„Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is."

Az eső hangja még nyomasztóbbá teszi az egész helyzetet, a szél olyan erősen fúj, hogy félő, hogy jó pár fa ki fog dőlni ma az erdőben.
Fent a helyekben, ahogy feltekintek a magaslatokra azonban más a helyzet, ugyanis ott szakad a hó, nem meglepő, hisz október vége felé járva már komplett hóviharok vannak a hegyeken.
A hőmérséklet az erdőben nem éri el a tíz fokot, így a leheletünk meglátszik a hideg levegőben.
Bár vámpír vagyok, de még így is érzem, hogy mindjárt lefagynak a végtagjaim, pedig egy bőrdzsekit és egy bakancsot is felvettem.
Az idegesség miatt azonban próbálok nem a jéghideg testemre gondolni. Olyan dolgokra emlékezek ezekben a pillanatokban, amikre szívesen emlékeznék a halálomkor.
Nem mondom biztosra, hogy meghalok, viszont nagyon közel vagyok megint a halálhoz, ezzel csak az a probléma, hogy nem csak én, hanem most az egész családom veszélyben van.
Bármi áron megfogom őket menteni.
A jövőről nincsen semmiféle fejleményünk, mivel Alice csak annyit lát eddig, hogy harcolunk az újszülöttekkel szemben.
Samék is megérkeztek hozzánk, ide, ahol megakarjuk állítani Victoria seregét. Riley informált minket, hogy a vérfarkasok területein akarnak eljutni hozzánk, így meglepetészszerűen ott várunk rájuk, ahol egyáltalán nem számítanak ránk: az alakváltók erdőjében.
Senki sem fél, legalábbis én nem érzem, inkább frusztrált mindenki, rajtam kívül, mert én tényleg félek. Ironikus, hogy mindenki előtt én vagyok a legerősebb mégis én félek a legjobban. Persze ez nem meglepő, Victoria már elvett tőlem valakit, így hát azért félek, hogy nehogy megint megtegye, na meg az álmaim sem hagynak nyugodni, amikor Jaspert éppen lefejezi. A gondolattól végig fut a hátamon a hideg, ennek köszönhetően pedig összerezzenek.

– Jól vagy? – kérdezi a hátam mögött álló Jasper.

Lassan fordulok hátra, majd felhúzott szemöldökkel rámeredek.

– Jó, ez hülye kérdés volt. – motyogja az orra alatt.

Nem lehetnek már olyan messze, hisz idáig érzem, hogy itt vannak valahol az erdő legmélyén. Néhány perc múlva itt lesznek.

– Nem akarok ölni. – suttogom a mellettem álló vámpíromnak.

Gyengéden magához húz és puszit lehel a fejem búbjára.
Áldom Jaspert, hogy nem kommentálja az eseményeket.
Tényleg nincs hozzá energiám, hogy megöljek valakit, nem szeretek ölni. Én vagyok a vadász, így sokan feltételezhetik rólam, hogy öltem már vámpírt pedig ez nem igaz, mindenkit, akit elfogtam Helennel, azt a Volturi elé vittük, az öldöklésből kimaradtam...ezidáig és ezzel Carlisle is tisztában van, tudja, hogy nincs szívem ezeket a vámpírokat megölni. Persze, vannak olyanok, akiket szívesen kettétörnék, gondolok itt Victoriára vagy Jasonre, de a többiek mások...Őket Victoria nagy valószínűséggel manipulálta azért álltak az ő csapatába.
Előre hallom, hogy kitöröm valakinek a nyakát és végleg elhagyja őt az élet.
Tök jó, hogy arra teremtettek, hogy vámpírt öljek, erre nem vagyok rá képes.
Embert már öltem, nem a vérért, hanem mert veszélyt jelentett a civilekre, sokszor történt ilyen, de ezeket nem bántam meg, mert mind olyan emberek voltak, akik valószínűleg a pokol kilencedik körében rohadnak.

– Ők már nem azok az emberek, akik voltak, ölni jönnek és nem barátkozni, nehéz megtenni, de gondolja arra, hogy a családodért teszed. – nyugtatgat.

Halványan rámosolygok, majd újra az erdőt kezdem kémlelni.
Hála az égnek anyuékért nem kell aggódnom, mert rávettem őket, hogy menjenek el az örsre, ott sok az ember és Victoriáék ott nem támadnak, így ott biztonságba lesznek a csata során, nem úgy, mint mi...
Erősek vagyunk, viszont egy mostanában átváltozott vámpír hatalmas erővel bír, így ténylegesen az életünkért fogunk küzdeni.
Egyre erőteljesebb lesz az újszülöttek szaga és már hallani is lehet őket.

