| Tudtam, mit csinálok |

-Most mit szeretnél? – teszi fel kérdését a csínytevések istene. Mióta megbeszéltük, hogy a csata végeztéig hagyjuk azt, ami kettőnk között van – vagyis lehetne –, nem sokat beszéltünk. És nem amiatt, mert most megharagudott volna érte, megérti. Tudom. Inkább amiatt, mert volt mit feldolgoznom a visszavezető úton. Agyaltam. Már a palota lépcsőjét koptatjuk, úton vagyunk a hálószobáink felé. Nem tudhatja meg, mit szeretnék, leállítana. Vagy velem jönne. Én pedig most egyedül szeretnék beszélni Odinnal.

Átfutott az agyamon az is, hogy nem most beszélek vele, hanem mondjuk a csata előtt említem meg neki. Vagy miután végeztünk. Feltéve, hogy élve vissza jutok. De nem. Hazudott arról, hogy mi történt a bátyámmal. Hagyta, hogy szenvedjek, hogy összeroppanjak. Tudta jól, hogy nekem már csak ő van. Mégis megtette. Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvel, hogy mást várt. De ezzel igenis átlépte azt a rohadt határt. Nem, nem fogom megölni. De nem fogja megköszönni azt, amit kapni fog tőlem.

-Lefekszem – kapja meg a válaszom kisebb hallgatás után. Nem nézek rá, csak a lépcsőfokokat figyelem.

-Biztos? – ráncolja fel kérdőn a homlokát.

-Igen – pillantok rá. – Fáradt vagyok, sok volt ez most. Majd holnap beszélek Odinnal – tudom, hogy erre volt kíváncsi. Hogy mikor akarom számon kérni a királyt. Holnap. Remélem, el is hiszi.

-Rendben – bólint rá. Időközben felérünk a megfelelő emeletre, és mivel az én szobám közelebb van a lépcsőhöz, így az ajtóm előtt állunk meg. – Ha szükséged van valamire, szólj!

-Tetszik ez a Loki – mosolyodom el halványan, majd lenyomom a kilincset. Ám még mielőtt beléphetnék a küszöbön, Loki megfogja a kezem és maga felé fordít.

-Szóval tetszem? – hátam találkozik az ajtófélfával. Loki magasabb nálam, így fel kell rá néznem. Szemei csillognak, de nem a könnyektől. Testemben az izmok megfeszülnek, amikor egyik kezemen végigsimít.

-Nem ezt beszéltük meg – súgom. Olyan közel került hozzám, hogy még a suttogásom is hangosnak tűnhet. Lépések zaja üti meg a fülünket. Nem épp a legbiztonságosabb az ajtóban így állnunk. Ki tudja, ki jön erre. És még több bajt nem akarok egyikünk fejére sem hozni. Loki látja, hogy idegesség fut végig rajtam a léptek hallatán. Elvigyorodik. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, elolvadnék a mosolyától. – Jön valaki – próbálom meg eltolni magamtól. De amint elengedem, hogy belépjek a szobámba, ő pedig ki, vissza is lép. Eddig is iszonyú közel állt hozzám, de mintha most még közelebb lenne.

-Nem erre jön – súgja a fülembe, mire kellemes hidegrázás fut végig a hátamon.

-Honnan tudod? – súgom vissza, viszont arra figyelek, hogy az ajkammal kicsit megérintsem a fülét. Mély levegővétel a válasza elsősorban. Úgy helyezkedek, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Jól ismerem a palotát – válaszolja. Tekintetünk szinte összenőtt. – Sokáig tartott rájönni, de rengetegszer mentettek már meg ezek a kis apróságok.

-Hát persze – mosolyodom el. A csínytevések istenének tekintete most az ajkamra siklik. Még mielőtt bármit tehetne, megszólalok. – Jó éjt, Loki! – Azzal átbújok a karja alatt, ő pedig kilép a folyosóra.

-Jó éjt Úrnőm!

X

Szerencse, hogy Odin dolgozó szobája – ahol rá találok – messze van a hálótermektől. Ha nem így lenne, felvertem volna a testvérpárt és Friggát azzal, hogy egy lángcsóvával töröm be az aranyozott ajtókat. Odin az asztala előtt áll, a csattanásra és a kisebb hőhullámra azonnal sarkon fordul. Kezeim körül lángok láthatóak, és tekintetem is narancssárgán izzik.

-Destiny! – mordul rám. – Mi ez az egész?! Mit képzelsz magadról, hogy az éjszaka közepén így rám törsz?

-Maga mit képzel, hogy elhitette velem, hogy a bátyám halott – sziszegem a fogaim között, majd dühömben egy tűzgolyót repítek felé. Nem akarom eltalálni, így a falat találom el mögötte, melyen a kép azonnal lángra kap.

-Lementél az engedélyem nélkül? – csodálkozik el. Nem tudom eldönteni, hogy amiatt, mert megtámadtam, vagy mert lementem Midgárdra. Közelebb sétálok hozzá, ereim narancssárgává válnak.

-Miért tette? – hangom nyugodt, mellyel még inkább megijesztem a királyt.

-Azt szerettem volna, hogy a feladatodra koncentrálj – kezd bele.

