„Akkor szeress a legjobban, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá leginkább szükségem."

Életem egyik, ha nem a legrosszabb napja volt a tegnapi. Hajnali három van, de én még mindig a konyhába ülök és nem tudok magammal mit kezdeni. A napokban annyit sírtam, hogy szinte nem maradt semmi, amit kisírhatnék magamból, így amikor haza jöttem nem kezdtem el bőgni.
Apám fent már alszik, a vámpírfüleim idáig hallják, hogy horkol. A konyhaasztalon papírok tömkelege van szétszórva, akták, amik régi ügyekhez kapcsolódnak. Gondoltam munkával letudom vezetni a feszültséget, de nem nagyon sikerült.
Néhány hónappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egy szerelmi háromszögben találom magamat. Nyomozni jöttem Forksba erre szerelmes leszek...majdnem meghalok többször is...elvesztem a szerelmet...két emberbe leszek szerelmes. Tisztára, mint egy rossz spanyol szappanopera.
E gondolatok közben leszek valamire figyelmes és szinte lever a víz. Az aktákat nézegetve rájövök valamire. Az aktákban vannak emberek, akikre soha nem tudtuk rábizonyítani a tettüket, de tudtuk a képességeimből kifolyólag, hogy bűnösek, de nem állíthattam oda a bírósághoz vagy éppen a törvényszékhez azzal, hogy van több képességem is, mivel vámpír vagyok és ezek miatt tudom, hogy ők volt a gyilkosok. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezeknek az embereknek a jórészét meggyilkolták, mind ugyanazzal a módszerrel: elégették őket. Soha nem érintettem meg őket, hisz örültem annak, hogy meghaltak, így azt sem tudtam, hogy kitehette, de most lehet megvilágosodtam. Valaki bosszúhadjáratba kezdett. És csakis egy dolog miatt égethette el a testeket az a személy: csinált a bűnözőkkel valamit, aminek nem akarta, hogy nyoma maradjon. Megdermedve ülök a lapok előtt és még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy tudom ki lehetett, de gyorsan elhessegetem a nevét, hisz ő ilyet nem tesz, túlságosan elvont személy ehhez, de mégis...három évvel ezelőtt kezdték őket legyilkolni...
Muszáj áttérnem egy másik témára, mielőtt kidobom a taccsot. Így inkább befejezem az akták nézegetését és összepakolom egy halomba őket, szépen sorjában, hogy arra figyeljek és ne a gondolatokra, amelyek az agyamban cikáznak.
Fény szűrődik be a házba, egy autó fényszórója világítja meg a kihalt konyhát.
Csak vámpírok járnak-kelnek ilyenkor az utcán, így egy kicsit megugrik a szívem, hogy mégis kit érdeklek ilyentájt. Kinézek az ablakon és a szívem eszméletlen kalapálásba kezd, vajon azért jött ide, hogy végleg megszakítsa velem a kapcsolatot?
Nem bírok egyhelyben maradni, így kimegyek a házból és az ajtóban szembe találom magam azzal a vámpírral, akinek ma megint csalódást okoztam.

– Ott hagytam valamit? – kérdezem tőle.

– Nem. Bementem a kórházba és erre jöttem haza, láttam, hogy ég a villany, így gondoltam megnézem, hogy vagy. – mondja érzelemmentesen.

– Bejössz? – kérdezem tőle.

– Csak, ha nem zavarok.

– Ha ez egy burkolt kérdés volt arról, hogy itt van-e Jasper, akkor nem, nincs itt. – mondom szorongva.

– Tudom, hogy nincs itt, egy órája beszéltem vele. – mosolyog rám.

Jól kezdődik...
Beengedem őt, majd a konyha felé vesszük az irányt. A konyhapultra ülök fel és várom, hogy mondjon valamit, remélem nem síri csendbe fogunk egymásra nézni.
Körülbelül két méterre áll meg tőlem, de ahogy felülök a konyhapultra közelebb jön és a sérült kezemet felemeli, a csuklóm szemmelláthatóan feldagadt és az orvos szemei ezt észre is veszik.

