| A vőlegényem vagy! | 

Enyhe fejfájás az, amit először érzek. Annyira nem tudom, mi történt velem, hogy csak ezt követően érzem meg a testem többi részét. Szépen sorban. Nyak, váll, érzem, ahogy mellkasom egyenletesen emelkedik majd süllyed. Ujjaimat, lábamat. Lábujjam begörbül a takaró alatt, testemet puha, kényelmes anyag fedi. Már nem a farmer nadrágomban és pulóveremben vagyok.

Szemem megrándul, ahogy próbálom kinyitni, nagy nehezen sikerrel járok. Félhomály uralkodik a helyiségben, mindössze pár gyertya világítja meg a teret. Egy franciaágyban fekszem, mellettem az éjjeliszekrényen két könyv pihen, illetve egy pohár víz. Egy plusz asztal, tele mindenféle üvegcsével, gyógynövényekkel.

Sikerül mozgásra bírnom a felsőtestemet, felülök, hátamat a faháttámlának vetem. Tekintetemet végigjáratom a szobán, minden egyes kis apróságot szemügyre veszek. A kandallóban meleget adó, lobogó tüzet, az egyenetlen sziklás falnál álló könyvespolcokat. A szekrénysort, puha szőnyeget.

A könnyed anyag, mely ajtóként szolgál, meglibben. Egy fekete hajú, kényelmes öltözéket viselő férfi lép be rajta. Arcáról leolvasható, hogy aggódik, óvatosak a léptei, mellyel beljebb lép. A férfit egy szőke hajú nő követi, ruhája kiemeli karcsú alakját, érdeklődve pillant végig rajtam. Kettejük között járatom a tekintetem, várnak valamire.

-Desy? – kérdezi a férfi óvatosan bánva a hangjával. Mintha attól félne, hogy rám ijeszt.

-Igen?

-Tudod, ki vagyok? – Zavart pillantás a válaszom, melyet látva fájdalom suhan át az arcán. A mögötte álló nő egy pillanatra összepréseli a szemhéját. Mintha csodát várnának tőlem. – Loki vagyok. – teszi hozzá.

-Nem – Loki állkapcsa megfeszül, a nő közelebb lép hozzá, tenyerét a hátára fekteti. Vigasztalja? De miért? Lehajtom magamról a takarót, mindketten kíváncsian és aggódva figyelik minden lépésemet. Felállok az ágyról, megkerülöm. Loki szemében könnycseppek gyülekeznek. – A vőlegényem vagy!

A nő ledermed, eltátja a száját. Lokinak egy másodpercébe telik, mire felfogja, mit mondtam és már előttem áll, a karjai közé kap. Átölelem, arcomat a nyakába fúrom, szabadjára engedem könnyeimet.

-Istenem! – leheli Loki a könnyeivel küszködve, rekedt hangon. – El sem tudom hinni, hogy visszakaptalak! – Lábam újra talajt fog, közrefogja könnyáztatta arcomat, csillogó tekintetünk összefonódik.

-Annyira sajnálom – hebegem.

-Ne! Nem kell. Most már minden rendben van!

-De láttam – hangom elcsuklik. Loki zavartan összevonja a szemöldökét, nem tudja, miről beszélek. – Láttam, mi történt, amíg – elakad a szavam. – Amíg nem voltam veled. – Vőlegényem arca ellágyul, fájdalom suhan át gyönyörű szemén. Tehát nem tudta, hogy amíg a fejemben volt, nem csak az emlékeimet hozta vissza, hanem azt is megmutatta nekem, ő mit élt át.

Hogyan élte meg azt, hogy azt hitte, meghaltam a csatában. Hogyan viselkedett, miket tett. Nika mennyit tett érte. Tekintetem megtalálja a gyógyítónőt, aki még mindig a hálószoba bejáratánál álldogál, tátott szájjal és könnyáztatta arccal. Loki felfigyel rá, hogy már nem őt nézem, elenged és félre lép.

Hálás pillantást vetek Lokira. Most kapott vissza, annyi megbeszélni valónk lenne, mégis hagyja, hogy odamenjek Nikához. Barátnőmhöz sietek és szorosan megölelem. Szinte egymagasak vagyunk, ami ezidáig fel sem tűnt. Mélyen beszívom a levegőt, érzem Nika csodálatos, tavaszi virágos rétre emlékeztető illatát.

