| Foglyul akarsz ejteni? |

-Hagyjon! – Rámarkol a csuklómra, megakadályozva ezzel, hogy hozzá érjek. Ekkor pedig megérzem. A kötelékünk hirtelen felerősödik, majd el is hal.

Desy elengedi a csuklómat, melyet azért kapott el egy pillanatra, hogy félre lökje. Mindketten ledermedünk és csak bámuljuk a másikat. Ez az egész csak egy látomás lett volna?

Az, hogy Asgardban ébredek, hogy mindenhol őt látom. A beszélgetés Nikával. Hogy azt feltételezte rólam, hogy hallucinációim vannak, hogy ez csak a gyász egyik fázisa. Hiszen olyan valóságos volt. Desyt láttam mindenhol, őt és a még meg sem született gyermekünket. Az egyik pillanatban itt állok, aztán Asgardban és most újra itt.

Meg tudsz menteni minket!

-Te csináltad? – lehelem a kérdést. Még nem tisztult ki teljesen a fejem. Fogalmam sincs, mi történhetett. Miért láttam azt, amit.

-Mit? – Zavart pillantása végig siklik rajtam, majd a kezére néz, ami még mindig kettőnk között van. Nem ért semmit, ahogy én sem.

Mikor megérintett, látomást idézett elő. Mindössze egyetlen pillanat volt az egész. Egyetlen rohadt, fájdalmas pillanat. Itt vagyok lent vele, nem veszítettem el. Itt áll előttem. Ő okozta a látomást. Ő szólt nekem, hogy meg tudom menteni. Őt és a gyermekünket.

Tekintetem a hasára siklik, ő még mindig a tenyerét bámulja. Vajon azért, mert ő is látta, amit én? Nem. Nem ez jött le a válaszából, a kérdésből. Arcvonásai sem adnak erre jelet. Ha látta volna, amit én, akkor nem így nézne.

Biztos a tudatalattija üzent. Az arcára pillantok.

Desy még odabent van, mélyen belül. Arra kér, hogy hozzam vissza az emlékeit. Fogalmam sincs, hogyan képes erre, de ez most egyáltalán nem számít. Ráérek később kideríteni. Van még esélyem visszahozni!

Segítséget kért.

-Te nem láttad? – tekintetünk találkozik. Az a gyönyörű barna szempár zavart, félelem csillan benne.

-Mit? – ismétli meg a kérdést.

-Semmit sem éreztél, mikor hozzám értél? Nem láttál semmit?

-Éreztem valamit – kezdi felhúzni magát. – Valami hirtelen megfeszült bennem, mélyen. Olyan volt, mint egy láthatatlan kötél tele fájdalommal, szeretettel. De aztán hirtelen eltűnt, mintha itt sem lett volna. Erőt éreztem.

-Most mit érzel? – Maga elé mered, de keze végre mozgásba lendül. Tenyerét finoman a hasára fekteti. Nem tudatos mozdulat. El van veszve, látni az arcán. Nem tudja, mi történhetett az előbb. Ez pedig veszélyes, nem tudhatom, mit vált ki belőle az, amit érzett.

Nincs biztonságban így tudatlanul. Én sem vagyok biztonságban. Ha nem emlékszik, hogy milyen hatalmas erő lakozik törékeny és gyönyörű testében, akkor nem tudja irányítani. A zavarodottsága és féleleme életre keltheti, ami nem végződhet jól.

De bassza meg, a baba sincs így biztonságban.

-Hányingert – egy pillanatra megáll bennem az ütő.

-Vannak rosszulléteid? Reggeli hányinger és hányás. – A második mondatomat már nem kérdésként teszem fel. Erre ő is felfigyel. Ha a baba életben maradt azután a robbanás után, akkor minél előbb látnia kell őket Nikának. Meg kell tudnom, jól vannak-e mind a ketten. Összevonja a szemöldökét.

-Honnan tudod?

Mert terhes vagy. Azonban ezt nem vághatom hozzá, azzal csak még jobban ráijesztenék. Nem hinne nekem, azt pedig végképp nem hinné el, hogy én vagyok az apja a gyermeknek, ami a szíve alatt pihen.

Nem, ezt semmiképp sem közölhetem vele. Basszus! Ki kell találnom valamit, valami ésszerű magyarázatot, hogy ne lökjem el magamtól még jobban. De hát erre mit lehetne válaszolni?