– Ne feledjétek, Bree Tanner velünk van, őt ne bántsátok! – jelentem ki.

– És Riley? – érdeklődik Emmett.

Ahogy Emmett kimondta a nevét egy gombóc keletkezik a torkomba.
És most komolyan, vele mit kezdjünk?
Még mindig nem tudok benne teljes mértékben megbízni.

– Csináljatok vele azt, ami nektek jólesik. – mondom póker arccal.

Mióta eljöttünk amúgy sem mutatok nagyon érzelmet, valahogy nincs kedvem érzelmeket kimutatni, nagyon furán érzem magamat, amit betudnék annak, hogy a Jasperrel való kötelékem szét van kapcsolva, de ez a fura érzés már napok óta bennem van, csak annyi problémám volt, hogy nem tudtam erre gondolni, viszont idefele jövet nagyjából egész úton ezen gondolkodtam.
Olyan ez az érzés, mintha egy hatalmas erő szállta volna meg az egész testemet, ami ki akar belőlem szabadulni, de egyelőre nem tud és egyszer csak robbanni fog, mint a Hirosimai atombomba. És valahogy ezt az egészet ahhoz a mondathoz kapcsolom, amit Alina mondott nekem ebben az erdőben, pont ezen a helyen:
Fejben dől el.
Ezen sem tudok sokat gondolkodni, mert egy alak jelenik meg a fák mögött közvetlen Jacob közelében.

– Jacob, feküdj! – kiabálom oda még épp időben.

Az újszülött vámpír, így Jacob feje felett átrepül, csak egy kicsit súrolja Jacob vöröses színű bundáját. Messzire száll, mert még nem képes uralni az erejét, közvetlen a lábamnál ér talajt. A másodperc tört része alatt pattan fel és ugrik a torkomnak.
Azt gondoltam, hogy ilyen helyzetekben nem fogok tudni időben kapcsolni és ki fogják törni a nyakamat, de nem ez történik.
A lánynak a hosszú fekete haját iszonyat erővel hátra húzom, nem bír megállni a lábán a nagy erőtől, amit kifejtettem a loboncára, így hátra esik. Ennek ellenére továbbra sem adja fel és egy ütést visz be nekem, majd undok vigyort villantva a társam felé veszi az irányt.
Ki van zárva, hogy tudja, hogy ő a társam.
DE MÉGIS PONT FELÉJE TART!
A többiek próbálják elkapni a lányt, de nem elég gyorsak. Emmett karjai alatt átbújik, szóval már semmisem választja őt el a társamtól.
Nem gondolkozok azon, hogy mit csinálok, a sebességemmel gyorsan elé vágok. A lány döbbent arcáról most már hiányzik az undok vigyor.

– Meg fog dögleni. – mondja olyan halkan, hogy csak én halljam.

Jasperre célzott és egy kibaszottul megrémiszt.
Miután kimondta a mondatát egy tőrt ránt elő a kabátjából, ami persze, hogy kedvezzen nekem ezüst.
Ha mind a negyvenhat (Riley és Bree kivételével negyvennégy) újszülöttnél ezüst dolog lesz nem lesz egy hosszú életem a csatában...
Megragadom a karját még mielőtt belém szúrhatná és kicsavarom a kezét, ezután olyat csinálok, amit soha nem hittem volna magamról: megölöm.
A halálának oka, hogy kitörtem a nyakát, konkrétan lefejeztem, teste hangosan a földnek csapódik, a feje a kezembe maradt, így premierplánba láthatom, a fejét: szeme nyitva maradt, így két fekete szem kukucskál vissza rám.
Ha nem lenne közönségem biztos öklendezni kezdenék, de mivel nem akarok gyengének látszani, ezért csak simán elhajítom a fejét, pont a teste mellé esik, így a látvány még bizarrabb.
Ettől a szituációtól felspanolva érzem magam, nem hatott meg, hogy megöltem egy vámpírt, ellenkezőleg élveztem, hogy egy olyan embert öltem meg, aki a társamra támadt. Egy nagyon gonosz vigyort ejtek meg a hulla felé, majd a többiek felé fordulok.
Valami megváltozott benne, valami olyan erőre tettem szert, ami eddig bujkált bennem.
Érzem a többi vámpírt, de most erősebben: tudom hányan vannak, merről jönnek, ilyen még sosem fordult velem elő. Amint beleszagolok a levegőbe megérzem mindenkinek az illatát és betudom azonosítani, hogy azok az illatok hozzánk, vagy az újszülöttekhez tartoznak. Úgy tűnik kaptam egy másik képességet.

