Egy szempillantás alatt elszállt minden rossz érzése, ami tegnap még gyötörte. Keveset aludt az éjjel, és mielőtt belépett a tanterembe, azt sem tudta elképzelni, hogy fogja kibírni a mai napot.

Másodpercek alatt feltöltődött, de ami még fontosabb: visszatért az összes magabiztossága, ami tegnap, a délután folyamán szép lassan lehámlott róla. Hisz nincs semmi rossz abban, amit csinál.

Még csak meg sem érzik. Kimiko csak él a lehetőségével, ami születésétől fogva adott. És már miért is ne használhatná ki? Hülye lenne, ha nem tenné, amikor ekkora erőt ad neki az a köteg madzag a képzeletbeli markában, amit, amikor távol volt a többiektől, alig érzett.

Most élvezte, hogy ő irányíthatja a szálakat. Különös boldogsággal töltötte el ez az érzés, egyszerűen biztos volt benne, hogy erre született.

Kint voltak, körben ültek, ő Akiio és Lara között, és figyelték a párharcokat. Kimiko kezdte megtanulni külön kezelni a szálakat. Hol ezt, hol azt lazította meg, vagy éppen feszítette ki, attól függően, kivel mit akart kezdeni.

Aoi-sensei névsor szerint szólította a növendékeket, és a többiektől megkérdezte, ki szeretne jelentkezni. Lee, akinek folyamatosan be sem állt a szája, ilyenkor hirtelen csendben maradt, és úgy meredt maga elé, mintha békát nyelt volna.

Most Yuri, a halványrózsaszín hajú piperkőc fiú volt soron, aki az első padban ült Kimikóék előtt.

– Szerinted jelentkezzek? – kérdezte Lara. – Mindig magát bámulja a tükrében, és nem is túl erős... – aztán gyorsan megrázta a fejét, megválaszolva saját kérdését: – Nem, nem választhatom mindig a könnyebb utat.

Végül egy szemüveges fiú jelentkezett, és mindketten választottak egy-egy fegyvert az erre a célra kikészített asztalról.

– Te mit fogsz választani? – fordult Larához, miközben kitapogatta a két fiú madzagját.

– Egyértelmű, a füstbombákat! Eddig semmi látványos nem történt, az legalább érdekes lenne, ha mindenki füstbe veszik. Ja, és egy kunai jól jönne, hogy a másik gyorsan feladja, ha a torkának szegezem.

Kimiko a két fiún gyakorolta, hogyan irányítson úgy másokat, hogy ne viselkedjenek túlságosan másképp, mint ami a megszokott. Szórakozottan tette fel a kérdést Larának:

– Ha te sem látod az ellenfeled, akkor hogy akarsz nyerni?

– Inuzuka vagyok, ember! Van orrom! Nem mellesleg, ezek a szemek élesebbek, mint gondolnád – mutatott egyik keze két ujjával a szemeire, és kivillantotta éles szemfogát. – Na és te? Melyik fegyvert választod?

Kimiko kicsit felegyenesedett, hogy jobban lássa a terítéket, de rövidesen arra a megállapításra jutott, hogy az az összes éles, veszélyesnek és robbanékonynak tűnő izé csak hátráltatná. Senkinek sem hiányzik, hogy a saját arcába robbantson egy tűzbombát.

Befejeződött az előző meccs, a szemüveges fiú némi ráhatással elbotlott egy láthatatlan kődarabban. Kimiko fején átfutott, hogy ez talán kicsit furcsa lesz, de a sensei nem lepődött meg, csak fejcsóválva feljegyzett valamit a jegyzetfüzetébe.

Kimiko visszafordult az Inuzukához, aki még mindig várta a válaszát.

– Nem hinném, hogy bármelyiknek is hasznát venném – felelte, és Lara meglepetten nézett rá.

– Nem elég, hogy itt kell ülnöm, és képregényeket nézegetni sem tudok, még ti is a fegyverekről beszélgettek – fakadt ki Akiio, kezét a fülére tapasztva, mielőtt Lara bármit mondhatott volna.

