„Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van. Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és a lelkiismeretével bíbelődik: senki nem kér tőle bocsánatot. Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja sebeit. „

Egy hét telt ez azóta, hogy felébredtem a több, mint egy hónapos kómámból. Két napja kerültem haza, nagy nehézségek árán, ugyanis nagyon szépen kellett néznem Clarara és Carlisle-ra is, hogy haza engedjenek, de kikönyörögtem tőlük, így most itthon vagyok és többségében fekszem az ágyikómban. Folyamatosan akadnak látogatóim, Samék folyamatosan meglátogatnak, Helen hozzám költözött és Ryan is naponta jön hozzám. Cullenéket nem is említem, mert ők szinte mindig itt vannak, mivel elkezdődött a nyári szünet.
A testem már egészen jól viseli a fájdalmat, bár éjszakánként még fel-fel riadok, ha megint elkezd jobban fájni.
A legnagyobb problémám viszont most az, hogy brutál éhes vagyok. Majdnem két hónapja nem ettem, és ez még nem is lenne baj, de annyi vért vesztettem és annyi stressz ért ezekben a hetekben, hogy mindjárt éhen veszek.
Még jó, hogy kiváló önkontrollom van.

– Jess, told ide a vérszívó képedet! Megjöttem! – csendül föl Helen hangja lentről.

– Megyek már! – kiabálom vissza, majd, mint egy nyugdíjas levánszorgok a lépcsőn.

A lépcsőzést nem könnyíti meg a sérülésem...menni tudok, még futni is, ha úgy van kedvem, de hogy a lépcsőzést nem bírja a lábam az szent!

– Hoztam neked uzsit! – szólal meg Helen, aki egy kék üveget tart a kezében.

– Végre! Azt hittem éhen döglök! – könnyebbülök meg.

– Szerintem eleget döglődtél a kórházban, szóval egy ideig-óráig ne tedd meg megint, mert mérges leszek...

– Hányszor fogod felhozni, hogy majdnem meghaltam? Élek, nem? Az a lényeg...

– De az mindennél fontosabb, hogy élsz, de akkor is! Rossz látványt nyújtottál abban a kórházi ágyban, csövekkel a testeden.

– Cullenék nem mondták el ezt csak olyan százszor. Apropó! Még mindig nem nézhetek a fejedbe, igaz?

– NEM! És Ryanéba se! Sőt, most inkább senkiébe. – mondja pánikolva.

– Tudod nehéz úgy élnem, hogy titkolsz előlem valamit, ráadásul gondolom elég nagy ügy...

– Hamarosan megtudod, csak átkell gondolnia a dolgokat...

– HELEN! A pletykafészek nénikédet! -torkollom le.

Kinek kell, mit átgondolni?
Szóval személlyel kapcsolatos.
És valahogy érzem, hogy sejtem azt a titkot, de a hülye agyam nem talál rá megoldást.
Pedig ügynök vagyok!
Nagyon kezdek félni...

– AHH! Utálom a titkokat! – dobbant a lábával.

– Nem előled titkolnak valamit...– sóhajtok.

– Előre szólok, hogy lehet ki fogsz akadni. – jelenti ki.

– Köszi...sokkal jobban érzem magam...de ugye nem...– kezdek pánikolni.

– Jaj! Most arra gondolsz, hogy Carlisle szakítani akar veled? Édes szívem, megnyugtatlak, hogy semmi köze hozzá. – neveti el magát.

– Ez esetben már nem is érdekel. – könnyebbülök meg.

Dehogy is nem érdekel...

– Olyan édesek vagytok, hogy kedvem támadt nekem is szerelembe esni, az aromantikus lelkemmel. – vigyorog.

Helen bizonyítottan aromantikussá vált, miután megszülte Jasminet, ami azt jelenti, hogy nem igazán tud és akar szerelembe esni.

– Jut eszembe! Ugye azért hazamész Jasminhez?

– Hová gondolsz! Persze, hogy hazamegyek, de ha már úgy döntöttél itt maradsz és lediplomázol, akkor én is megteszem, hisz nekem sincs még diplomám. Minden hónapba hazautazok majd hozzá, legalább kétszer.