– Északi irányból tizenöten jönnek, nyugatról tizenheten, tizenketten délről. – mondom.

Ami azt jelenti, ha nem vagyok hülye matekból, hogy egy ember hiányzik.
Elismerő pillantásokat kapok mindenkitől, valószínűleg rájöttek, hogy egy újabb képességre tettem szert.
Nem lepődnék meg, ha Victoria valahol inkább csak nézné, hogy mi zajlik itt lent az erdőben.
A nyakamat teszem rá, hogy a hegyekben van.
Sok árny jelenik meg körölöttünk, egytől-egyik az újszülöttek.
Megvan a taktikánk, hogy hogyan akarjuk őket felszámolni. Mindenki párba rendeződött, így nehezebb lesz minket elkapni. Alice Jasperrel megy (inkább nem is emlékezek arra, hogy milyen gyilkos pillantásokat kaptam Jaspertől, amikor elmondtam neki, hogy Aliecal megy) én Carlisleal, Rosalie Emmettel, Edward pedig Ryant fedezi. Az alakváltóak csapatokban támadnak.
Mint a szél olyan gyorsan tűnnek elő az erdőből és mind vérbe forgó szemekkel támad.

– Miénk észak! – közlöm a többiekkel és az északról támadó vámpírokhoz indulunk.

Azt biztos, hogy Victoria nem viccelt. A vámpírok olyan veszedelmesen kezdenek támadni, hogy bevallom hirtelen megijedek tőlük és eljön egy pillanat, amikor átvillan a fejemen, hogy inkább itt hagyom ezt az egészet és Victoriát keresem, de ameddig ennyi vámpír van itt nem tehetem ki innen a lábamat.
Három vámpír is rám támad, de könnyűnek ígérkeznek. Az egyiket kigáncsolom, majd a nyakára lépek ezzel szintén kitörve a nyakát. A másikat szinte egy gyomorrúgással elválasztom a lábaitól, így neki is kampec, a harmadik ígérkezik nagy diónak, mivel vagy fél méterrel magasabb nálam, le is kever nekem egyet, amitől egy pillanatra megszédülök, de hamar visszanyerem a tudatomat, majd egy hatalmasat öklözök a mellkasába (a fejére akartam, de tényleg kurva nagy, így csak a mellkasára sikerült ütést mérnem), ennek következtében hátra repül. Pont a hasára esik, oda megyek hozzá a karjait hátra feszítem, majd letöröm mind a kettőt. Úgy ropognak ezek a vámpírok, mintha frissen sült burgonyaszirmok lennének.
Carlisle is megküzd az őt ketten támadó vámpírokkal, de látszólag belőle többet kivettek.
Vadászként én mindenkinél erősebb vagyok, úgyhogy nem hánytorgatom fel neki.
Na jó, talán csak egy kicsikét, hogy oldjam a hangulatot...

– Öreg vagy már ehhez! – kiáltom oda.

– Hozzád is! – vág vissza.

A köztünk lévő kommunikáció eddig tartott, mert újabb vámpírok támadnak ránk.
Victoria kajak volt olyan eszetlen, hogy egy hatvanas éveiben járó papát is átváltoztat?
Arra aztán tényleg nem gondoltam, hogy öreg-újszülött vámpírokat kell ma ölnöm, de nincs más lehetőségem. Meglepetésemre őt eddig a legnehezebb legyőzni, tíz perc alatt sikerül kifárasztanom. A bal lábammal a két lába közé rúgok, majd egyszer kap az orrára is egy rúgást a térdemmel.
A nyaka hátra csuklik, majd megragadom a két kezemmel és letépem a fejét, úgy mint, ahogy a Volturi tagjai szokták kivégzéseknél.
Jobban mondva Aro, ezt a mozdulatot tudat alatt tőle lestem el.

– Ejnye, öregeket nem bántunk! – szól oda a mellettem elfutó Jasper.