-Ez nagyon nem úgy jött össze, Királyom! – az utolsó szót szinte köpöm mérgemben.

-Figyelj rám, Desy – nekimegy az asztalnak, ahogy próbál tőlem minél messzebb kerülni. – Jó ötletnek tartottam, de már látom, hogy nem úgy sült el, ahogy akartam.

-Rájött végre? – azzal egy kést dobok felé, mely teljes egészében tűzből áll. Magamat is meglepem ezzel, de nem mutatom ki. A király az asztalt nézi ott, ahol a kés megállt. Nem kezd el égni, ügyelek rá, hogy ne okozzon most kárt a fegyverem.

-Meg tudjuk beszélni – dadogja. Még sose láttam ilyennek. Félne tőlem? Jól teszi!

-Nem szeretnék beszélgetni!

-Meg akarod ölni a királyt? – vonja fel kérdőn a szemöldökét.

-Elgondolkodtam rajta – vallom be.

-Nem ér ez ennyit, Destiny! – emeli fel kissé a hangját.

-Nem? – horkanok fel. – Elhittem, hogy a bátyám halott! Hogy az utolsó hozzám tartozót is elvesztettem. Maga szerint mit éreztem ekkor? Hatalmas űr kerekedett bennem, gyász és félelem! Legszívesebben porig égettem volna Asgardot! – testem egésze lángokban áll már. Nem tudom kordában tartani az érzelmeimet. – Van két lánya és felesége! Borzalmas érzés volt azt hinni, hogy egyedül maradtak! Hogy hívnak, de nem érnek el! Közben meg az egész kamu volt! – újabb tűzgolyó süvít a levegőben. Odinnak ki kell előle térnie. Könnycseppek törnek elő a szememből. – Maga nem érez semmit! Egy szívtelen király! – újra félre kell állnia. – A fiait sem tudja szeretni, pedig megérdemelnék! Engem sem képes itt elviselni, pedig elmondása szerint én menthetem meg a királyságát, melyet mindennél jobban szeret! – most két golyót vágok felé. Az egyik megperzseli a köpenyét. – És mindezek ellenére maga vígan uralja a Kilenc Birodalmat! Mintha jóságos király lenne! – már sírok és érzem, hogy elvesztem az erőm felett a kontrollt. A sok rossz, az elfojtott érzelmek most kitörnek belőlem. Kirobban belőlem. Az egész szobát lángok borítják. Odin még időben csúszott be az egyik oszlop mögé. Térdre rogyok, szaporábban veszem a levegőt. Mikor körbe nézek, ledöbbenek. A falak olvadni kezdtek. Odin kilép, hogy ő is felmérje a terepet. Mikor meglátom, elfog a düh, és már kicsit nehézkesen – mivel eléggé lefáradtam – felé dobok egy tűz tőrt. Majd még egyet és még egyet. Felsebzik a vállát és a combját. A földre esik. Nem kiáltott, nem esik nekem.

-Desy! – az ajtó felé pillantva meglátom Thort és... és Odint. Rémület fog el. Ez nem lehet! Nem lehetett ilyen idióta! A földön már nem Odint látom, ahogy eddig, hanem Lokit. Vállából és combjából vér szivárog. Köpenye megégett. Még mielőtt megelőzhetne bárki is, mellé sietek. Fejét a combomra fektetem.

-Miért csináltad? – szipogom, miközben leszakítom a pulcsim ujját és a vállán lévő sebre szorítom. Thor már a másik oldalán van és a lábán lévő sebbel foglalkozik.

-Nem hagyhattam, hogy bántsd – mosolyog rám halványan.

-Őt akartam és nem téged! – remegni kezdek. Erőm pulzálni kezd bennem. Majdnem megöltem Lokit.

-Semmi baj! – véres kezével megfogja az enyémet. – Tudtam, mit csinálok.

-De én nem tudtam, hogy te vagy az – hangom remeg. – Meg is ölhettelek volna!

-Dehogy – szorítja meg a kezem. Nem tudom, hogy amiatt, mert testvére a lábát babrálja és fáj neki, vagy mert engem akar megnyugtatni. – Nem öltél volna meg engem, kedvesem.

-Vigyék el innen! – csattan fel az ajtóban álló Odin. Az őröket utasítja. Lever a víz, fázni kezdek.

-Ne! – emeli fel a hangját Loki, mikor mögém érnek az őrök és megragadják a kezem. – Nem kell! Nincs baj!

Ellenkezni próbálok, de felrángatnak Loki mellől. Thor is talpra áll és az apjával kezd el vitatkozni. Az egyik őrt megégetem. Nem vészesen csak egy kicsit, hogy elengedjem és legyen esélyem elszabadulni tőlük. Azonban az ő helyére jön másik kettő. Már hárman próbálnak meg kivonszolni.

Legördül egy újabb könnycsepp az arcomon, ahogy látom, hogy Loki nagy fájdalmak árán áll talpra. Bántottam. Megsebeztem. A szívem összeszorul.

-Loki, hagyd – szólok oda lágyan. Az említett istenség megdermed hangom hallatán. Megállok és hagyom, hogy újra lefogjanak. Majd mikor elkezdenek kivezetni, az egyik őr leüt, így elveszítem az eszméletem. Még hallom, ahogy Loki a nevemet kiáltja.