkel.

Sóhajt egyet, majd Clarara néz, övé a döntés.

– Két perced van, szívem, se több, se kevesebb...nem akarom, hogy összeess. – mondja szigorúan Clara.

Kihúzza belőlem a zsinórokat, így végre egy cseppet fellélegezhetek.
Soha nem akarok kórházba kikötni többet.

– Lassan. – mondja Carlisle, aki, hogy feltudjak állni a kezemet fogja.

Lassan állok fel, mert, ha a fájdalom olyan erős, hogy nem bírom, akkor összerogyok.
De nem ez történik.
Tény, hogy nagyon fáj, de rá tudok állni, sőt még menni is tudok teljesen normálisan.
Tipikus vámpír sérülésem van, ami nem akadályoz a vadászatba, de rettentően fáj önmagába.

– Hogy a viharba tudsz menni? – kérdezi Clara.

– Nem tudom...nagyon fáj, de...a járás az megy.

– Kezdem elveszteni a fonalat a testeddel kapcsolatban...ha lábra állsz nem fáj annyira, de, ha hozzáérek, akkor kínok között szenvedsz...

Nem szólalok meg, mert nem tudom, hogy magyarázhatnám meg neki, hogy úgy tűnik, hogy az ezüst ezt hozza ki belőlem, hogy ha hozzáérnek nagyon fáj, de lábra állni tudok.

– Na, jó, azt hiszem itt hagylak titeket. Jess szeretnéd, hogy visszakösselek a zsinórokra? Csak azért kérdezem, mert ahogy látom infúziót elég, ha este kapsz, a morfiumból ma már eleget kaptál. De a morfium a te döntésed.

– Ne! Nem akarok köteleket! – borzadok el.

– Akkor én már itt sem vagyok. De semmi hancúr! Arra még nem vagy felkészülve! – figyelmeztet.

Miután kilépett az ajtón Carlisle felé fordulok:

– Aro és Caius bent voltak nálam?

– Igen, és szinte megparancsolták, hogy azonnal értesítsük őket, ha történik valami. Marcus is jönni akart, de Aro ráparancsolt, hogy menjen haza Janenel.

– Ki gondolta volna, hogy az ellenségeimet ennyire érdekli a hogylétem. – mondom mosolyogva.

Megfogja a kezemet és az ágyhoz vezet, hogy leülhessek, ő pedig a székre ül velem szembe.

– Még mindig iszonyú szexi vagy ebben a ruhában. – harapok az ajkamba.

– Most keltél fel egy egyhónapos kómából, ráadásul lényegébe be is vagy drogozva, de neked azon jár az eszed, hogy hogyan festek a ruhámba...hihetetlen vagy...– csóválja meg a fejét, majd hozzám hajol és megcsókol.
Miután eltávolodtunk egymástól a jobb csukómat a kezébe veszi és a rajta lévő harapásnyomot kezdi el simogatni.

– Ez egy életre velem marad...– sóhajtok.

– Köszönöm, hogy megmentetted a családom. – mondja, miközben puszit nyom a csuklómra.

– Már az én családom is. És én köszönöm, hogy megmentettél. Ha te nem vagy én halott lennék.

– Ígérd meg, hogy soha nem csinálsz többet ilyet! – suttogja a fülembe.

– Na, remek...átvetted apámtól ezt az „ígérd meg" dolgot...– morgolódok.

– Jess...ígérd meg.

– Megígérem, hogy nem hagylak titeket faképnél, amikor leszavaztok, hogy ne menjek valahova és megígérem, hogy soha nem fogom veszélyeztetni saját akaratomból az életemet. Így jó? Vagy mondjak hozzá még egy esküt is?

– Tökéletes. – csókol meg.

Mikor újra befejezzük a szemébe nézek és a két kezemet a lábára teszem.

– Anyuék elmondták, amit mondtam nekik?

– Csak annyit mondtak, hogy felébredtél. Charlie még mondani akart valamit, de Scarlett elrángadta onnan, azzal, hogyha szeretnéd, akkor elmondod nekem.

Nagyon nem szeretném elmondani neki, mert a legkevésbé arra vágyok, hogy megint elmeséljem neki, hogy mit csinált velem James.

– Tudtad, hogy négy ujj elég nehezen megy be egy vámpír vaginájába? Én is csak James miatt jöttem rá...Ja, és amúgy egy hónap után is fáj. – próbáltam könnyedén fogalmazni, de így is csak a fájdalom érződik ki a hangomból.

Könnyek csorognak le az arcomról. Nem akarom, hogy Carlisle észrevegye, így inkább lehajtom a fejemet, de ezzel nem tudom becsapni. Az államnál fogva emeli föl gyengéden az arcomat, így a szemébe nézek.

– Annyira sajnálom! – mondja megrökönyödve.

A karjaiba vetem magam és amilyen szorosan csak tudom magamra húzom.

– Szeretlek! – mondom szipogva.

– Én is szeretlek! Soha többet nem akarom átélni, hogy élet-halál között fekszel egy kórházban. Az összes orvos lemondott rólad és csak Clara vállalt el, de túlélted. Ez, ami a legfontosabb.

Egyelőre megnyugodhatunk, mert James már nem fenyeget minket, de ismerem a vámpír fajt...Victoria bosszút fog állni James miatt, ha nem is most, de a közel jövőben biztosan.
Addig is élvezem az életem, hisz élek!
Néhány óra múlva a Cullen testvérek és Helenék is beállítanak hozzám.
Annyira örülök, hogy vannak nekem! Annak meg még jobban, hogy nem fáj már annyira semmim.

Anya és Apa egy órával ezelőtt hagyták el a kórházat.
Miközben Jasper és Helen egymást szekálják, addig én a Ryanhez fordulok.

– Mivel Helen nem figyel, ezért inkább hozzád intézem a szavaimat: nagy baj lenne, ha itt maradnék és a következő évtől a forksi egyetemen tengetném minden napjaim? Nem tudom, hogy Victoria mire készül, viszont a közeljövőben visszafog térni ide, így könnyebben tudom figyelni a dolgokat. A csapataimat pedig innen is tudom irányítani, emellett egyetemre se jártam soha.

– Nekem okés, de ti – bök a Cullenék felé. – Vigyázni fogtok rá, mert ha nem, mérges leszek!

– Én is maradok! -jelenti ki Helen. – Mint tudjuk nélküled nem tudok élni.

Szegényeknek ez az egy hónap biztosan kínszenvedés volt. Jasper, amikor meglátta, hogy az ágyba fekszek mosolyogva, üdvözölte visszatérésemet. Emmett feje láttán, azt hittem, vámpír léte ellenére is elfogja magát sírni, a többiekről ugyanez elmondható volt, de a hatalmas erejű Emmettből soha ki nem néztem volna. Jasper Hale-ba, nagyon fura érzést éreztem olyan volt, mintha...nem is tudom...amikor meglátott úgy érezte, mintha visszakapta volna az egyik felét. Ezt betudom annak, hogy talán a három fiú közül hozzá kerültem a legközelebb és annak, hogy a haldokolásomnál ő fogta a kezem.
Mindegy.
Egy probléma kipipálva.
Már csak Victoria maradt.