-Ráhibáztam?

-Mégis ki maga? – ismét végig mér, de most másképp. Gondolkodik. Próbál rájönni valamire. Talán hirtelen, egyetlen pillanatra ismerősnek tűntem neki. Az arcát figyelem, a testbeszédét, de nem tudok leolvasni róla semmit.

-Talán el kellene menned egy orvoshoz – próbálkozom. – Van egy ismerősöm, kitűnő orvos. Jobb bárkinél.

-Nem – rázza meg a fejét. Olyan halkan beszél, hogy épphogy hallom a szavait. – Mennem kell.

-Várj még, kérlek! – Desy elindul a járdán, tartom vele a lépést. – Muszáj orvoshoz menned.

-Jól vagyok – bizonygatja, azonban keze továbbra is a hasán pihen. Sejtene valamit? Az nem lehet. Vagy talán emlékszik Damienre? A férfi gondolatára elfog a gyűlölet. Az a féreg bántotta Desyt, meg akarta őt ölni. Többször is.

-Biztos, hogy nem ismersz fel? – Olyan hirtelen torpan meg a néptelen járdán, hogy majdnem felbukok. Szembe fordulok vele. Könnyek csillannak a szemében, melytől szívem meghasad.

-Felismertelek az előbb – kihagy a lélegzetem. A remény halványan felcsillan a lelkemben. Biztos, amikor hozzámért, megérzett valamit. Megérezhette a köteléket, azt, hogy közünk van egymáshoz. Tekintete hirtelen megkeményedik, veszedelmessé válik. Állkapcsom megfeszül. Ez rohadtul nem jó jel. – Csak azt nem értem, hogy New York támadója miért gondolja azt, hogy ismer engem!

-Tessék?

-Te akartad leigázni a Földet, nem igaz Loki? – fenyegetés csendül a hangjában. A képzeletbeli tőr, amit belém szúrt, fordul egyet a nevem hallatán. Sose hallottam még így tőle. Ilyen érzelemmentesen, ridegen.

-Megváltoztam.

-Mi a célod? Kiválasztottál valakit, hogy beférkőzz közénk és újra megpróbáld? – Szavai tőrként szúródnak a szívembe. Olyan fájdalmat érzek, amit rég éreztem. Még a halálánál is rosszabb. – Menj vissza Asgardra!

-Velem kell jönnöd! – Desy felnevet.

-Foglyul akarsz ejteni?

-Segíteni akarok. Orvosra van szükséged – teszek egy apró lépést felé. Hiba volt. Ökle lángba borul, tekintete fenyegető. Tehát tisztában van a képességével. Ez jó jel, de nem nekem. Védekezőn felemelem a kezeimet, jelezve, hogy nem akarom bántani.

Ha rám támad, nem fogok védekezni. Nem akarok fájdalmat okozni neki. Nem akarom veszélyeztetni egyikőjük épségét sem.

-Elmegyek – éllel csendül szava. A lángok eltűnnek, leeresztem a kezemet. Desy hátat fordít nekem. Hagyom, hogy elsétáljon.

Negyedórával később szinte feltépem Nika ajtaját. A gyógyító az íróasztala mögött ül egy halom papír hever előtte. Azonnal felpattan és elém siet, amint meglát. Tekintetében félelem, aggodalom ül.

-Mi történt?

-Segítened kell.

*Desy szemszöge*

Másnap reggel a vécé mellett ülve próbálom összeszedni magam. Amint befejeztem a reggelimet, az ki is kívánkozott belőlem. Ismét. Még mindig émelygek. Ez így rohadtul nincs rendjén.

Teljesen össze vagyok zavarodva, félelmem egyre csak növekszik bennem.

Már telefonáltam Mikenak, hogy ma nem tudok bemenni dolgozni. Természetesen nem mondtam el neki az igazat, nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon. Elhitte a hazugságomat miszerint a testvéremhez kell utaznom, mert a lányai lebetegedtek, ők pedig ilyen hirtelen nem tudtak szabadságra menni.

Nem tudom, mi rosszabb: a bűntudatom vagy az, hogy ismét felfelé szökik a reggelim maradéka. A vécé felé görnyedve kiadom a gyomrom tartalmát.