– ÉN-ÉN-ÉN-ÉN! – mindhárman a velük szemben fél lábon ugráló és mindkét kézzel jelentkező Leere kapták a tekintetük. Amit eddig visszatartott, most gát nélkül robbant ki belőle.

– A fenébe, még befogott fülekkel is képes megsüketíteni – motyogta Akiio. Kimiko kíváncsian várta, mi fog ebből kisülni.

– Sensei, kérem, hagy küzdjek meg vele én! Szívem csak úgy lángol, hogy megmutathassam, mennyit fejlődtem egy egész nyári edzés után! Ha veszítek, megcsinálok ötezer felülést és háromezer fekvőtámaszt, sőt, még ezer rúgást is – egyhelyben kezdett kocogni, lépésenként a levegőbe rugdosva. Kimiko alig tudta visszatartani a nevetését, a többiek körülötte már hangosan kacagtak. – Sensei, legyen szíves, engedje meg, hogy én álljak ki Neji ellen! KÉREM! – kiáltotta, mire a tanáruk végre valahára leintette.

– Majd legközelebb, Lee. Adj lehetőséget másnak is, nem lehet rendes statisztikát vezetni az osztály tagjai között lévő erőviszonyokról, ha mindig te jelentkezel.

– De a múltkor sem én... – kezdte, aztán inkább csalódottan huppant le a fűbe.

– Szóval, van önként jelentkező?

Kimiko körbenézett, és mindenki csendben volt, esetleg a szomszédjával sutyorgott. Nejire pillantott, aki a fegyverekkel megrakott asztal lapjának dőlve állt. Egy hirtelen gondolattól vezérelve feltápászkodott, de Lara rögtön visszarántotta.

– Kicsi az esélye, hogy a saját lábadon távozol, ha bedurvul – súgta.

– Olyan erős lenne? – értetlenkedett Kimiko.

A Lara mellett helyet foglaló Marie most közelebb hajolt hozzájuk, és valamit mondani készült, amikor a Sensei megszólalt.

– Rendben, ha nem jelentkezik senki, akkor én választok – döntött. – Inuzu...

Lara villámgyorsan talpra rántotta Kimikót, és kilökte a kör közepébe. Kimiko kis híján hasra esett Neji előtt, de szerencsére sikerült megtartania az egyensúlyát. Egy pillanatra hátranézett Larára.

– Majd elkísérlek a gyengélkedőre – mondta halkan a lány ártatlan mosollyal az arcán, és feltartotta a hüvelykujját biztatásként.

– Mégiscsak lett önként jelentkező – nyugtázta a Sensei.

Elég, hogy egy pillanatra kicsússzon a kezéből az irányítás, és máris ez történik. Ahogy ott állt a fiú előtt, majdnem meggondolta magát. Egy fél gondolatfoszlányba sem került volna megváltoztatnia az eseményeket, mégsem tette.

Ha már itt volt a lehetőség, mindent bele fog adni, hogy megmutassa, egyáltalán nem gyenge. Bizsergett a tarkója az izgatottságtól, miközben gondolatban felengedte a korlátokat Neji körül.

Aztán kishíján tényleg meghalt. Minden Aoi–sensei reflexein és Neji pillanatnyi megingásán múlt.

Kimiko levegő után kapkodott. Neji ujja fél centire volt a szívétől, és ha akkor éjjel igazat mondott, most, hogy a chakrarendszere is a helyszínen van, ezt nem élte volna túl.

– Neji, nagyon remélem, hogy ez nem az volt, aminek látszott – mondta halkan a sensei, miközben egy föld típusú jutsuval elkapta a fiút, nehogy kiszabaduljon. Kimiko, miután magához tért, hátrált néhány lépést. Körülöttük mindenki csendben volt, még Akiio is tágra nyílt szemekkel meredt a való világra.

– Nem hiszem el, hogy senkinek sem tűnik fel, mit csinál! – sziszegte dühtől eltorzult arccal, és kapálózva próbált kiszabadulni tanára szorításából.