Van időm bemutatni neki, de újabb támadóm érkezik. Kifújom a levegőt, majd támadásba lendülök, a hátára ugrok és leviszem a földre, a hátamra érkezek, ő pedig háttal rám, így egy elég fura pózt veszünk fel, két nagy levegővétel között megragadom a nyakát és szinte egy mozdulattal lerántom a fejét.
Az elkövetkező egy órában ugyanaz a folyamat játszódik le: támadok, ütök, rúgok, ritkán fejelek, majd ölök, de nem sok embert tudunk lábalól eltenni és már mindenki fárad. Vadászként én vagyok az egyetlen, aki még teljes erejével bírja az iramot és én tudom megölni a legtöbb vámpírt, a többieknek kell jónéhány perc mire eggyel végeznek, ráadásul mindenkire legalább két vámpír támad. Nagyon szorul a hurok a nyakunk körül.
Két szusszanásnyi időmben Jasper felé nézelődök, mert muszáj tudnom, hogy minden rendben van-e vele, majd miután látom, hogy megvan a többieket kezdem el nézni, hogy lássam ki szorul segítségre. Mindenki hősiesen állja a sarat, de nagyon az erejük vége felé tartanak, főleg az alakváltók.
A nézelődéseim közepén egy alak ront rám a fás erdőből, aki az előző támadómnál is nagyobb.
A picsába, hogy ez mekkora egy állat! Káromkodom magamban.
A nagy mamlasz nem gondolkodik azonnal támad, a nagysága dacára nem olyan erős, hogy ne tudnék vele elbírni, de nála van a barátom...
Ezüst.
Olyan hirtelen mozdulatot tesz azzal a pengével, hogy elhajolni sincs időm a tőr elől, így a csuklómat egy kisebb vágás éri. Ez az egész lassított felvételben játszódik le az agyamban: ahogy előrántja a pengét a hátsó farzsebéből, majd mérnöki pontosággal végig húzza a csuklómnál, pont az ütőeremnél. Szinte hallom, hogy a bőrömet felsérti a kés és a vér bugyogni kezd szépen fokozatosan a sebemből.
Honnan a faszból szereztek ezek ennyi ezüstöt?
Kiverem a kezéből, majd megpofozom, de a szúró fájdalom miatt a csuklómba alig tudom mozgatni a kezem, így konkrétan olyan pofont kap tőlem, ami inkább egy arc simogatáshoz hasonlít.
Morgó hangot ad ki magából, majd a nyakamnál fogva elhajít jó tíz métert. Nagyon szexin repülhettem, szerintem, mint egy csirke...
A füvet is megkóstoltam annyira beledöngölt a földbe és hirtelen felállni sem tudok. Az émelygésem miatt egy pillanatra becsukom a szemeimet.

– JESS! – kiabál pánikolva Jasper.

Úgy látszik nem csak én tartom rajta a fél szememet, hanem ő is rajtam.
A hangjára felpattannak a szemeim, de úgy érzem, hogy gyakorlatilag a csata kellős közepén eltudnék aludni.
Mellém guggol és a kezemet kezdi el nézni, amiből ömlik a vér. A dologban a jó, hogy senki sem támad meg az újszülöttek közül a vérem miatt, mert mindenki velünk van elfoglalva.

– Jasper, menj a dolgodra jól vagyok! – tolom fel magam ülő helyzetbe.

– Dehogy vagy! Ömlik belőled a vér!

Nem nagy vágást ejtett rajtam az a köcsög, körülbelül öt centis lehet és nem is mély, de tényleg eléggé vérzik, viszont pont most nem érdekel.
Az adrenalin miatt a fájdalmat sem nagyon érzem, így most kellene sok vámpírt megölnöm, mert később tudom, hogy nagyon gyenge leszek.
Jasper mint egy szívtipró férfi leszakít egy darabot a fehér pulcsijából, majd kötözni kezdi. Retteg a társam, jobban, mint a többiek és ezt nem csak az érzéseiből érzem, hanem onnan is, hogy miközben a kezemet köti eszméletlenül remegnek az ujjai és a keze is. Az ép kezemmel megsimítom az arcát nyugtatás képen, de nem reagál semmire, továbbra is a kezemmel van elfoglalva.

– Muszáj ezt?! – kérdezem tőle.

– IGEN! MARADJ NYUGTON! – kiabál rám.

– Oké. – mondom nyuszi hangon, mivel egy kicsit befostam, ahogy kiabált.

Körülnézek, az előttem lévő területen azonban a pasimnak nyoma veszett. Ficánkolni kezdek, hogy felpattanjak, de Jasper leszorít.

– Hol van Carlisle? – kérdezem félve.

Mögém mutat, ahol Carlisle Aliceal harcol két vámpír ellen. Nagy kő esik le a szívemről, mert látom, hogy kutyabaja.