– Ez nagyon csúnya. – mondja.

– Túlélem...– legyintek rá.

– Hihetetlenül makacs vagy...

Eleresztek egy mosolyt, ami persze nem egy igazi mosoly, majd a szemébe nézek és megszólalok:

– Gondolom Jasper mindent elmondott...

És gondolom, azért jött ide, hogy véget vessen ennek, ami köztünk van.

– Igen.

– Nagyszerű...remélem a részletekbe is belement...

– Majdnem megtette. – sóhajtja.

– Azért jöttél erre, mert valamit szeretnél mondani, ha nem így lenne, akkor nyugati irányba indultál volna haza a kórházból mivel arra gyorsabb, szóval nyugodtan mondd mit szeretnél, én készen állok.

– Miért egy ügynökbe kellett beleszeretnem? – csóválja meg a fejét.

– Miért egy orvosba kellett beleszeretnem? – vágok vissza.

Nevet. És ez most őszinte nevetés, ami miatt pityeregni kezdek. Könnyek hullanak az arcomra, amit nem tudok eltakarni előle. Még közelebb jön hozzám és a könnyeket letörli az arcomról.

– Annyira sajnálom! Mindent sajnálok! Akkora egy kurva vagyok. – szipogom.

– Ne beszélj így. – mondja.

– Utcalány, így jobb?

– Nem vagy az, oké? Ez megtörtént és kész, nem tudsz rajta változtatni.

– Az a baj, hogy nem csak egyszer történt meg.

– Tudom.

– Témára visszatérve: Beszélni akarsz velem, jól gondolom? – kérdezem tőle minden bátorságomat összeszedve.

A könnyeim elapadtak.

– Igen, szeretnék veled beszélni.

Bólintok, majd leugrok a pultról, ami megsínyli a csuklómat, mert megroppan.

– Jess, ha nem engeded, hogy csináljak a kezeddel valamit, legalább ne tedd jobban tönkre! – szíd meg.

Megrántom a vállam. A kezembe lévő fájdalom semmi, ahhoz képest, mint ami a szívembe van.

– Felmenjünk a szobámba?

Biccent egyet, így felmegyünk a lépcsőn. Közbe azon gondolkozok, hogy hogyan ne törjek össze az miatt, amit hamarosan mondani fog nekem, mert biztosan nem a kezemet akarja megkérni azok után, amit vele tettem...
Soha nem voltunk még ketten a szobámban, de most ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nem is itt kellene lennünk, nem alkalmas ez a hely egy szakítós helyszínnek.
Carlisle az ágyam felé néz. Tudom, hogy mit gondol: Ott dugattam meg magam a fiával.

– Igen, ott történt meg az a dolog, ami miatt így alakult a kapcsolatunk. – mondom.

-Én nem is tudom, hogy hol kezdjem.

– Ami a szíveden az a szádon. – válaszolom.

Sóhajt egyet, majd belekezd:

– Ami most köztünk megy az...

– Rossz és mérgező. – fejezem be a mondatát.

– Nem így akartam fogalmazni, de tulajdonképpen igen, ez a lényeg.

Jajj, a halott szívem nagyon elkezdett fájni.

– Amint mondtam ma beszéltem Jasperrel és mindent elmondott, őszintén túl sok mindent, ami nekem már sok volt, így elküldtem a szobámból. Látszik rajtatok, hogy szeretitek egymást és van egy olyan érzésem, hogy Jasper már a kezdetek óta szeret téged. Ez, ami most köztünk van, ahogy te fogalmaztál mérgező és nem csak nekem, hanem neked is, szereted Jaspert és engem is. Jasper szeret téged és Alicet is. Nem tudom mi ez köztetek, egy hirtelen fellángolás vagy egy olyan szerelem, ami a kezdetek óta érik, de rájöttem valamire.