Így, hogy mind a ketten itt vannak úgy érzem, minden rendben van. Minden rendben lesz. Együtt megoldunk mindent.

-Köszönöm, hogy ott voltál neki! – súgom a fülébe úgy, hogy csak mi ketten halljuk. Szorosabban ölel, vállamon érzem, hogy elmosolyodik.

-Nincs mit köszönnöd! – Kezét finoman végig csúsztatja a hátamon, elválunk egymástól. Lágy tekintete hirtelen megkeményedik, mintha bosszús lenne. – Mégis mit nem mondasz el nekem? – Játékos sértettséget hallanék a hangjában? Ráncba szalad a homlokom. – Mennyasszony! – Felnevetek, leesik, miről van szó. Elengedjük egymás, Loki pedig közelebb lép hozzánk. Átkarolja a vállamat és lehel egy gyengéd, de mindent elmondó csókot a hajamba. Mindketten vigyorogva nézzük a gyógyítót. – Senki nem avat be?

Kezem a hasamra csúszik, amit mindketten észrevesznek. A hirtelen előkerült mosolyok azonnal eltűnnek. Később elmondunk mindent Nikának, de engem jelenleg valami sokkal jobban aggaszt. Loki keze az enyémre csúszik, ujjaink összefonódnak.

-Minden rendben – Nika szavai hallatán egy hatalmas kő zuhan le a szívemről. Eddig fel sem tűnt, hogy ideges voltam emiatt, hogy a gyomrom görcsben volt. Csak most, hogy már tudom a babának nem esett bántódása. – A varázslatom megvédte. – Legördül egy könnycsepp az arcomon. Nem lehetek elég hálás barátnőmnek. Fogalmam sincs, én hogyan éltem túl, hogyan kerültem vissza a Földre. De a gyermekünk jól van és ennél többet én nem is kívánhatnék.

-Köszönöm! – Hangom mondatom végére elcsuklik, torkom összeszorul. Nika lágy pillantásától melegség tölt el. Szavak nélkül tudatja velem, hogy nincs miért hálálkodnom.

-Kettesben hagylak titeket – halvány, de boldog mosolyt küld felénk.

-Maradhatsz! – Loki hüvelykujja fel alá jár a kézfejemen.

-Várnak a betegeim. De este vacsorázhatnánk együtt.

Megbeszéltük Nikával, hogy este nyolcra elmegyünk hozzá. Sok vendége lesz a délután folyamán, így megkértük, hogy ne bajlódjon a főzéssel, azt megoldjuk mi Lokival.

Közös megegyezés alapján eldöntöttük, hogy ráérünk még a főzéssel. Az ágyban fekszünk, szorosan egymás mellett. Loki finoman simogatja a pocakomat. Ugyan még nem látszik, hogy gyermeket hordok a szívem alatt, de nem is ez a fontos. Csak az, hogy mi tudjuk és hogy minden rendben van vele.

Hiába oldódott meg minden, hiába kaptam vissza Lokit és az emlékeimet, mégis könnyek csurognak végig az arcomon.

-Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam – hebegem rekedtesen.

-Miért tettem volna? – Loki hangja egyszerre meglepett és sértett. Ajkam széle felfelé görbül.

-Nem tudom.

-Nem számítottam arra, hogy lent talállak. Az volt a tervem, már ha nevezhetjük annak, hogy tudatom a rossz hírt a szeretteiddel – fájdalom csendül hangjában. Itt vagyok neki, visszakapott, de időre lesz szüksége, míg feldolgozza, hiszen nem volt egy könnyű dolga. Hiába boldog már, a rossz érzések és emlékek még élénken benne élnek.

-Örülök, hogy zaklattál – Loki felnevet, majd nyom egy puszit a fejem búbjára.

-Örökké zaklatni foglak! - Úgy emelem a fejemet, hogy bele tudjak nézni a szemébe. Végre újra boldognak és nyugodtnak látom. Az a hónapokon át látható árnyék, ami a szeme sarkában ült, eltűnt. És nagyon remélem, hogy soha többé nem jön vissza.

-A látomásban, amit előidéztél, ott azt láttad, hogy lányunk lesz – összepréseli ajkait. – Szerinted ez mit jelent? Tényleg lányunk születik?

-Vagy csak mélyen belül kislányt szeretnék? – halkan felnevetek. – Nem tudom. Fogalmam sincs, miért lányt láttam, hogy ennek van-e bármiféle jelentése.