– Te meg mégis miről beszélsz? – kérdezte a sensei, Kimiko pedig elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy közbelépjen. Hanyag mozdulattal ökölbeszorította a kezét, mintha csak a gondolatban elvégzett műveletet vetítené ki.

Felejtsétek el – gondolta.

Aoit nem merte odébb küldeni, továbbra is Nejit szorította.

– Már megint azt csinálod. – Most, hogy a tanára nem volt magánál, merte használni ellene a Jyuukent, és pár másodperc alatt kiszabadította a lábait is a földből.

Kimiko mindkét karját maga elé emelte. Ha Neji nem egy halálos támadás formájában érne hozzá először, mindent rendbe tudna hozni. De a fiú nem mozdult. Kimiko érezte a dühét, és nem értette, miért nem cselekszik végre.

– Miért csinálod ezt?

Tényleg. Miért is csinálja? Mintha valami ilyesmin gondolkodott volna egész éjjel, de most mégis olyan távolinak és bomlékonynak tűntek a kételyei. Mintha soha nem is léteztek volna.

– Mert megtehetem – mondta ki hangosan. Mert megkönnyítheti a dolgát, mert magabiztosságot ad, mert... – Mert erre születtem és...

– Már bánom, hogy nem tudtalak megölni.

– ...mert erősebb vagyok nálad – nézett szembe a fiúval, a kezeit még mindig a teste előtt tartva. Neji kerülte a tekintetét. Tehát erre is rájött. Nem baj, Kimikónak így is jó.

– Azt majd meglátjuk – jelentette ki olyan ijesztő eltökéltéggel a hangjában, hogy a lány majdnem inkább visszalépett. Körülöttük mindenki nyugodt némaságba burkolózott, ellazult arcizmokkal meredtek a semmibe. Kimiko gyorsan aktiválta a Rejtőzködés Jutsuját. – Előlem nem tudsz elbújni. – Egyszerű kijelentés volt, semmi több. Nem volt önelégült felhangja, nem volt meglepett, semmilyen sem volt. Mintha csak annyit mondott volna, hogy kisütött a nap.

És Kimikót nagyon frusztrálta ez a közömbösség. Öntudatlanul megszorította a saját vállát, ahol már csak egy néhány centis, halványrózsaszín seb utalt az első találkozásukra.

– Hagynom kellett volna, hogy elvérezz – suttogta a fiú, a szeme körül kieresedett a bőre. – Elég lett volna néhány perc, és már nem is élsz...

– Ez nem igaz! – tiltakozott, mert ez sértette az önérzetét. Elkapta a kezét a válláról, és újra felvette a védekező állást. – Azt mondtad, hogy nem életveszé...

– Attól még az volt – vágott közbe.

Kimiko érezte, hogy igazat mond. Ezek szerint Neji megmentette az életét. Másodjára. Hogy aztán most megölje.

Ezt nem hagyhatta.

A fiú talán az eltökéltségét érzékelve indított végre támadást. Olyan gyors volt, hogy Kimiko alig tudta követni a szemével, de a kritikus pillanatban sikerült elkapnia a csuklóját.

A harc kimenetele eldőlt, és látta, hogy erre Neji is rájött. Útnak indította az impulzusokat, összekapcsolódott a fiú idegrendszerével. Egyedül az volt a célja, hogy összezavarja azzal, elé vetíti a legnagyobb félelmét. Dorasnál mindig bevált, bár Kimikónak fogalma sem volt, mi Doras legnagyobb félelme. Nejiéről sem, és nem is akarta tudni, mégis...

Valami félresikerült.

Neji felkiáltott fájdalmában, és Kimiko először nem értette, mi történt. Továbbra is erősen szorította a csuklóját, de már inkább rémületében. Ekkor jött rá, hogy már az elejétől fogva sem gondolta komolyan ezt a harcolós baromságot.

Ennek a technikának nem ezt kellett volna eredményeznie. Túl későn reagált, és amikor elrántotta a kezét, a fiú összecsuklott előtte a földön.

– Neji – suttogta, megfogta a vállát, és a fiú lassan ráemelte a tekintetét.

