| Az nem én vagyok! |

A három nekem támadó Árnyból az egyik ejtett rajtam egy vágást, de ezt leszámítva könnyűszerrel végzek velük. Megpördítem a kezemben lévő fegyverem, melynek súlya már kezdi húzni a karomat. Megmozgatom fájó nyakamat és szemügyre veszem a katakombában kialakult csatateret.

Az összes levegő kiszalad a tüdőmből, torkom elszorul, amikor meglátom Desyt. Az előtte álló Árnyférfi egy gyors és határozott mozdulattal elvágja a torkát. Vére spriccelni kezd, majd folyóként folyik végig a nyakán, hogy ruhája magába szívhassa egy részét. Desy szeme nem tükröz félelmet. Kiesik kezéből a fegyvere, térdre rogy, végül pedig elterül a mocskos kövön.

Könnycseppem végiggördül az arcomon.

Fogalmam sincs hogyan, de tekintetemmel kiszúrom a távolban álló Lokit. Elfog a rettegés, amikor meglátom az arcát. Állkapcsa megfeszül, fejét lejjebb dönti, de tekintete a férfire tapad. Szeme elsötétül, megállíthatatlan vadság lengi körbe az istent. Halál és mészárlás ígéretét lehet leolvasni róla. Nem kiabál, de szemeiben könnyek csillannak. Mintha az a Loki, akit én ismertem, most elveszett volna, száműzte belsője legmélyebb bugyrába. Oda, ahol azelőtt élt. Helyét pedig most az a Loki vette át, egyik pillanatról a másikra, akit azelőtt a felszínen tartott.

A hidegvérű gyilkos. A csínytevések istene.

Oda kell jutnom hozzá!

A körülötte álló Árnykatonák felfigyelnek merevségére, arckifejezésére. A szemében csillanó ígéretre. Ami nem is ígéret, be fog következni!

Loki fogai kivillannak, ahogy ajka ördögi, vészjósló vigyorra kanyarodik. Érzelemmentes, sötét tekintetében zöld fény villan. Árnyékai megnyúlnak, majdnem az őt körbe ölelő falak tetejéig. Árnyékainak szarvai nőnek. Mintha viselnék az ismert sisakot. Az Árnyaknak, ahogy nekem is, földbe gyökerezik a lábam. Képességét látva egy pillanatra még a lélegzetem is elakad.

Kezeiben újabb tőrök jelennek meg, szeme továbbra is zölden izzik. Félelmetes vigyora eltűnik, újra a szeme beszél helyette. És az semmi jót nem ígér.

Támadásba lendül. Az Árnyak eleinte visszatámadnak, majd amint felfogják, hogy semmi esélyük a dühös Loki ellen megfutamodnak. Többen felém próbálnak menekülni. A legtöbbel végzek, miközben próbálok áttörni közöttük.

Loki arcára fekete vér fröccsen, ahogy elvágja az előtte állók torkát. Az Árnyékai életre kelnek, mellyel a legtöbb Árnyat halálra rémíti. Az Árnyékok keze megnyúlik, elválik a faltól és az arra tévedő katonákat megragadják és a falhoz rántják. Van, amelyikükkel Loki végez, de az Árnyékai is képesek ölni. Csont reccsen, ahogy nyakuk kitörik.

-Loki! - Kiáltom el magam, de hiába. Nem hallja meg a szavaim, valószínűleg semmit sem hall jelenleg. Loki nem csillapodik, tekintetéből kiolvasható, hogy nem fog leállni addig, amíg minddel nem végez.

Ha nem tudnám, ki ő valójában, ha nem tudnám, hogy ez nem az igazi Loki, akkor én is az ellenkező irányba futnék, nem pedig felé. Folyamatosan a nevét kiáltom, ahogy haladok előre. A mellettem elszaladó Árnyak holtan esnek össze fegyveremtől.

Loki kezéből zöld fénysugár nyúlik ki, mely eléri a tőle messzebb járó ellenséget. Azok megdermednek, keservesen kiáltoznak. Kegyelemért könyörögnek. Loki feje leheletnyit félrebillen. Keze ökölbe szorul, mire a fogva ejtett katonák sikolyai elhalnak. Vér szivárog az orrukból, fülükből. Elereszti őket, hogy még egy adag Árnyat állítson meg. Szabad kezével egy rátámadót lefegyverez, majd tőrét a koponyájába állítja. Árnyékai sem pihennek. A fal mentén menekülők a fogságukba esnek.