– Jess. – szólít meg Jasper a sebem kötözése közben.

– Siess! – sürgetem.

– Tudsz róla, hogy elájultál?

Elájultam?
Mikor?
Lehet, hogy mégsem csak egy pillanatra csuktam le a szemeimet...

– Mi van? – értetlenkedek.

– Miután az a barom megvágott apám megölte, mondtam neki, hogy menjen Alicehoz addig vigyázok rád, nem nagyon örült az ötletnek, de megtette. Nem tartott az ájulásod egy percnél tovább. – fejezi be a kötözést.

Felpattanok, nem foglalkozva az égő érzéssel a csuklómba, majd Carlisle és Alice felé veszem az irányt, Jasper is így tesz.
Mind a ketten két-két vámpír ellen harcolnak, így most jól jön a segítségünk.
Megragadom azt, aki Alicera támadt, majd a közeli fához vágom. Azonnal megdöglik. A másik hármat Jasper és az apja intézi el.

– Kicsim, jól vagy? – aggódik Carlisle.

– Eddig igen, nemsokára nem leszek, szóval gyorsan csináljuk a dolgunkat. – lihegem.

Ahogy körülnézek rájövök arra, hogy nem állunk jól, bár tőlünk még mindenki életben van, nagyon fárad mindenki, így ez nagyon nehéz lesz ezentúl.

– Kurvára szar a helyzet. -mondom.
-Ezt én sem tudtam volna kifejezőbben megfogalmazni. – ért velem egyet.

Sam és Jacob látszólag nem bír el az őt megtámadó vámpírokkal, így fejemmel feléjük bökök, ezzel jelezvén a pasimnak, hogy arra menjünk.
Már én sem nagyon bírom fizikailag (lelkileg már akkor feladtam, amikor megöltem a lányt), Jacobra éppen rámászik egy szőke hajú vámpír srác, így egy nagyot ugorva lehámozom róla, hatalmas puffanással érünk talajt. Ettől a vérszívótól is bekapok egy ütést. Hiába a sebesülésem miatt tényleg kezdek fáradni.
A következő mozzanata lenne, hogy kitöri a nyakamat, de szerencsére Sam leharapja a fejét.
Hálálkodó pillantásokkal nézek feléje.

– Hány vámpír van még? – kiált oda nekem Emmett, aki épp egy vámpírral harcol.

– Huszon...három. – mondom lihegve a hangok és szagok alapján.

Emmett ekkor töri ki az ellenségének a nyakát.

– Huszonkettő. – javítom magam.