– A repülőm készenlétben, bármikor használhatod. – mondom kedvesen.

– Jaj, tényleg, Jessica Reednek egy repülője is van...ha már ő saját maga nem tud repülni. – cukkol.

– Fogd be! Van annyi képességem, ami elég lenne egy nagyobb klánnak, erre repülni és mászni nem tudok...megalázó...– nevetem el magam.

– Még megalázóbb, hogy nincs diplománk...szerintem, ha körbe kérdezgetnéd az embereket a kilencvenkilenc százalékok azt mondaná, hogy az ügynököknek van diplomájuk, mi meg csak most kezdjük el...

– Ja...más huszonéves a diplomákáért küzd, mi meg azért, hogy elkapjuk a rosszfiúkat. De ilyen az, ha gyerekként bevesznek a CIA programba, amikor megtudtam, hogy beválogattak, tisztára úgy éreztem, mintha én lennék az új Amerika kapitány. – mondom, miközben a vért iszom az üvegből.

– Amerika kapitány? – röhög ki. – Inkább Voldemort, amilyen természeted van.

– Ez esetben: Csókolgasson meg egy dementor, miközben egy ágyban alszol vele. – vágok vissza.

Szegénynek lehet nem kellett volna ezt mondanom, mert olyan röhögőgörcs fogja el, hogy amikor leakar ülni a székre mellé ül, így én meg miatta kezdek el nevetni...ha ezt lehet mondani nevetésnek...ez inkább valami hiénahang...
A nagy nevetésbe meg se hallom hirtelen, hogy kopogtatnak a bejárati ajtón.

– Most kinek hiányzol? – kérdezi Helen a könnyeit törölgetve.

Rányújtom a nyelvem, majd kinyitom a bejárati ajtót.
Összehúzott szemöldökkel nézek a látogatóra.

– Mit szeretnél Billy? – kérdezem Jacob apjától unottan.

– Ha azért jöttél, hogy megint beleállj Jessbe, nyugodtan el is mehetsz! Nem kellenek neki még a te beszólásaid is, van szegénynek elég baja, szerintem hallottad...– mondja Helen.

– Bemehetnék? – kérdezi.

– Nem. – jelenti ki faarccal Helen.

– Helen! – szólok rá. – Gyere, nyugodtan. –
invitálom be Billyt.

Billy meg se várja még teljesen beérünk a nappaliba, azonnal hozzám intézi a szavait:

– Először is szeretném megköszönni, hogy rávetted a fiamat, hogy tanuljon Saméktől. Másodszor pedig hallottam mi történt veled és csak érdekelt a hogy léted, amint hallottam Samtől nagyon rosszul jöttél ki a múltkoriból. Amit az a két vámpír veled tett...

– Ne is beszéljünk róla...– avatkozok közbe még mielőtt újra át kellene élnem a múltkorit.

– Ugyanakkor...– kezdi.

– Na kezdődik...– morog Helen.

Billy egy nagyon csúnyát néz rá, de visszafordul hozzám.

– Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nem kellene a Cullenékkel barátkoznod...Paulék emlegettek valakit és ha tényleg az az izé a Cullenékkel van, akkor nem biztonságos a közelükben lenni senkinek. –
mondja baljósan.

Csak nem meghallotta, hogy sutyorognak Samék a vadászról? Csak éppen azt nem tudta összerakni, hogy a vadász éppen én vagyok...

– Mondd ki kire gondolsz Billy. – nézek egyenesen a szemébe.

– Nem hiszem, hogy róla tudnod kéne...az a vámpír el van átkozva, a legvérszomjasabb fajhoz tartozik és csupán...

– Kettő létezett rajta kívül. – fejezem be a mondatát.

– Tudsz a vadászról? – néz rám döbbenten.

– Én vagyok a vadász. – jelentem ki gondolkodás nélkül.

Még levegőt is elfelejt venni, ahogy kimondtam a mondatomat. Olyan döbbenettel néz rám, mintha azt mondta volna, hogy én vagyok a halál. Szinte megsem mozdul, csak néz ki előre a fejéből, ha egy kicsit előrébb dőlne lehet kirepülne a kerekesszékéből.

– Szerintem agyvérzést kapott. – szólal meg Helen.