A csínytevések istene most megmutatja, mire képes. Ruháját és arcát fekete vér szennyezi. Körülötte sorban hullanak az Árnykatonák. Ahogy közelebb érek hozzá, már nehezemre esik olyan helyre lépni, ahol ne feküdne valaki. Majdnem felbukok az egyikükben.

-Loki! - Hangom remeg nevét kiáltva, könnyek gyűlnek a szememben. Oda kell érnem hozzá! Meg kell állítanom!

Az egyik menekülő épp Desy holtteste mellett szalad, amikor a zöld fénysugár elkapja. Loki tekintete megtalálja a földön, saját vérében heverő fehérhajú nőt. Arca eltorzul az újra belé hasító fájdalomtól. Ereje kirobban.

Zöldhullám indul el, mely mindenkit leterít, aki az útjába kerül. Még a föld is beleremeg erejébe. Képességemmel pajzsot vonok magam köré. Egy karcolás nélkül sikerül megúsznom, de a lökéshullám hátra repít. Holttesteken landolok. Nem törődöm a fájó vállammal, azonnal felállok és rohanni kezdek felé.

Nika akkor tornássza magát ülőhelyzetbe, amikor átugrok egy hullát előtte.

Loki letérdel Desy holtteste mellé, de még mielőtt megérinthetné és a hátára fordíthatná mellé esek. Kezemmel azonnal közrefogom az arcát és magam felé fordítom. A fekete vércseppek és foltok, melyek az arcát borítják, rátapadnak a tenyeremre, elkenődnek Loki arcán. Feszült, halált ígérő arckifejezése azonnal elillan, ahogy a szemembe néz. Arcvonásai ellágyulnak. Szememből könnyek záporoznak.

-Az nem én vagyok! - Nem kell a mellettünk lévő holttestre pillantanom. Hangom remeg, mellkasomban lévő nyomás már elviselhetetlen. Loki szeméből könnyek potyognak, ahogy az enyémből is. Úgy néz végig rajtam, mintha szellemet látna, mintha ez csak valami megtévesztés lenne. - Loki, az nem én vagyok! - Tekintetünk újra találkozik. Hangom már épphogy több, mint néma beszéd. - Itt vagyok! Semmi bajom!

-Tényleg te vagy az? - Szemei az arcom különböző pontjait mérik fel. Mintha még ennél is jobban meg akarna győződni róla, hogy nem valami szemfényvesztés vagyok. Tekintete előbb az arcomat csúfító két sebhelyet találja meg. Majd a holttestre pillant és a mellette heverő kék, jégből született kardra, mely teljesen megegyezik az enyémmel. A másik oldalra néz, egyik kezem lecsúszik az arcáról, remegek. A tűzből született, vörös és narancssárga kardom itt hever mellettem. Kék írisze összefonódik az én barnámmal. - Hogy... - elakad a szava.

-Érezted volna - ráncolom a homlokom. Próbálom összeszedni a gondolataimat, próbálok szavakat formálni. Tisztán kell gondolkodom. Mintha nem most gyilkolta volna le ezeket az árnyakat miattam. Eszembe jutnak az engem kínzó Árny szavai, miután megmutatta Loki igazi énjét. Nem hittem neki, mivel tudtam, milyen ő valójában. Azt mondta, ez akkor következik be, ha én meghalok. És most pontosan ez történt. Elvesztette a fejét, a gyász és a gyűlölet felülkerekedett, elnyomta az igazi énjét. Mészárost csinált belőle az, hogy azt hitte már nem vagyok. Megrázom a fejemet. - A köztünk húzódó kapcsolat miatt - mély, remegő lélegzetet veszek. Félelem? Mintha bensőm legmélyéről próbálna felkúszni a félelem. Félnék az előttem térdelő, megtört, véres és könnyáztatta férfitól? - Ha meghalnék, azt éreznéd! Csak úgy, ahogy a fájdalmamat is. Nem tudom miképp, de éreznéd és abból tudnád, hogy már nem vagyok!