-Aranyos lennél.

-Mármint?

-Lányos apukaként – szemem csillog a boldogságtól, a gondolatól. – Gondolj bele – közelebb préselődöm hozzá, bár eddig is olyan közel feküdtünk egymáshoz, hogy egy hajszál nem fért volna be közénk. – A híres, rettenthetetlen Csínytevések Istene ott ül egy rózsaszín kisszéken, egy ugyan olyan pink színű asztalnál. A kis fekete hajú pöttömke pedig épp a körmödet lakkozza, a hajadat fonja, sminkeli a szemedet.

-Biztos, nem lesz ilyen! – Loki elneveti magát képzelgésemre.

-Azt hiszed! Apa pici lányának nem fogsz tudni nemet mondani majd – kiöltöm rá a nyelvemet, ő pedig jóízűen tovább kacag. Mikor hangja elhal, szemöldökét összevonja. – Mi baj? – megsimítom hasamon fekvő kezét.

-Nem én idéztem elő a látomást. Te voltál.

-Nem – rázom meg finoman a fejemet. – Én ilyenre nem vagyok képes, te igen – mozdulatlanná dermedünk, leesik nekünk, mi is történt valójában. Tekintetünk a hasamra siklik. – Gondolod, hogy...

-A baba? – fejezi be a kérdésemet. Egymásra nézünk. Az nem lehet. Hiszen olyan pici még, teljes képtelenség, hogy ilyenre legyen képes. Az számunkra egyértelmű, hogy nem hétköznapi gyermek lesz, tekintve, mi ketten milyen képességekkel vagyunk megáldva. De hogy már ebben a korban tudja ezt uralni. – Nyugtass meg, hogy te szóltál hozzám!

-Hozzád szóltam? – elkerekednek a szemeim. Nem emlékszem ilyenre.

-Nem te mondtad nekem, hogy meg tudlak titeket menteni?

-Nem – a hideg végigfut a hátamon, Loki is megremeg.

-Ez hihetetlen – Loki hirtelen mozgásba lendül, úgy helyezkedik, hogy ajka súrolja fedetlen pocakomat. – Apa már most nagyon büszke rád! – Eltátom a számat, finoman ugyan, de megütöm Loki vállát. – Most mi az? – néz fel rám vigyorogva.

-Téged ez egy picit sem aggaszt?

-De – gyorsan puszit lehel a hasamra, majd visszaül mellém. – De ez csak annyit jelent, hogy felül fog múlni bennünket. Én pedig ennek csak örülök! Szeretném, ha jobb lenne nálam, nem akarom, hogy elkövesse ugyanazokat a hibákat, amiket én. – Összefacsarodik a szívem, tenyeremmel közrefogom Loki arcát.

-Nem vagy rossz ember, Loki.

-De az voltam.

-Nem – megrázom a fejemet. – Ha az lettél volna, nem lennél most ilyen. Az csak egy álarc volt, egy védekezési mechanizmus, amit én lerántottam rólad.

-Ahogy a nadrágomat is – belecsípek az arcába pimasz megjegyzésére. – Bocsánat, folytasd! – adja vissza nekem a szót egy színpadias mozdulat keretében. Nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam.

-Csodálatos ember vagy! Csodálatos apuka leszel!

-Neked köszönhetem, hogy újra boldog vagyok – nem tudom tovább tartani, könnycseppem megindul le az arcomon. Loki a tenyerembe csókol. – Hogy azzá váltam, aki mindig is szerettem volna lenni. Neked köszönhetem, hogy van esélyem a boldog jövőre.

-Megmentettelek – lehelem. – Ahogy te is engem.

-Megmondtam neked – közelebb hajol, orrunk már összeér. – Elkaplak, ha zuhansz! – Ajka végre rátalál az enyémre. Teljesen elveszítem a testem felett az irányítást, melegség árad szét a testemben. Beletúrok összekötött hajába, tenyere a combomra siklik, gyengéden megszorítja. Csókunk heves, tele érzelemmel. Hiába szeretném, hogy ez a pillanat örökké tartson, Loki véget vet neki. Homlokát az enyémnek dönti. Szaporábban vesszük a levegőt. Olyan érzésem van, mint amikor először megcsókolt. – Azt már tudod, én hogy éreztem magam. De te, hogy vagy? – összepréselem az ajkaimat.