A sebemből érzem, hogy egyre jobban bugyog a vérem és egyre jobban kezd is fájni, de még mindig tudok harcolni.
Káosz uralkodik az erdőben, az imént Leah nyüszített akkorát, hogy azt hittem, hogy akkor szállt ki belőle a lélek örökre, szerencsére még él, de nagyon rossz állapotban van, ugyanez elmondható Paulról, akiről most szedek le egy vámpírt, aki szinte alig lépte át a serdülőkort. Nem ölném meg, de tudom, hogyha nem tenném, akkor megint rátámadna valakire és rosszabb esetben meg is ölné, így vonakodva bár, de elválasztom a fejét a testétől.
Gratulálok magamnak...megöltem egy gyereket.
Paul köszönetteljesen morajlik egyet, majd megy tovább a dolgára.
Lehet mégiscsak megkedvelem ezt a csávót.
Az eső továbbra is szakad, konkrétan mindenki úgy néz ki, mintha egy jó adag sárdagonya után úgy döntöttek, hogy lejátszanak egy amerikai futballmeccset labda nélkül, élet-halálra.
Egyre jobban vesztésre állunk, most Edwardot vágták úgy földhöz, hogy a fél város szerintem beleremegett, DE még él, viszont, ha így folytatódik tovább a csata, akkor nem sokáig fogunk épen kijutni innen.
Körülöttem mindenki harcol valakivel, most csak én vagyok az, akinek az újszülöttel hagytak egy szusszanásnyi időt, így elindulok arra, ahol a legnagyobb szükség lehet rám, a masszív erdő felé veszem az irányt, ahol a legtöbb alakváltó küzd az életéért, az erdő mélyéig visszaszorítottak minket a vérszívók, így odáig kell mennem.
Az erdő közepén azonban megtorpanok és egy kicsit sem halk sikoly hagyja el a számat.
Az adrenalin ebben a pillanatban szállt el belőlem minden előzmény nélkül, ezáltál megérzem a csuklómba lüktető iszonyatos fájdalmat. Mintha ezer meg ezer pengével kezdték volna felvágni az ereimet. A számba harapok, hogy több sikoly ne jöjjön ki a számból.
Elfogok ájulni megint.
Hogy lehetek ilyen béna és szerencsétlen?
Ez nem én vagyok, én mindig is erős voltam, erre kifog rajtam egy nyamvadt fém. Nyafka picsa vagyok és most senki nem számíthat rám, mert egyelőre azt sem tudom merre van az előre annyira nagy fájdalmaim vannak, nem akkora, mint amikor combon szúrtak, de hasonlóságot fel lehet benne fedezni. A legszebb, hogy most az adrenalin is kiment belőlem, így még jobban fáj mindenem.
Térdre rogyok az erdő kellős közepén, Jasper most nincs a közelembe voltaképpen nem jön oda hozzám.
A többiekkel szeretnék lenni, tudnom kell, hogy hogy vannak, de nincs erőm felállni, sőt a testem lényegi része feladja és lefekszik a földre.
Itt fekszek a sáros talajon, amikor a lelkitársam, a társam, a szerelmem és a barátaim gőz erővel harcolnak és nem tudok ez ellen semmit tenni, mert nincs erőm felállni.
Elfogok ájulni.
De nem tehetem.
De elfogok.
Veszekedek magammal.
És tényleg elájulok.
Legalábbis a szememet nem tudom kinyitni, de gondolkodni attól még tudok.
Valamiből erőt kell gyűjtenem, mert ha nem teszem tényleg elveszítjük ezt a csatát és ezzel együtt jó eséllyel az életünket is.
Ebben a pillanatban valószínűleg millió ember adta fel és valószínűleg nem bosszankodnak, nem sírnak, nem csinálnak semmi, csak várják, hogy eljöjjön, aminek el kell jönnie, már nem bíznak az életben és már nem reagálnak semmire, nem tükröződik az arcukon a szomorúság vagy a félelem. Úgy gondolják, hogy nekik már nincs miért élniük, de én szomorú vagyok és összetört, ami azt jelenti, hogy még él a lelkem, ami annyit tesz, hogy küzdenem kell.
Nem adhatom fel, ilyen könnyen biztos, hogy nem.
Ha megküzdöttem Jamessel, akkor újszülött vámpírok sem okoznak nekem problémát.
Nem okozhatnak.
A fájdalom kibírhatatlan, de kibírom. Kibírom, mert a családomért küzdök, a családomért, értem ezalatt Cullenékat és vérfarkasokat. Azokat az embereket, akik ebben a pillanatban értem küzdenek, annak ellenére, hogy én voltam ennek az egésznek az elindítója.
Az új képességem miatt most jobban hallom a környezetemből jövő hangokat és most csakis erre akarok koncentrálni, mert tudom, hogy ezek a hangok nem kellemesek, viszont ebből erőt tudok meríteni.
A hangok között meghallom az alakváltók keserű nyüszítését, majd Alice sikolyát. Ezek a hangok már jobban ösztönöznek, hogy álljak fel és csináljak valamit ne csak kényeskedve rogyadozzak a sáros talajon, de ekkor egy olyan hangot hallok, ami még a halál után is arra ösztönözne, hogy harcoljak tovább: Ryan fájdalmas vonyítása.
Felkapom a fejemet és a hang irányába kapom a tekintetem.
Ryan alig bír egy őt megtámadó vámpírral, aki engem akart megtámadni, de Ryan rávetette magát.
Nagyon sokkal jövök ennek a fiúnak. Ryan és Helen barátsága egy kincs számomra és ha ezt túlélem biztosan milliószor elmondom nekik.
A társamon látszik, hogy már teljesen kivan tikkadva és alig áll a lábán, azért utolsó erejével végez az engem megtámadt vámpírral.
Ülőhelyzetbe helyezkedek és ekkor megjelenik mellettem még valaki, aki szintén erőt ad nekem.
Jasper.

– Mit keresel itt? Alice mellett lenne a helyed! – torkollom le.

– Neked meg apámmal, mégsem ott vagy. – segít fel.

A ruhája tiszta sár, na nem mintha az enyém teljesen tiszta lenne. Végig nézve rajta látom, hogy ő is már az ereje tartalékát használja fel, arra, hogy küzdjön.

– Szeretlek! – suttogja a fülembe, miközben a derekamat gyengéden átöleli. – Tudom, hogy képes vagy rá, segíts a többieknek.