Véres, reszkető ujja finoman megérinti az arcomat. Legördül egy könnycsepp az arcán, láthatóan nyel egyet. Végül tenyerét az arcomra fekteti, ezzel fekete vérfoltot hagyva rajta. Nagy nehezen elszakad a tekintete rólam, körbenéz. Én viszont csak őt figyelem, azt, mit vált ki belőle a minket körbeölelő környezet látványa. Ajkai elválnak egymástól, szaporábban kezdi el venni a levegőt. Szabad keze - amelyik a combján pihen - ökölbe szorul.

-Ezt nem...

-Nincs semmi baj! - Vágok azonnal a szavába. Továbbra is a holttesteket figyeli. Árnyékai már eltűntek a falakról, mintha ott se lettek volna. A hideg kövezetet alattunk már nem lehet látni a rengeteg fekete vértől. Loki keze megremeg, nehezen kap levegőt. - Nézz rám! - Hangom gyengéd. Megfeszítem az ujjaimat, próbálom felém fordítani az arcát. - Loki, kérlek! - Lehelem. Ezzel elérem, hogy újra rám, a szemembe nézzen. Fájdalom csillan benne. - Nincs semmi baj, ez nem a te hibád!

-Én tettem ezt - semmi érzelem nem csendül a hangjában. Mintha elveszett volna magában, mélyre zuhant. Nem a gyilkolással van itt a probléma. Mind a hárman öltünk ma, hogy biztonságban és élve kijuthassunk innen. Mindannyiunkban nyomot hagy majd. De Lokiban nagyobbat. Elvesztette a fejét, bosszúból és fájdalomból cselekedett. Átengedte a mélyen szunnyadó Lokinak az irányítást. Szemeit összepréseli, próbál úrrá lenni remegésén, szapora légzésén. Megsimítom az arcát.

-Én is ezt tettem volna - szavaim igazak. Én is gyilkolnék, ha a szemem láttára veszíteném el. Ezzel ő is tisztában van. Korábban én is átléptem egy határt, amit most ő is. - Ezzel nincs semmi baj!

-Ne hazudj - pillantását az enyémbe mélyeszti. Megfeszül az állkapcsom. Nika mellénk ér, letérdel. Óvatosan és lassan emeli Loki felé a kezét. Nem ellenkezik, nem húzódik el, így a gyógyító megérinti felkarját. Fehér fény villan tenyere alatt. Barátnőmre nézek.

-Sokkos állapotban van - szólal meg végül. - Lehet többen vannak idelent és megérezték a rezgést -  a szemembe néz. - Mennünk kell!

Bólintok, mire elveszi a kezét, mellyel Lokit fogta. Felállunk. A csínytevések istene tekintete üres. A keze után nyúlok, hagyja, hogy megfogjam.

A könyvtár polcai között lépkedve halk beszélgetés üti meg a fülünket. Lépteink csöndes kopogására az asztal körül állók mind felénk fordulnak. Frigga arca nedves a könnyektől, férje kezét szorongatja. Thor ijedten néz végig fekete vérrel borított testünkön. Mögötte az asztalon ott hever a két könyv, melyet odalent találtunk. Mikor az asztalhoz érünk, tud csak megszólalni Thor.

-Mi történt odalent? - Biztos vagyok benne, hogy idefent is érezték, ahogy megremeg a föld Loki erejétől. Párom elengedi a kezemet és arrébb sétál. Próbálom nem kimutatni, milyen érzések kavarognak bennem, amiért nem marad mellettem.

-Nyertem tíz aranyat - ha nem ilyen helyzetben lennénk, ezen most nevetnénk Nikával. Loki hangján sem érződik semmi vicces, arca is ugyanolyan rezzenéstelen, érzelemmentes. Thor értetlenül pislog egyet.

-Árnyakba futottunk - válaszolja Nika.

-Mi ez a könyv? - Mutat hátra az asztalra a mennydörgések istene anélkül, hogy odafordulna. Kiráz a hideg, ahogy rápillantok.

-Az Árnyak Bibliája - lehelem. - A Sötétség Fényes Jövője - amint kiejtem a könyv címét fülemet halk suttogások csapják meg. Összeszorul a gyomrom. Thor a könyvhöz fordul és még mielőtt tiltakozhatnék, fellapozza. A hangok felerősödnek, arcom egy pillanatra eltorzul. Loki izmai megfeszülnek ezt látva.

-Mi baj? - Lép közelebb hozzám Nika.