Ha ez nem lenne elég, a tegnapi napot sem tudom hová tenni magamban. Annyira zavaros most minden. Nem tudom, honnan tudja azt Loki, hogy rosszulléteim vannak, honnan ismeri a múltamat, azt meg pláne nem értem, honnan veszi, hogy nincsenek emlékeim az elmúlt pár hónapról.

Lehet, köze van hozzá?

Felállok és a mosdóhoz tipegek. Próbálok úrrá lenni a szédülésemen, miközben gyorsan fogat mosok. Rendbe szedem magam és már az utcán vagyok, egyenesen a háziorvosom felé veszem az irányt.

Húsz perc múlva már a rendelőben várakozom, szerencsémre csak két beteg van előttem. Gyorsan sorra kerülök.

Egy számomra ismeretlen nővel találom szemben magam az orvosi szobában. Gyönyörű nő. Szőke haja tökéletes fonatban omlik a hátára, szokásos fehér, orvosi öltözéket visel. Egy pillanatra mintha ismerősnek tűnne. Miután bemutatkozunk egymásnak, rá kell jönnöm, hogy életemben nem hallottam még a nevét.

Elmondása szerint a háziorvosom lebetegedett, magas lázzal nyomja az ágyat. Az asszisztense szabadságon van családi okok miatt, így őt küldték ide helyettesítésre.

-Mi a panasza, Ms Norton? – kedves mosoly jelenik meg az arcán. Nincs abban semmi különös, hogy miután Loki megjelenik és azt tanácsolja menjek orvoshoz, cserélik le őt. Pár pillanatig hezitálok csupán, aztán elmondom, mi miatt jöttem el hozzá.

Elvégzi a szokásos vizsgálatokat, majd megkér, hogy feküdjek fel az ágyra, mely mellett rengeteg műszer és orvosi eszköz sorakozik.

-Nem sikerült még megállapítanom a rosszullétek okát, így, ha nem bánja, végeznék egy hasi vizsgálatot – próbál úgy beszélni, mintha nem gyanakodna valami nagyobb problémára. Összeugrik a gyomrom. Mi van akkor, hogyha valami komolyabb betegségem van? – Nem hiszem, hogy találnék bármit is, ugyanis makkegészséges. De szeretnék biztosra menni.

-Rendben. – Úgy néz a műszerekre, mintha fogalma se lenne róla, hogy mihez nyúljon. Mintha sosem látott volna még ilyeneket. Vagy csak gondolkodik, mivel kezdje? Megrázza a fejét, majd megfogja az egyik, az asztalon lévő tárgyat. Lehunyom a szemeimet, amint a hasamhoz érinti a hideg, sima felületet.

A fejem melletti gép felcsippan, majd halkan zúgni kezd. Összeszorítom a szemhéjaimat. Nem lesz baj, minden rendben lesz. Kiderül, hogy valami hányásos vírus, esetleg gyomorrontás.

A hideg műszer eltűnik a hasamról, én viszont továbbra sem nyitom ki a szememet. Halk lépések ütik meg a fülemet. Biztos, a doktornő lépked körülöttem, pozíciót vált, hogy kényelmesen hozzám és a műszerekhez férjen.

Finom, gyengéd érintést érzek a fejemen, közrefogja.

-Köszönöm, Nika – a hang hallatán kipattannak a szemeim. Loki hajol fölém, ő fogja a fejemet. Szomorú mosoly jelenik meg a szája szélén. – Sajnálom, Desy! – Még mielőtt bármit tehetnék, még mielőtt felpattanhatnék az ágyról, szeme zöld színben felizzik.

Nem érzek fájdalmat, szúró érzést, de azt tudom, hogy a fejembe hatolt. Teljesen elveszítem az uralmamat a testem felett, nem bírok megmozdulni. Félelem kúszik fel a gerincemen, elterjed az egész testemben. Tehetetlen vagyok velük szemben.

Zuhanni kezdek, nincs semmi más körülöttem csak a feketeség. Míg végül képek jelennek meg, az elmém mélyéről húzza őket fel Loki.

-Tetszett, ahogy Odinnal beszéltél – szólal meg mögülem egy mély hang. Nem számítottam arra, hogy bárki is bejönne hozzám, így megijedek. Az ajtó felé fordulok, de nincs ott senki. Majd tovább fordulva meglátom a szoba egyik sarkában a fekete hajú istent.