– Nem, Jasper. Kurva gyenge vagyok.

– Jess, gondolkodj egy kicsit. Hány képességed van? Iszonyat sok. És hány képességeddel tudsz úgy igazán ártani?

Eggyel sem, de ez nem tudom, hogy jön ide.

– Egy csata kellős közepén vagyunk és te most kérdéseket teszel fel?

– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy vadász vagy, kell lennie egy olyan képességednek, amivel ártasz.

Aro.
Tudja, hogy van egy ilyen képességem.
Csak nem akarta elmondani.

– Néz rám egy kicsit. -hajol közel hozzám. – Gondolj olyan dolgokra, amik fájdalmat okoztak neked, koncentrálj csak arra és meglásd erős leszel. -
– puszilja meg a szám sarkát.

Behunyom a szememet és csak olyan dolgokra gondolok, amik valaha is fájdalmat okoztak nekem: Kezdem Alinával, aki átváltoztatott gyerekként, így nem lehetett normális gyerekkorom, aztán ott vannak Aroék, akikre idegesnek kellene lennem, de saját magamra vagyok ideges miattuk, mert tudom, mélyen legbelül tudom, hogyha csak egy kicsit is, de Aro biztosan szeret és nem merem bevallani magamnak, de tényleg olyan, mint egy pótapa. Victoria, aki tönkre tette az életemet három évvel ezelőtt és most. A rendőrök, akik miatta haltak meg.
Már ezek a gondolatok is előhoztak belőlem valamit, de nem eleget. Tovább kell fájdalmas emlékek után kutatnom a fejembe.
Mély levegőt veszek, majd mélyebbre ások az agyamban.
Az FBI ügynöki mivoltamból keresek emlékeket: halálsikolyok, emberek sírása, akik elveszítettek valakit, lövések, Afganisztán, vér, hullák.
Ez hatásos.
Minden szörnyű emlékemre egyszerre kezdek gondolni.
És ekkor megtörténik.
Az erőm felszabadul, akár egy szuperhősnek.
Eszméletlen erőt uralok és ez csak az erőm egy része, nem akarom az összeset kiengedni, mert félek, hogy nem tudom irányítani.
Mint az összes többi képességemet, ezt is azonnal kezelni tudom. Azonnal elindulok a többi újszülött felé, és most nem lesz kegyelem, nem fogok nyafogni, mert megöltem valami értéktelen kis mocskot, jöjjön szembe velem akárki megölöm.
Jasper nem tudom hova tűnt, de nem nézte végig, azt, hogy az erőm kibontakozik (lehet félnem kellene) ellentétben Ryannel, aki mindent végig nézett.

– Megvagy? – kérdezem tőle.

Morgó hangjából ítélve azt akarja, ha jól sejtem kifejezni, hogy megmarad.
Rárontok az újszülöttekre.
A többiek már minden erejüket felhasználtak, így csak én maradok, aki tud ezekkel az izékkel valamit kezdeni.
Megölöm azt, aki először az utamba kerül, nem nézem a fejét, nem nézem, hogy lány vagy fiú, idős vagy fiatal. Egyedül az számít, hogy a családom biztonságba legyen, kerül, amibe kerül.
Egyik vámpírt ölöm a másik után, nem gondolkozok azon, hogy milyen élete lehetett vagy, hogy hiányozni fog valakinek.
Ütök, rúgok, ölök.
A csuklóm még mindig iszonytatosan fáj, de az erőm miatt nem érzem.
Rövid időn belül vámpírok sokaságát teszem el lábalól.
A végére én is kész vagyok, mert annyi energiát pazaroltam, de több vámpírt is megöltem.

– Öt maradt. – mondom a többieknek, miközben az egyiknek szinte szétzúzom a fejét.

Megdöbbenve nézik, hogy mit tettem az újszülöttekkel, olyan képet vág mindenki, mintha most találkoztak volna a Sátánnal, mondjuk, amit most műveltem lehet tényleg az vagyok, elképesztő erő szabadult fel bennem és még nem tudják, hogy van bennem több is.

– Mi az isten történt az erdőben? – néz nagyot Emmett.

– Felszabadult belőlem a vadász. Még mindig cuki vagyok, amikor ideges vagyok? – nézek Carlisle irányába.

– Soha nem foglak felidegesíteni. – mosolyog rám.