-Nem szimpatizálok vele - az asztalhoz lépek és a képeket figyelem. Thor továbbra sem hagyja abba a könyv lapozását. Fekete tintát rajzok követik, majd újra az ősi nyelven írt oldalak. - Beszél hozzám.

-Érted is, amit mond? - Frigga rekedt hangját hallva sem veszem le a tekintetem a könyvről.

-Nem.

-Az ősi nyelveken íródott - veszi magához a szót Nika. - Biztos vagyok benne, hogyha átolvasom, találok benne válaszokat.

-Várj! - Olyan gyorsan ragadom meg Thor csuklóját, hogy összerezzen. Minden szempár rám szegeződik. - Ez eddig nem így nézett ki - a kitárt oldalon a Főnix látható, ahogy legyűri a Jégmadarat. - Eddig ez fordítva volt. A Jégmadár ölte meg a Főnixet.

-Lehetséges, hogy pár perc alatt megváltozzon? - Pillant rám Thor. Könnyek gyűlnek a szememben, amikor rájövök a miértjére.

-Igen - hangomat épphogy csak hallani lehet. - A Jégmadár meghalt odalent - tekintetem összeakad Lokiéval. - Meghaltam odalent.

-Ezt most nem értem - ráncolja a homlokát Thor. Nika összepréseli ajkait.

-Találkoztam a katakombákba az Árny énemmel - mindenki engem figyel, én viszont csak Lokit. - Ő volt a Jégmadár. Megölték a társai.

-Miért tettek volna ilyet? - Odin hangja távolról érkezik, pedig itt áll mellettem pár lépésre.

-Mert áruló volt. Nekem segített - néma csend keletkezik a könyvtárban, melyet Loki tör meg.

-Miért?

-Mert a király megölte a párját - Loki izmai megfeszülnek, olvas a sorok között. - Eleinte bújtatta a Főnixet. Ő volt a Főnix. Nem akart ölni, így nem fedte fel magát. Mikor rájött erre a király, továbbadta a képességét. Nem árulta el kinek, így megkínozták, ami odáig fajult, hogy megölték a szerelmét - Thor szólásra nyitja a száját, de nem kell feltennie a kérdést. Loki megelőzi.

-Engem.

-Igen - válaszolok nehezen pár másodperc után.

-Kinek adta tovább az erőt? - Odin felé fordulok, hogy a szemébe tudjak hazudni.

-Nem tudom - Loki továbbra is engem néz. Tudja, hogy nem az igazat mondom. Desy, kinek adta át? Elszorul a torkom, fejem ismét fájni kezd. Nem akarom kimondani. Nem itt és nem nekik. - De az ő halála után kaptam meg én - legördül egy könnycsepp az arcomon.

-Mára elég lesz ennyi - szólal fel Frigga. Nika Thor másik oldalára lép és bezárja a könyvet. Senki sem ellenkezik, amikor magához veszi. Jobb is, ha ő nézi át. - Holnap folytatjuk.

-Nincs sok időnk - fájdalmas és fáradt szemekkel nézek a királynőre.

-Pihenjetek! - Lágy mosolyát látva csak bólintani tudok. Loki mellém sétál, majd mindannyian elhagyjuk a könyvtárat, mi hárman pedig a palotát. Nikától az otthona előtt búcsúzunk el. Holnap reggel ő is a palotába jön, ott találkozunk mindenkivel, a könyvtárban.

A barlangba érve sem apadnak a könnyeim. Beérve Loki a fürdő felé veszi az irányt. Nem állítom meg, hagyom, hogy lemossa magáról a fekete vért.

Ahogy belép a hálószobába elé lépek és szorosan átölelem, melyet viszonoz. Percekig így állunk. Vizes haja csiklandozza a fülemet.

-Sajnálom, hogy át kellett ezt élned - súgom a fülébe, továbbra is a könnyeimmel küszködve. Fejét a vállamba fúrja. - Hogy érzed magad?

-Ki volt előtted a Főnix? - Nem is volt kérdés, hogy érezte, hogy hazudok Odinnak. Eltolom magamtól, de egyikünk sem engedi el a másikat.

-Én nem szeretném...

-Én szeretném tudni - vág lágyan a szavamba. Nem érződik hangján a követelőzés, a harag. Nyelek egyet és próbálom elűzni a félelmem.