Nem sírok.
Nem sírok.
Rám néz, de folytatja a beszédét:

– Jasper nem csak azért jött ma be hozzám, hogy elmeséljen mindent, hanem hogy adjak neked még egy esélyt. Szinte könyörgött, hogy bocsátsak meg neked és mindezt úgy, hogy a szíve legmélyén azt akarja, hogy csakis őt szeresd, de mégis megtette. Igaz, hogy szerintem azt hiszi, hogy még jobban ártott a köztünk lévő kapcsolatnak, de ez nem igaz, éppen, hogy a mondandójával rávilágított arra, hogy küzdenem kell érted.

Felkapom a fejem.

– Arra jöttem rá, hogyha Alice képes elviselni, ami most zajlik, akkor nekem is képesnek kell lennem erre. Nem akarlak elveszíteni, nem akarom, hogy egy roncs legyél és magadat okold ezekért. Megtetted ez tény, akartad, ami szintén egy tény, de túlságosan szeretlek, ahhoz, hogy ilyen könnyen elengedjelek. Ha kell minden nap lefárasztalak úgy, hogy eszedbe se jusson Jasper közelébe menni, de nem foglak elveszíteni, nem tudom meddig fog tartani ez az egész Jasper és közted, de ha ezer évig várnom kell, akkor is várni fogok rád. Szeretlek, Jess és ezen az sem változtat, hogy te mást is szeretsz. Mérgező a kapcsolatunk, de ebben a pillanatban most a legkevésbé ez érdekel. Nem tudom azt mondani, hogy úgy tudok veled viselkedni majd, mint két hónappal ezelőtt, mert időre van szükségem, de ettől még ne hidd azt, hogy elakarlak magamtól taszítani. Csak egy ideig ne csináljunk olyat, amit a szerelmesek szoktak.

Leesik az állam, nem erre számítottam.
Meg se lepődök, hogy megint sírni kezdek, de most úgy igazán.

– Carlisle, megint össze fogom törni a szíved, nap, mint nap. -mondom bőgve.

– Mondtam, hogy ha Alice kibírja ezt, akkor én is kifogom. – mosolyodik el.

– Nem érdemlem meg, hogy szeress...

– Ellenkezőleg. Minden szeretetet megérdemelsz.

– Megint megfogom tenni...

– Majd teszek róla, hogy még csak gondolni se gondolj rá. – ereszt el egy huncut mosolyt.

– Nem azt mondtad, hogy egy darabig ne csináljunk olyat, amit egy pár szokott? – kérdezem tőle.

– Ha Jasperre szeretnél mászni, abban az esetben eltekintek ettől. – nevet.

Vele együtt nevetek, de még mindig folynak a könnyeim.
Végre valódi a nevetésem.

– Megölelhetlek? – kérdezem.

Nem is válaszol, inkább ő jön oda hozzám és zár a két karjába.
Olyan jó őt végre megölelni. Annyira hálás vagyok, hogy elfogadja a helyzetet.
Jaspernek meg egy óriási köszönömmel tartozok, mert ha ő nincs, akkor ez a békülésnek nevezett dolog sincs Carlisle és köztem.

– Ugye nem sírsz már? – kérdezi.

– De...hisztis picsa lettem...– nevetem el magam megint.

Elenged az öleléséből, majd rám néz.

– Szerintem aludj egyet, jót fog tenni. És nem vagy hisztis picsa. – mondja miközben a kezét végig simítja az arcomon.

– Rendben. Kikísérjelek? – mosolygok rá.

– Kitalálok. – mondja, majd az ajtó felé veszi az irányt, de az ajtónál megfordul:

– Szeretnéd, hogy itt maradjak? – kérdezi.

– Megtennéd? – kérdezem tőle sóvárogva.

Nagy mosolyra húzódik a szája és visszajön az ágyamhoz.

– Tudom, hogy nem szimpatikus neked ez az ágy, kívülálló okok miatt, értem ezalatt Jaspert, de mellém feküdnél?

– Hamarosan ebben az ágyban nem csak Jasper nyomai lesznek. – mondja.

– Várom már! – kuncogok.