Még öt ember itt van a közelünkben, szóval a figyelmünknek nem szabad lankadnia, de a lényeg az, hogy mindenki életben van.
Sam fut oda hozzánk egy alakkal a hátán.
Bree az.
Szegénykém retteg és nem csak az egész szituációtól, hanem tőlem is, mivel a hatalmas erőmmel jól rá hozhattam a frászt.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. –
ölelem meg. – Ne aggódj nem leszek egy őrjöngő vámpír.

Úgy kapaszkodik belém, mintha az anyukája lennék, ő pedig egy óvodás kislány. Nagyon sírni kezd, ezért a haját kezdem simogatni, hogy egy kicsit lecsillapodjon, aztán eszembe jut, hogy nekem van érzelem manipulációs képességem is, így alkalmazom rajta.

– Bree, figyelj. Látod őt ott? – mutatok egyenesen Emmett irányába. – Nem nagyon ismerheted őt, de Emmettnek hívják, menj oda hozzá nála biztonságba leszel. – mosolygok rá.

Szipogva bólint, majd elindul Emmett felé.
Én meg gondolkodás nélkül Carlisle nyakába ugrok.

– Annyira szeretlek! – csókolom meg.

– Nem is tudod, hogy én mennyire szeretlek! – csókol vissza.

Alice is visszatér az erdőből, de nincs vele a társam.
Hol van Jasper? Kiabálom magamban.
Ne.
Nem!
Nagyon ijedt képet vág, amiből tudom, hogy valami nagyon megviseli.

– Alice. – szólítom meg elcsuklott hangon.

– Sajnálom Jess...– mondja szinte némán. – Az egyik pillanatban még mögöttem volt a másikban eltűnt a szemem elől és nem tudom, hogy hova tűnt, de...de...nem látom a jövőjét! – akad ki.

A számhoz kapom a kezemet, hogy elfojtsam a sikolyomat, Carlisle tart meg, hogy a földre ne essek, mert a lábam felmondta a szolgálatot.
Öt közveszélyes vámpír van az erdőben, egy valószínűleg a hegyekben és Jasper elindult valahova.
Az a valahova pedig nem más, mint a hegyek.
Ő akarja elkapni Victoriát és ekkor rájövök, hogy miért mondta olyan hirtelen azt a szót az erdőben.
Szeretlek...
Nem csak úgy mondta, hanem búcsúzásnak szánta, mert tervezte, hogy elmegy, megelőzve engem, hogy nekem ne legyen bajom.
Az erdő felé fordulok, majd egy lépést megteszek, de Carlisle tudja mire készülök.

– Kérlek, ne menj! -húz vissza magához. – A fiam eltűnt, elég baj ez, nem kell, hogy te is az erdőbe mászkálj.

– Vissza tudom őt hozni.

– Jess...

– Tudod, hogy képes vagyok rá, de nem engedsz el, mert féltesz, igaz?

– Igaz. – suttogja.

– Ne menj, kérlek! Jasper nem bocsátaná meg senkinek, ha neked bajod esne. – küzd a könnyeivel Alice.

– Tudom, hogy megint le fogtok szavazni. És tudom, hogy megígértem neked, Carlisle, hogy ha leszavaztok akkor nem hagylak faképnél titeket, de muszáj leszek, képes vagyok Jaspert megmenteni. Alice nem látja a jövőjét, ami már önmagában nagy baj, ha elmegyek megmenthetem.

Ryannek sem tetszik az ötletem, de nincs olyan állapotban, hogy megállítson, nagyon megsérült és nem csak ő, hanem a farkasok többsége.

– Nagyon szeretlek, vigyázz magadra! Nem tudom mit csinánék, ha bajod esne. – fogja a vámpírom a két keze közé az arcomat.

Bólintok, majd Alice felé fordulok, aki szinte reszket.

– Visszahozom őt élve, ha bele döglök akkor is! – ígérem meg neki.

Megpuszilom őt, majd a többiektől is elköszönök.

– Tudom, hogy nincs állatorvosi praxisod, de próbáld meg ellátni az alakváltókat. – fordulok a páromhoz.

Páromhoz...
Ez az első, hogy így gondolok rá és nem, mint a pasimra.
Ezután elsuhanok az erdőbe, majd onnan a hegyekbe, ahol kitudja mi fog rám várni.
Lehet, hogy az álmomból Victoria, kezében Jasper fejével.
De az is lehet, hogy el sem érek odáig az öt vámpír miatt.
Ami biztos, hogy meg fogom menteni Jaspert, nem hagyom, hogy meghaljon.
Ő a lelki társam.
Az életem.