„Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben."

A történtek után én és Helen még maradunk a házban, sőt Ryan is bejött. Nagy meglepetést okozott, hogy Rosalie nem ment neki a társamnak. A két fiú, Emmett és Jasper szinte azonnal összebarátkozott vele, nesze neked vámpír-vérfarkas ellentét...
Helennek a feje az ölembe nyugszik, a gyógyszerek megtették a hatását. Láttam rajta, hogy próbál erős lenni, de azét komoly fájdalmai volta, szóval most alszik, mint a bunda, mi nyolcan pedig a nappaliba ülünk és nézünk ki a fejünkből.

– Te és Ryan hogy letettek ilyen jóba? – kérdezi Jasper.

– ÓÓ, az egy nagyon hosszú történet. – kezdi mesélni Ryan.

– Első találkozásunk úgy zajlott, hogy egy elhagyatott helyen egymásnak estünk – mindenki zavarodottan néz a félreérthető megjegyzésemtől, így inkább gyorsan folytatom. – úgy értem, hogy egymásra támadtunk, Ryan kezdte, engem nem zavart, hogy Ryan vérfarkas, de ő nem bírt a vérével...

– Mondanom sem kell, hogy Jessie nyert, utcahosszal...

– És itt kezdődött a barátságunk. – mondom nevetve.

– Miért akartál a CIA programjában részt venni?
– kérdezi Alice.

– Ugyanazért, amiért Carlisle orvos lett: segíteni akartam az embereknek és nem érdekelt, hogy vámpír vagyok, nem akartam olyan lenni, mint a többi vámpír. Ezt ugyanígy mondtam el Ryannek is, ekkor kezdődött a barátságunk. Ez a gyermekkori trauma -hogy vámpír lettem- vezetett oda, hogy ügynöknek álltam.

– Nagyon rosszul érinthetett, hogy megtörtént veled az átváltozás. – mondja Edward.

– Lényegében igen, a lehető legrosszabbul. Megtudni, hogy te mindig is más leszel, mint a többi gyerek az iskolában, nem játszhatsz velük, mert ha véletlenül megtörik az álcád az akár az életükbe is kerülhet, de a legrosszabb az volt, hogy halott voltam...mielőtt még elkezdtem volna élni az életem, valaki úgy gondolta, hogy jó lesz engem egy vámpírgyilkossá átváltoztatni, nem mertem aludni és bár nekem nincs szükségem rá, mégis csak szerettem volna aludni, mert, így úgy gondoltam, hogy marad bennem valami emberi...ezért eszek emberi kaját a mai napig, visszatérve azért nem mertem elaludni, mert féltem, hogy megtámadom a szüleimet, nem akartam őket bántani, így ha már nagyon éhes voltam inkább kimentem az utcára valami csendes kis helyre. Az iskolámban én voltam a különc gyerek, aki bár a leghíresebb volt közülük mindig kimaradt mindenből, az osztálytársaim ezt úgy értelmezték, hogy én túl jó vagyok ahhoz, hogy ilyen gyerekjátékokat játsszak...pedig mennyire szerettem volna. – sóhajtok. – de valaki ezt elvette tőlem...

– Sejtésed sincs ki lehetett? – kérdezi Carlisle.

– Nem, de biztos kifigyelhette az anyámat vagy apámat, amikor átváltoztam, mivel otthon voltam, apu dolgozni ment, míg anya egy orvosi iratot írt a dolgozó szobájában, hangokat hallottam, de nem tudtam, hogy honnan jön, aztán a hideg levegő megcsapta a bőrömet és rájöttem, hogy valaki kinyitott az ablakot, ez után az első emlékem, hogy anya bejön és becsukja az ablakot, majd odajön hozzám, felemel és kétségbeesetten keres valami után, ekkor jöttem rá, hogy vérzek, a vámpír megharapott, de úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy az egy harapás nyom, akár egy mély vágásnak is belehetett tudni. Ekkor tudatosul bennem, hogy mi lettem.

Ryan telefonja csörögni kezd felveszi, majd kihangosítja.
Sam hívja őt.

– Nem találtuk meg őket, egy nyomot követtünk, de útközben eltűnt, tudják, hogy a nyomunkban vagyunk, talán elhagyják a várost. – mondja Sam.