A mellkasára hajtom a fejem és elhelyezkedem kényelmes pozicióba. A hajamat kezdi el simogatni, ami olyan megnyugtató, hogy majdnem elalszok.

– Jess, apád mit fog szólni, hogy a garázsnál áll a kocsim?

– Tojok bele...hatkor kell, ha szeretnél, akkor elmehetsz előtte, vagy majd kitalálok valamit, hogy miért vagy itt.

– Utóbbit választom. Nem megyek el.

– Jó éjszakát! – mondom, majd lekapcsolom az éjjeli lámpát.

– Jó éjt! Szeretlek. – puszilja meg a fejemet.

– Én is!
Nem kell sokat várnom, hogy álomba merüljek, a tény, hogy itt van mellettem ébren tarthatna, de annyira jó vele aludni, hogy szinte menten elalszom, míg ő kezemet simogatja.

Újra a műteremben vagyok, de az eseményeknek most nem én vagyok a főszereplője. James és Victoria nem rám vadászik, hanem más valakire. Az a valaki nem más, mint Jasper, aki küzd az életéért, de nem megy vele sokra, hisz két erős vámpír ellen van, amelyikük közül az egyik nyomkövető. Jasper fárad és már minden erejét elvesztette és akkor megtörténik az, amitől a legjobban féltem Victoria megfogja Jasper nyakát és kitöri. A feje elválik a testétől. Victoria borzasztó kacagásba kezd és felém fordul.

– Ő lesz a következő. – mondja széles mosollyal a száján.

És ekkor felébredek.
Zihálva szedem a levegőt, a kezeim remegnek és egy hang nem jön ki a torkomon.

– Jess, nyugi, csak egy álom! – csitít Carlisle.

De nem tudunk lenyugodni, a szívem, majd kiugrik a helyéről, így a szívemhez kapok, szinte sípolva veszem a levegőt, az egész testem olyan, mint egy kocsonya.
Sírni kezdek és nagyon csúnyán.
Pánikrohamom van.
Százezerszer nyugtattam már meg pánikrohamos embereket, de az agyam most annyira üres, hogy nem jut eszembe semmi, hogy mi a teendő ilyenkor.
Carlisle megfogja a kezem és az ölébe vesz, hogy a szemébe tudjak nézni. Még mindig nem jön egy szó sem a számra és a levegőt is ugyanúgy veszem, a remegésemről már nem is beszélve.
Megölelem őt, de ez sem segít a rohamomon.
Egyetlenegyszer álmodtam még pár hónappal ezelőtt, de azt mihelyt felkeltem elfelejtettem, de ez más. Tisztán emlékszem mindenre. Victoria fejére és gonosz vigyorára, Jasper fejére a kezében és a mondatára:
Ő lesz a következő.
Nem bírom.
Ez egyre rosszabb lesz, nem múlik el semmi.
Carlisle a két kezébe veszi az arcom és megszólal:

– Jess! Nézz rám! Háromra fújd ki a levegőt, majd háromra vegyél egy mély levegőt, csináld ez sokszor, oké?

Alig hallom a hangját, mert az agyam még mindig az álomban ragadt, de megteszem, amit mond, szép lassan ki fújom a levegőt, majd veszek egy mély levegőt. Amikor hatodjára csinálom már egy kicsit lenyugodtam, de még mindig rosszul vagyok.

– Jól csinálod. – bíztat.

A légzésem visszaállt a normálisra, de a kezem még mindig remeg és beszélni sem tudok még.
Carlisle megfogja a kezem, hogy ne remegjen annyira, de mit sem segít ez rajta, mert az egész testem elkezd megint remegni.

– Lazítsd el az izmaidat. – adja tovább az utasításokat.

Ennek is eleget teszek és ellazítom az izmaim.
Te jó ég, ennyire be voltak feszülve?

– Nagyon jó! Most pedig gondolj valamire szépre és megnyugtatóra.

Oké, azt hiszem egy virágokkal teli rét megnyugtató, szóval erre gondolok. A levegőt lassan veszem, izmokat ellazítom és szépre gondolok. Gyerünk, Jess menni fog ez egyszerre is.
Szépen lassan lenyugszok, olyannyira lassan, hogy félórába telik. De még mindig nem vagyok jól.
Életemben nem volt még pánikrohamom.