-A lányunk - Loki arcáról semmit sem lehet leolvasni, nem tükröz semmit. Viszont a csípőmön nyugvó kezei ökölbe szorulnak.

-Az Árnyainknak volt lánya? - Mindössze ennyit bír magából kipréselni.

-Igen - ajkaim remegnek válaszadás közben. - A királyuk őt is megölte akkor, amikor téged. Azon a napon, amikor én születtem.

-Bassza meg - gyűlölet és mély fájdalom csillan gyönyörű kék szemében és halk szavaiban. Ugyanazt a fájdalmat és félelmet érezheti, amit én éreztem akkor. Ökölbe szorított kezeit kiengedi, újra a csípőmet fogják. Beharapom az alsó ajkamat. Fogalmam sincs, mit mondhatnék most. Gondolataim vadul cikáznak, de a szavak egyszerűen nem jönnek. - Ez azt jelenti, hogy nekünk is...?

-Nem tudom - Feltörni készülő újabb sírásomtól, hangom rekedtessé válik. Nem tudom, hogy nekünk is lányunk születne-e. Magamnak is hazudok ezzel. Mindenkinek, aki itt él Asgardban van Árny éne. Így logikus, hogy arra következtetünk, hogy lányunk lesz a jövőben. Viszont azt nem tudom, hogy az lesz-e minden ott élőnek a sorsa, mint az ittenieknek. - Lehet, nem kellene együtt lennünk.

-Ne mond ezt! - Arca egy pillanatra eltorzul a dühtől.

-Mi lesz, ha a mi...

-Nem! - Vág a szavamba halkan, de határozottan. - Léteznek ugyanazok az emberek itt, mint ott, de ez nem azt jelenti, hogy azok, akik ott meghalnak itt is megfognak. Vagy épp fordítva - mély levegőt vesz, küzd a könnyeivel, az érzelmeivel. - Desy, ez nem azt jelenti, hogy a... - nem bírja befejezni.

-Miért vagy ennyire biztos benne?

-Mert Én nem hagynám! - Tekintete ismét elsötétül. - Még a közelében sem vagyunk ilyennek. És ha túléljük, amiben biztos vagyok, akkor nem lesz semmi, ami veszélyeztetné a gyermekünket. Vagy téged - megszökik egy könnycsepp a szememből. - Olyan információk birtokában vagyunk, amelyek mellett esélyünk sincs veszíteni. Mindketten visszajövünk! Nem akarom újra átélni azt, amit a katakombában - közbe szeretnék vágni, de nem ad rá esélyt. - Igazad volt, éreznem kellett volna, hogy nem te vagy. De olyan hirtelen történt, olyan sokan voltak, hogy nem figyeltem erre. Elveszítettem a fejemet. Tudom, hogy az a férfi megmutatta neked ezt az énemet. Azt, aki akkor tör a felszínre, ha elveszítelek - ez igaz. Hagytam, hogy Loki a fejembe nézhessen, hogy láthassa azt, amit akkor én láttam és átéltem. - Nem akartam, hogy lásd ezt az énemet - halkan és keserűen felnevet. - És én sem akarom újra azt látni a szemedben, amit akkor - zavartan összevonom a szemöldökömet. - A félelmet. Hogy félsz tőlem.

-Nem félek.

-Akkor egy pillanatra féltél - fájdalmas mosoly jelenik meg ajka szélén. - Tőlem.

-Az nem te voltál - válláról az arcára siklik a kezem. - Nem olyan vagy, ezt tudom jól. Nem a tetted rémített meg. Hanem az, hogy ezt én váltottam ki belőled - homlokát az enyémnek dönti. Érzem heves szívverését, egyenetlen légzését. - Az első találkozásunkkor tudtam, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mondanak. Minden hibáddal és szépségeddel együtt szeretlek! - Közrefogom az arcát, megemelem, hogy a szemébe tudjak nézni. Könnyáztatta szemét látva elszorul a szívem. Halvány mosolyt küldök felé. - Minden rendben lesz!

-Igen - leheli. Ajka megtalálja az enyémet. Csókja lágy és rövid. Viszont minden gondolata és érzelme benne van. A fájdalom, a düh, a félelem és a megnyugvás. Elválva összepréselem az ajkaimat.

-Lezuhanyozok.

-Itt várlak majd.