-Mégis, hogy kerülsz ide? – vonom össze a szemöldököm, majd felállok az ágyról, ahol ezidáig ültem.

-Loki vagyok – mutatkozik be, majd beljebb sétál a sarokból, mire én lépek pár lépést hátra.

-Tudom – bólintok. - Nem szeretnél válaszolni a kérdésemre?

-Amint megtudom a neved, szíves örömest – mosolyodik el.

-Desy.

X

– Miért csináltad? – Loki nem válaszol, csak hirtelen elindul felém. Megáll előttem, egyik kezével ismét megfogja az arcom és olyan közel húz magához, hogy összeér az orrunk.

-Ezt? – leheli az ajkaimra a kérdést. Zavaromban hirtelen nem tudok mit válaszolni. Megfeszül az állkapcsom a közelségére. Válaszképp csak bólintok egy aprót. – Én magam sem tudom – folytatja. – Csak meg akartam tenni.

-És most? – kérdezem szintén halkan. – Most mit szeretnél tenni? – csend áll be közénk, nem válaszol azonnal. Nem tud. Habozik.

-Ugyanazt, ami akkor nem sikerült – válaszolja végül.

-Biztos vagy benne? – kérdezem, mire még közelebb hajol hozzám. Ajkaink már csak pár milliméterre vannak egymásétól.

-Sokkal biztosabb, mint akkor – kapom meg a választ, mire összepréselem a szemem, amit szinte azonnal elhagy egy könnycsepp.

X

-Persze, hogy az lenne – kiabálok nevetve. - Nem lehetek együtt a csínytevések istenével! –Pillanatok töredéke alatt történik meg. Semmire sincs időm. Se reagálni, se felfogni. Épphogy befejezem a mondatot, már előttem áll. Kezeit az arcomra helyezi, majd közelebb lép, felemeli a fejem és ajkait az enyémre tapasztja. A kezeimet a csuklójára teszem és megszorítom. Elején még csókja indulatos a veszekedésünk miatt, azonban ez gyorsan alábbhagy. Ajkai már gyengéd táncot járnak az enyémmel. Nyugodtság tölt el. Mintha nem is vitáztunk volna ezelőtt. Nem messze tőlünk becsap a villám. Hangja visszhangzik az üres városban. Ismét egy hatalmas mennydörgés rázza meg Asgardot és a villámok egyre sűrűbben cikáznak felettünk. Az eső továbbra is esik, ennél jobban már nem tudunk elázni. Végül én vetek véget csókunknak. Összepréselem az ajkaim és a szemeim is a történtek miatt.

X

-Figyelj rám, kérlek! - Kezei a felkaromra tévednek. Ismerem ezt a nézést. - Ha kilátástalan a helyzetünk és jelzek, kérlek, azonnal tűnj el innen! - Vitába szállnék vele, de belém fojtja a szót. - Lehet, most nem látjuk őket, lehet várnak ránk odabent. - Állkapcsom megfeszül, gombóc keletkezik a torkomban. - Csak ígérd meg, hogy elmész innen! Nem nézel hátra, nem keresel engem! Csak mész.

-Nem kérheted ezt tőlem - hangom megremeg. Tekintete ellágyul, keze véres, koszos arcomra téved.

-Mégis megteszem - fájdalommal teli mosolya összefacsarja a szívemet. - Meg kell ígérned, hogy elmész, hogy mented magatokat! - Utolsó szava olyan mélyre hasít bennem, hogy egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek. Ezek a szavak, ez a kérés, olyan mély sebet ejt bennem, hogy már- már azt hiszem, tényleg vérzek. De az istenek tudják. Vérzik a szívem, mégsem haldoklom. - Nem üres ígéretet kérek. Tudom, milyen vagy. - Tudja, hogy az életem árán is megvédeném. - De most ezt nem teheted meg. Ígérd meg kérlek!

X

-Desy - Nika megköszörüli a torkát, majd halvány mosoly jelenik meg az arcán. Elakad a lélegzetem. - Minden rendben van! A baba sértetlen! - A megkönnyebbülés olyan gyorsan és erősen árad szét a testemben, hogy attól félek szétfeszít. Thor álla leesik a szavakat hallva. Fogalmam sincs, hogy képes rá Loki, de már a levegőben vagyok. Karjaival szorosan magához zár, megpördül a tengelye körül. Mikor talpam ismét talajt fog, sem enyhül a szorítása, homloka újra megtalálja az enyémet.