– Kö...Köszönöm. – dadogom.

– Jobban vagy? És légy szíves most az igazat mond.

– Ne-em. – lihegem.

– Hívok egy mentőt. – jelenti ki.

NE! Nem akarok megint kórházba menni.

– Ne, kérlek! Jól leszek csak...csak...adj...egy...kis időt! – kérlelem.

– Félórát vártam.

– De...az még jó! Ha egy óra alatt nem múlik el, akkor van gond! – makacskodom.

– Igen, Jess, tudom embernél, de te nem ember vagy. A másik meg, hogy még mindig nem vagy jól. – mondja komolyan.

Átölelem őt és közelebb húzom magamat hozzá. A közelsége amúgy is megszokott nyugtatni és most nagy szükségem van rá. Ő is átölel és még közelebb húz magához.

– Legalább még egy ok apunak, hogy miért vagy itt. – suttogom.

– A frászt hoztad rám! Egyik pillanatban még nyugisan alszol a másikba meg kapsz egy nagyobb pánikrohamot.

– Bocsánat! Nem akartam!

– Ne kérj bocsánatot! – mondja miközben egy kósza hajszálat eltűr az arcomból a fülem mögé.

– Sosem álmodtam még...csak egyszer, de arra sem emlékszem, és ez nagyon rossz volt, olyan valóságos volt, hogy azt hittem tényleg megtörténik...és...és... – csuklik el a hangom.

– Megint remegsz...Ha így folytatod kénytelen leszek kihívni egy mentőt.

– Csak adj egy pár percet!

– Ezt már hallottam.

– Kérlek!

Sóhajt egyet, de enged az akaratomnak, még mindig az ölében ülök, így leszállok róla és a mosdó fele veszem az irányt.
Megmosom az arcom hideg vízzel. Az arcom szinte könyörög a hideg vízért annyira bemelegettem, a helyzetemen az sem segít, hogy egy bő vastag pulcsi és egy feszülős cicanadrág van rajtam, így még jobban felhevültem.
Carlisle annyira aggódik, hogy a mosdó ajtajában áll, hogyha kell akkor segítsen.
Arra lehet szükség is lesz, mert úgy megszédülök, hogy meg kell támaszkodnom a mosdóba.

– Figyelj, ez nem játék. Nagyon megijesztesz. – aggódik.

– Jól leszek! Visszamegyek az ágyba és alszok tovább, reggelre kutyabajom lesz. Egyáltalán hány óra?

– Öt múlt pár perce.

– Szuper apám mindjárt kel...inkább mégsem alszok.

– Két választásod van: vagy visszamész aludni, vagy bevitetlek a kórházba. – mondja szigorúan.

– Első opció. – mondom és már húzok is vissza az ágyba. – De ugye visszajössz mellém?

– Természetesen.

Befészkeli magát mellém és ugyanazt a helyzetet vesszük fel, mint az első elalvásomnál.

– Carlisle...– szólítom meg egy kicsit később.

– Hmm?

– Bármit is teszek Jasperrel tud, hogy nekem te vagy az életem. – mondom őszintén.

– Tudom, ez az egyik ok, amiért megpróbálok ezzel élni. – simogatja meg az arcom.

– Kérdezhetek valamit?

– Bármit.

– Szerinted Marcus erre célzott az erdőben?

Ezen elgondolkodik egy kicsit, de néhány pillanat múlva megszólal.

– Nem hiszem. Egyenesen kimondta volna, ha megtudja, hogy te szerelmes vagy belé. Amire Marcus gondol az szerintem elvontabb ennél.

– Nem akarok szerelmes lenni belé...

– Tudom. De átvészeljük valahogy ezt a helyzetet.

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy így lesz.

A közelsége olyannyira jól hat rám, hogy szinte megint azonnal álomba merülök.
Remélem nem lesz több rémálmom.