– Csinálj velem, amit akarsz – mondta, és beletelt pár másodpercbe, amíg erőt gyűjtött a folytatáshoz. – Te úgyis bármit megtehetsz, nem?

Homlokára szorította a kezét, megrándult az arca, de nem vette le a tekintetét a lányról. Aki azt kívánta, bár még mindig ne nézne a szemébe. Akkor nem látná ezt a hatalmas gyűlöletet, és azt a rengeteg fájdalmat, ami benne kavargott. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy meg merjen szólalni.

– Nem, nem, te ezt nem érted! Ez szerintem nem én voltam, én ilyet nem tudok – nyúlt a furcsa kötszer felé, ami a fiú homlokára volt tekerve, és amilyen annak a lánynak – Lirahnak – is volt a feje körül. Mindenesetre elég csúnyán összefejelhettek.

– Hagyj – kapta el a kezét, és sokkal erősebb volt a szorítása, mint amire Kimiko számított. – Inkább válaszolj. Ki. Vagy. Te?

– Kimiko – vágta rá reflexből.

– Nem, nem akarom elhinni, hogy te ő vagy – rázta meg a fejét, de rögtön grimaszba fulladt a gesztus. – Ő nem csinálna ilyet – intett a többiek felé.

Kimiko körbenézett. Mindenki üveges tekintettel meredt a semmibe valahová feléjük. Nem értette mi a probléma, sem azt, hogy mi ebben a rossz.

Nejinek sokkal rosszabb. Talán pont az volt az önzőség, hogy az ő akaratát meghagyta. Miért döntött így valójában? Kétségbeesetten kutatott a válasz után, de állandóan csak arra jutott, ez egyedül a saját érdekében történt. Mert Kimiko kedvelte Nejit. Lehet, hogy még csak kétszer beszélt vele rendesen, de akkor is így volt. Ő az első külsős ember a felső világból, akivel találkozott. Ő tanította meg, még ha nem is tudott róla, hogy hogyan viselje el az anyját, hogy hogyan éljen túl, amikor legszívesebben megfojtotta volna magát.

Mi több – kapott levegő után, amikor ide ért gondolatban –, volt idő, amikor egyedül miatta akart életben maradni.

És mi a jó abban, ha Nejit is ő irányítja? Hogy tud úgy igaziból beszélgetni vele? A többiek nem érdekelték, nem is ismerte őket, nem volt fontos, hogy az igazi énjükkel legyen, és ne a saját akarata csillogjon vissza rá mindenki más szeméből. De Neji más volt. És Kimiko már rájött. Azzal, hogy Neji nehezményezi, mit tett a többiekkel, igazából amiatt van, hogy vele mégis miért nem. Kimiko miért hagyja, hogy egy sokkal erősebb béklyóba zárva vergődjön, amíg ő úgy nem dönt, hogy egy kicsit kiengedi? Ha ígyis–úgyis az van, amit ő akar, akkor nem könnyebb úgy, ha nincs ellenkezés? Nem könnyebb úgy, ha nem érzi Neji személyiségét a markában, hanem ő is egy arctalan senkivé válik, nem tudva, mi történik?

Neki talán nem. De Nejinek biztosan.

– Az összes kérdésem értelmét vesztette – szorította ökölbe a kezét a fiú. Kimiko feltápászkodott, és hátrébb lépett.

Neji egészen kicsire húzta magát össze, egyik kezével a földre támaszkodott, próbált felkelni, és Kimiko ellenállt a késztetésnek, hogy segítsen neki. Tudta, hogy azzal csak jobban feldühítené, és ő nem akarta, hogy Neji ennél is jobban gyűlölje. A gyűlöletétől olyan utolsó senkinek érezte magát a fiú szemében, mint amilyen az anyja volt az övében.

Tudta, hogy Neji túl makacs ahhoz, hogy elfogadja a segítségét, és túl önfejű és arrogáns, minthogy végighallgassa a magyarázatát. Így inkább nem is mondott semmit mindaddig, amíg ingatagon bár, de előtte nem állt.

– Nem akarsz megölni? – kérdezte.