Nevetése halk és őszinte, mosolya széles. Mindketten mély lélegzeteket veszünk. Érzem, ahogy testéből melegség árad, boldogság. Összepréselem az ajkaimat. Kezét véres arcomra fekteti, csak annyira tol el magától, hogy könnyektől csillogó tekintetünk összefonódjon. Thor ez idő alatt Nikát kezdi el faggatni.

-Gyermekünk lesz? - Úgy teszi fel ezt a kérdést, mint egy kisgyerek, aki olyan ajándékot kap, amire már régóta vágyott. Mintha még mindig nem bírná elhinni. Csillogó tekintete és mosolya felmelegíti a testemet, a szívemet. Örül neki! Örül nekünk!

-Igen! - Ismét felnevet. Még ebben a zűrzavarban is, de egy pillanatra csak mi ketten vagyunk. Vagyis, mi hárman. Ajka megtalálja az enyémet. Csókja gyors és lágy.

X

Az Árnyak semmivé lesznek, Birodalmuk omladozni kezd.

Legördül egy könnycsepp az arcomon. Sikerült. Fájdalmam azonban leírhatatlan. Az elsőt, követi még egy robbanás. Én pedig többé már nem érzek semmit. Loki megmenekül. Tudom, hogy így lesz.

A világ elsötétül előttem.

*Loki szemszöge*

Zihálva, levegő után kapva lépek hátra Desy testétől. Teljesen legyengültem, látásom elhomályosodik, majd kitisztul. Nika azonnal mellettem terem és megtart. Bizonytalan látásom megakad Desy továbbra is mozdulatlan testén. Előre lépek, Nika követ. Megtámaszkodom az ágyon, homlokomat Desyéhez érintem. Összepréselem a szemhéjaim.

-Sikerült? – Ujjaimat összekulcsolom Desyével, aki továbbra is mozdulatlanul fekszik az asztalon. Nika mellé lép tenyerei halvány fehér fényt árasztanak magukból, amint Desyre fekteti a kezét. Nem merek lepillantani a testére. Tudom, érzem, hogy életben van. A kötelékünk hol megfeszül, hol elgyengül. Arra vár, hogy az asztalon fekvő nő felébredjen, hogy feldolgozza és elfogadja a látottakat. Azonban a babáról még semmit nem tudunk.

Halványan érzékelem a fehér fényt, mely Nikából árad. Lassan végig vezeti a kezét Desy testén a hasánál elidőzik.

-Kérlek, mondd, hogy mindketten jól vannak! – Könyörgöm. Szerintem még soha életemben nem könyörögtem senkinek. De ha most nem sikerül, ha nem kapom vissza őket, akkor végleg elveszítem önmagamat.

Ha pedig elveszítjük a babát, és Desy úgy ébred fel, hogy mindenre emlékszik... őt sem akarom ekkora fájdalomnak kitenni. Rengeteg mindent kell így is feldolgoznia, a gyermekünk halála lenne a számára az utolsó csepp.

-Igen – Nikára emelem könnyes tekintetem. Az ő szeme is megcsillan. – Mindketten jól vannak – felnyögök és visszafektetem a homlokomat Desyére. – De vissza kell vinnünk Asgardba, ott megvannak a szükséges...

Desy szeme kipattan és olyan hirtelen ugrik fel az ágyról, hogy ha nem kapom el a fejemet, összekoccanunk. Zihál, mellkasa hevesen emelkedik és süllyed. Rémült pillantása kettőnk között cikázik.

-Desy? – Teszek egy lépést felé, mire ő hátrál egyet.

-Kérlek, próbálj meg megnyugodni! – Nika a másik oldalára áll. Nem megyünk hozzá közelebb, nem akarunk ráijeszteni.

-Hol vagyok? Mégis, mi történt? – keze megremeg. – Mi történt az Árnyakkal? Miért vagyunk itt?

-Nika! – Többet nem kell mondanom, a gyógyító elé lép, kezét a mellkasára fekteti. Desynek esélye sem volt ellépni, ellenkezni. Egyik pillanatban még ott állt a saját lábán, riadtan nézett bennünket, a következőben pedig már a karjaim között van.

-Menjünk haza.