-Nehéz – válaszolom őszintén. – Olyan, mintha nem is én lettem volna. Emlékszem mindenre, és ezek az emlékek olyanok, mintha kívülről figyeltem volna egy vadidegen nőt.

-A háborúból mire emlékszel?

-Mindenre – keze ismét megtalálja az enyémet. – A robbanás az, ami picit megszakítja az egészet. Fogalmam sincs, hogyan kerültem vissza Midgárdra.

-Lehet, köze van hozzá a kicsinek – megsimítja a hasamat.

-Lehet – mély levegőt veszek. – De az én érzéseim közel sem olyanok, mint a tieid.

-De nekem fontos, hogy vagy, hogy élted meg.

-Üresnek éreztem magam. Nem értettem, miért nem emlékszem az elmúlt hónapokra, nem tudtam, miért vannak rosszulléteim – megremeg a kezem, ahogy visszagondolok azokra a rémisztő napokra, amikor semmit sem értettem. Elveszettnek éreztem magam, de ezt kifelé nem mutattam. – De valami volt bennem, valami gyengén pulzáló, amit akkor nem tudtam hova tenni. Épphogy éreztem. Ha nem figyeltem oda rá, fel sem tűnt.

-A kötelék.

-Igen.

-Sajnálom, hogy nem mentem hamarabb – arca szomorúságot tükröz, magát hibáztatja amiatt, amin át kellett esnem. Ahogy én is magamt hibáztatom azért, amin ő keresztül ment. Akárhogy nézzük, neki sokkal nehezebb volt.

Loki azt hitte, nem létezem már többé, abban a tudatban élt, hogy elveszített. Hogy elveszítette a mennyasszonyát, akit a csata kellős közepén jegyzett el, azelőtt, hogy felmentünk volna a tetőre az Árnyak Királynőjéhez.

Az én helyzetem annyival könnyebb volt, hogy semmire sem emlékeztem. Ez is felemésztett, de kegyesebb volt, mint az övé. Most viszont, hogy mindenre emlékszem, már sokkal nehezebb.

-Ne tedd – megsimítom az arcát, mozdulatomra lehunyja szemeit. – Az a lényeg, hogy újra itt vagyunk egymásnak.

Egy órával később már a konyhában sürgünk, a vacsorát készítjük, amit Nikához viszünk, hogy hárman fogyasszuk majd el. Gyorsan végzünk, így összepakolunk és hamarabb elindulunk Asgardba. Főzés közben megbeszéltük, hogy beugrunk Nikéhoz menet a jövendőbeli házunkhoz kicsit tervezgetni.

Annak ellenére, hogy láttam Loki emlékeit, elmondta nekem, hogy mi történt ott. Hogy összetört pár dolgot, de nagy valószínűséggel ennek már nem lesz nyoma. Ismét hála Nikának. Még a háború előtt megbeszéltük, hogyha vége, akkor kezdünk el csak tervezgetni, berendezkedni. Kislányos izgatottsággal lépkedek kéz a kézben vőlegényemmel a közös otthonunk felé. Vagyis a jövendőbeli otthonunk felé, ami már tényleg a kettőnké és nem egy varázslatokkal elrejtett – de otthonos – barlang.

Belépve nyomát sem lehet látni Loki kitörésének, olyan makulátlan rend van bent, mint amikor utoljára itt jártam. Annyi változás van, hogy a franciaágy már nincs a nappali közepén, így még üresebbnek tűnik a tér.

A konyhában nincs sok minden, amit meg akarunk változtatni, hiszen jól felszerelt. Tényleg csak pár apróságot kell szereznünk ide.

-Ide egy L alakú kanapét gondoltam – mutatok a fal felé, ami a konyhával szemközt helyezkedik el. – Elé egy puha szőnyeget és egy dohányzó asztalt. Erre az oldalra pedig tehetnénk egy fotelt. Ide pedig jöhetne az étkező asztal – mutatok a képzeletemben lévő még üresen maradt helyre. – Mit gondolsz?

-Nekem teljesen megfelel – mosolya szinte a füléig ér. – Megharagszol, ha azt mondom, rád bízom a dolgot?

-Miért is? – ráncolom fel az orromat.

-Nem szeretnék konfliktusba kerülni egy terhes nővel – kitör belőlem a nevetés. Elé lépek és megpaskolom a mellkasát.

-Teljesen megértelek.