– Szerintem meg most tört össze benne egy világ, hisz azt hitte, hogy a vadász mekkora egy szörnyeteg, erre kiderül, hogy az egyik legjobb cimbijének a lánya... – mondom érzelemmentesen.

– Te nem lehetsz ő. A vadász...

– Kegyetlen? Ádáz? Egy vámpír bőrbe bújt démon? Elátkozott? Maga az ördög? Melyiket szeretted volna mondani, mert mindegyiket pletykálják rólam, de elkell, hogy keserítselek, mert semelyik nem igaz. Habár...lehet tényleg el vagyok átkozva...és kegyetlen is tudok lenni, ha olyat látok, ami szerintem nem helyes.

– Hogy történt? – mondja ki azt a kérdést, amit már a legelején felakart tenni.

Nem tehetek mást, elmesélem neki hogyan történt, a képességeimet, a gyengepontomat, a Volturit, miért lettem ügynök, mit tett a társammal Victoria és szinte mindent.

– Röviden és tömören ennyi. – fejezem be.

– Hihetetlen. – suttogja. – Akkor ezért beszéltek Samék ódákat a vadászról...hisz te nem is vagy gonosz. Annyira sajnálom, amiket mondtam rád, nincs mentségem rá, de a bocsánatodért esedezem.

– Dehogyis nincs mentséged rá. Alakváltók között vagy nap, mint nap, akik gyűlölik a vámpírokat, csak éppen azt nem sejtetted, hogy engem viszont a Sam csapatban tisztelet övez, ne esedezz a bocsánatomért, mert már régen megbocsátottam neked.

– Viszont így, hogy kiderült ki vagy és mit tettél szeretném elmondani, hogy örök hálával tartozunk neked, hisz egy társunkért is bosszút álltál.

– Elég lesz a hálából annyi, hogy egy ideig nem szólsz Jacobnak, hogy mi vagy ki vagyok. Azért is eszméletlen dühös lett, hogy egy vámpírral járok.

– Megtartom a titkodat. – mosolyog rám.

Miután segítettünk Billynek visszaszállni a kocsiba visszatérünk a házba és úgy döntünk Helennel, hogy megnézzük a jelentéseket, hogy tájékozódni tudjak a csapatom akcióiról.
De ez nem valósul meg, hiszen megint rosszul leszek.
És nem James és Victoria támadása miatt.
Ugyanolyan érzésem van, mint amikor elájultam és a kórházban tértem magamhoz.
Iszonyatosan elkezd fájni a fejem, rázni kezd a hideg, sírni akarok, hirtelen olyan álmosság tör rám, mintha egy éve nem aludtam volna.
A rosszullétemet Helen is észreveszi. Gyakorlatilag az orra előtt lettem előtte rosszul, szóval nem csodálkozom.
Már megint mi van velem?
A szobám falának dőlök és megpróbálom nem kihányni megint a belem, ez pár pillanatig sikerül is, de abban a pillanatban mikor egy nagyobb levegőt veszek feljön az ételem, így a fürdőbe kötök ki. Hála az égnek most a szemem arany maradt!

– Jess! Minden rendben oda bent? – kérdezi ijedten Helen.

– Ja...csak megint az a szar jött rám, mint múltkor a kórházban. – mondom neki, miközben kiöblítem a számat.

– Megint az a szar? – kérdezi meghökkenve Helen.

– Igen, de ez gyorsabban elmúlt és...

– Mi és? – sürget Helen.

– Valahogy sokkal jobban érzem magam, mintha...nem is tudom...nem bírom megfogalmazni az érzést, mintha...ááá tudom már! Mintha olyan átszellemült lennék. – mondom boldogan.

Miért lettem ilyen önfeledt? Hisz alig pár perce még azt hittem, hogy megint a kórházba kötök ki.
És ami még jobban foglalkoztat: Miért döbbent meg ennyire a barátnőm?

– Jess...őőőő...dolgom van elkéne, hogy menjek, mindjárt visszajövök! – mondja hadarva, majd a kocsijába beszállva elhajt a házamtól.

Hát ebbe meg mi ütött?
És a legfontosabb: Ennek az egésznek van köze a titokhoz?