– Azt nem hinném, valamiért ebben a városban akarnak maradni egy jó darabig, olvastam James gondolataiban, amikor Helent kerestem a hajszállal. Igen, ezt kifelejtettem a képességeim közül egy személyes tárggyal megtudok találni személyeket. Sam, fejezzétek be a kutatást, menjetek haza, köszönöm a segítséget, majd folytatjátok.

– De...– kezdi Sam.

– Én adom az utasításokat, emlékszel? – mondom neki.

– Jó, de holnap folytatjuk.

Ezzel lerakja a telefont.

– Sam tudja, hogy vámpír vagy? – tudakolja Jasper.

– Az egész falka tudja, és nagyon bírnak engem, sokszor segítettem már Samnek. Az ő és az én képességeimmel hatékonyan tudtunk működni.

– Tulajdonképpen neked hány képességed is van? –kérdezi Emmett.

– Huhh, nem tudom valószínűleg van több is csak még nem fedeztem föl.

– Ennyi képességgel felérsz a Volturival...–
csodálkozik Rosalie.

– Ezért kellettem nekik... ha velük vagyok, akkor nem őket fogom kipécézni magamnak, legalábbis ezt hitték...Amikor Aro neki állt engem képezni már rájöttek, hogy utálom őket.

– Hogy tudta meg Aro, erre nagyon kiváncs lennék? – dönti egy picit előrébb a fejét Edward.

– Nos, szerintem abból, hogy Aronak mindig valami ilyesmit mondtam, idézem: „Ha nem lenne itt az összes embered, biz isten, hogy megölnélek" vagy „Ha előttem mered inni azoknak az ártatlan embereknek a vérét a fejed a Szent Péter Bazilika tetején fog kikötni!" Meggyőző lehettem, mert soha nem tette...

– A képességeid közé tartozik, hogy utáld a vámpírokat is? – kérdezi nevetve Alice.

– Őszinte leszek: biztos vagyok benne, hogy belém ültették, hogy utáljam őket, de igazából az élet is rátett egy lapáttal...És ez ott kezdődött, amikor egy vámpír egy évesen megsebzett...

Helen feje meg megmozdul az ölemben, de nem ébred fel. Szegény egy jó darabig csakugyan ki lesz ütve...

– Helen, te és Ryan voltatok csak ilyen jóba? – kérdezi Jasper.

– Negatív. – mondja megdermedve Ryan.

Ha már az összes titkomat el kell nekik mondanom, akkor muszáj leszek ezt is...

– Nem véletlenül akarom elkapni Victoriát...– kezdem.– pár évvel ezelőtt elvett tőlünk egy nagyon fontos dolgot...

Helen azonnal felkapja a fejét, látszik rajta, hogy megszédült, de figyelmesen néz.

– Riley! – motyogja.

– Victoria megölte Rileyt? – kérdezi Edward.

– Sokkal rosszabb...Akarjátok hallani a történetet? –kérdezem.

– Nem muszáj elmondanod, Jessie...csak ha készen állsz rá és úgy gondolod, hogy megbízol bennünk...– mondja Carlisle.

– Igazából a szívem melyén már akkor megbíztam bennetek, amikor elsőnek megláttalak titeket, csak nem akartam elhinni, hogy ti tényleg jók lehettek.

–Szóval mi vagyunk az első vámpír csapat, akiben megbízol? –kérdezi Alice.

– Nem, nem éppen. Van Egyiptomban egy klán, akikben szívből megbízok, ők igazából emberi vért esznek, de kórházakból szereznek vért...A másik csapat igazából két főből áll, ők románok, a román rendőrség szolgálatába álltak, lekapcsolják a nagyon keresett bűnözőket.

– Az egyiptomiaknak a vezetője véletlenül nem Benjamin? – kérdezi Carlisle.

– De, ő az. Úgy látszik van egy közös ismerősünk. – mondom nevetve.

– Én még mindig a Victoriás történetre várok. – mondja Emmett.

– Rendben, de nem egy szép történet. – jelentem ki. – És Helen sírni fog, előre tudom...

– Majd befogja a fülét, de mi hallani akarjuk. – mondja Edward.

Nehezen veszem rá magam, hogy elmeséljem, hogy mi történt az egykori társammal, de muszáj tudniuk, így ők is átérzik majd, hogy milyen gyűlölet van bennem Victoria és a csapata iránt.