Annyira elrepül az idő, míg azt tervezgetjük – főleg én –, hogy mi hogyan legyen közös otthonunkban. Az emeleten a gyermekszobának kinevezett helyiségben a kelleténél több időt töltünk. Ez a téma az, ami Lokit is teljesen lázba hozza, így csak úgy dobáltuk az ötleteket. Aztán már csak arra leszünk figyelmesek, hogy indulnunk kellene, hogy időben odaérjünk Nikához.

Barátnőm már várt bennünket, előre megterítette a lakásában álló étkezőasztalt. Töltött bort és üdítőt. Kihelyezzük az elkészült, még meleg ételeket az asztal közepére és helyet foglalunk. Nika lelkesen meséli, mi történt a délután folyamán, és hogy mennyire várta, hogy végre ehessen valamit.

Természetesen nem hagyta annyiban az információt, amit a délelőtt folyamán megtudott. Lokival részletesen elmeséljük, hogyan zajlott a nagy fennforgás közepette a leánykérés. Nika könnyes szemmel pattan fel a székről, kis híja csupán, hogy fel ne boruljon a boros pohara és jó szorosan megölel bennünket.

Miközben jóízűen fogyasztjuk a vacsoránkat, jókat beszélgetünk és nevetünk, elfog egy különleges érzés. Rá kell jönnöm, hogy ez a felhőtlen, kiteljesedett boldogság. Hiszen van egy csodálatos vőlegényem, a szívem alatt hordom közös gyermekünket, itt ül velem szemben az egyik legcsodálatosabb nő, aki nem mellesleg a barátnőm lett. Bátyámék biztonságban vannak Midgárdon. A nap folyamán üzentünk nekik, hogy a napokban meglátogatjuk őket.

Sose gondoltam volna, hogy lehetek egyszer ennyire boldog. Hogy lehet ilyen csodálatos életem, ami ugyan nem tökéletes, de az enyém és én imádom.

-Beszéltetek már az esküvőről? – kérdezi két korty között Nika. Már a harmadik pohár bort isszák Lokival.

-Még nem – vőlegényem rám pillant. – Van valami különleges kívánságod?

-Szeretném, ha a tónál lenne – halvány mosoly jelenik meg ajkaim szélén. – És ha nem probléma, örülnék neki, ha eljöhetnének a bátyámék is.

-Ez csak természetes!

Éjfél előtt nem sokkal köszönünk el Nikától, ugyanis ránk még vár egy kis séta, vissza a barlangba. Loki feldobta ötletnek, hogy töltsük az éjszakát a házban, de visszautasítottam. Jól esne most egy kis séta, illetve minden utolsó pillanatot ki szeretnék használni és élvezni a barlangból. Mégiscsak az volt a mi menedékünk, átmeneti otthonunk.

-Holnap szólnunk kellene Odinnak és a többieknek. – Hiába nem vagyok jó véleménnyel a királyról, tudatnunk kell velük, hogy életben vagyok. Ha nem is Odin miatt, akkor Thor és Frigga végett. Alig észrevehető félelem kezd kibontakozni a gyomromban. – Minden rendben lesz – nyugtat Loki, miközben kézfejemet simogatja. Már a réten járunk, nem vagyunk már messze. – Utána pedig lemegyünk a bátyádékhoz.

-Egy napra akarsz besűríteni minden stresszt, váó! – feszült nevetés hagyja el az ajkamat,

-Tudniuk kell, hogy minden rendben van.

-Tudom – valószínűleg nem voltam elég meggyőző, mivel megáll és szembe fordít magával. Már az erdő szélénél járunk.

-Aztán ha végeztünk, elkezdhetnénk rendezkedni – tudja, mivel tud felvidítani.

-Midgárdon benézhetnénk pár üzletbe, ha már lent leszünk – Loki halk nevetése megolvasztja a szívemet.

-Benne vagyok! – Lecsökkenti a kettőnk közötti távolságot, ajka az enyémre tapad. Csókja lágy, mégis teljesen felmelegíti a bensőmet. Átkarolja a derekamat, ezzel szorosabban magához von. Ujjaimat ismét összekötött hajába fúrom.

-Többet kellene így hordanod a hajadat – lehelem két csók között.

-Csak nem tetszik? – Nem látom, de érzem a mosolyát.

-Picit. – Mély nevetésébe beleremegnek a csontjaim.

-Szeretlek!

-Én is szeretlek!