– Nem.

– Pedig hagynám.

Úgy buggyant ki belőle ez a két szó, hogy ha akarta, sem tudta volna visszatartani.

– Megölni nem foglak, mert sok rosszabb dolog van, mint a halál. Például, ha soha többé nem tudnál chakrát használni, az sok mindent megoldana... – húzta össze a szemöldökét.

Kimiko gyorsan becsukta a szemét, hogy jobban lássa a madzagokat. Mintha attól félt volna, hogy a vékony chakraszálak, amik a legbelsőbb lényéből származnak, máris elszakadtak volna. Mintha az elméje köré vont védőfal a klánja ellen máris leomlott volna. Nem élhet úgy, hogy védtelen velük szemben, mert akkor... akkor ennél is jobban fogják irányítani.

– Azt nem hagyom – mondta ki hangosan.

Neji lépett egyet felé. Kimiko gondolkodás nélkül mozdult, hogy elkapja a karját, nehogy a földön kössön ki, pedig a fiú korántsem állt olyan bizonytalanul, mint ahogy látszott. A másik kezével rászorított Kimiko karjára, erősebben, mint eddig bármikor, és a lány későn kapcsolt, amikor már a másik keze sem volt szabad.

– Visszafordíthatatlanul tönkreteszem a chakrarendszered...

Kimiko azonnal érezte a belső fájdalmat, ami mindkét karjából onnan indult, ahol Neji leszorította.

– Még sosem próbáltam, nem tudom, lehet-e ilyet, de ha igen, akkor sikerül mindenkit felébresztenem – zihálta, és Kimiko hiába próbálkozott idegi védelemmel, az a chakrarendszerére nem hatott.

Nem akarta ezt tenni, de kénytelen volt. Neji nem árthat neki. Senki sem árthat neki azokon az emberek kívül, akik erősebbek nála a klánból. És egyedül csak Doras és az Úrnő állt felette.

– Neji, muszáj megtennem – suttogta, és máris megjelent a kezében egy újabb fonál. Vastagabb volt, mint a többi, és furcsa bánatot érzett azzal kapcsolatban, hogy ilyen könnyen sikerült.

Már nem érzett olyan erős szorítást a karjain, egyszerűen ki tudta szabadítani a kezét. Neji pont olyan üveges tekintettel meredt a semmibe, mint mindenki más körülöttük.

Kimiko még az ötöt sem töltötte be, amikor utoljára sírt. Azóta egy árva könnycsepp sem hagyta el a szemét, és most sem értette, mi az oka... Mi az oka annak a nehézérzésnek a mellkasán, amitől úgy érezte, hogy az egész világon egyedül van, és hiába jutott ki ide, nincs itt más, csak ő. Mintha egy hátborzongató tükörszobába került volna. És ha máshol nem, egy tükörszobában elég hamar elveszítené önmagát.

Egy apró tükröződő felület is elég lenne ehhez, ahol megpillanthatja a saját szemeit.

Óvatosan végighúzta a kezét Neji arcán, és mélyen a szemébe nézett, mélyebben, mint bármikor bárkinek is mert, kereste önmaga tükörképét, de sokkal rosszabbat talált.

A hatalmas ürességet.

Nejinek, akinek mindig tele volt a pillantása valamilyen érzelemmel, most üveges tekintettel meredt a semmibe, de Kimiko még így is magát látta benne. A saját kiüresedett lelkét.

– Teszek róla, hogy mostmár ne legyen semmi baj – suttogta. – Megígérem – óvatosan hozzáért a hajához, de minthacsak valaki rajtakaphatta volna, gyorsan elrántotta a kezét, és messzire hátrált.

Neji madzagját gondolatban átvette a másik, még üres kezébe, és olyan furcsa érzése támadt, hogy az a fényes fonál inkább Neji, mint az előtte álló üres valami.

De semmit sem akart visszacsinálni. Így lesz a legjobb mindenkinek.

Olyan rég írtam, hogy még nekem is újdonság minden bekezdés, és eskü várom, mi lesz ebből, Kimiko kicsit OP lol