Több, mint 5 év elteltével kiteszem a fiókban poshadó következő fejezetek egyikét. 
Remélem, még maradt, akit érdekel. 
Kellemes olvasást! 

Az ikrek, miután a hatalmas képkeretet ledobták az egyik ház elé, a kapuig kísérték a lányt.

Kimiko tanácstalanul nézett körül, mielőtt kilépett volna, mert fogalma sem volt, merre kellene hazamennie. Gyűlölte azt a rohadt tájékozódási zavart! Amíg ezen bosszankodott, legalább sikerült figyelmen kívül hagynia a jobb karja ütemes lüktetését.

De sajnos, amikor ő végre pár másodpercre megfeledkezett róla a forgalmas, kanyargós utcákat bámulva, volt, aki emlékeztesse rá.

– Hiszen te vérzel! – kiáltott fel az egyik szőke fiú, és elkapta a karját.

Kimikóval rögtön nagyot fordult a világ. Bármit, csak vért ne! – gondolta kétségbeesetten, és összeszorította a szemét. Érezte, ahogy valaki feltűri a ruhaujját, és nem tudta, másik fiú szólalt-e meg, mert ugyanolyan volt a hangjuk, mindenesetre nem szolgált túl megnyugtató hírekkel.

– Te jó ég! Miért nem szóltál?! Sikerült teljesen felszakítanod...

Ahogy érezte, hogy tekeredik le a kezéről a kötszer, sikerült magához térnie. Gyorsan elugrott a fiúk mellől. Sokat dolgozott ezzel az újrakötéssel. Elég nehéz volt úgy bekötnie, hogy nem mert ránézni, nem fogja hagyni, hogy idő előtt tönkretegyék a munkáját.

Aztán megérezte az ujjai hegyén a nedvességet, és rögtön elengedte az anyagot. Amikor végre kipislogta a szeméből a fura fekete pontokat és tisztán látott, az egyik iker megfogta a másik karját, és maga után húzta.

– Gyere, elviszünk a kórházba Norához, ő majd rendbe hoz – mondta, megnyugtatásnak szánva, de az ellenkező hatást érte el vele.

Kimiko megtorpant. Csakis egyenesen előre és felfelé mert nézni, nehogy egyetlen árva vérfolt is a látóterébe kerüljön.

– Biztos, hogy nem megyek veletek – jelentette ki. – Az én karomba senki sem fog újra vasdarabokat szurkálni, hogy valami sikamlós damillal varrja össze a bőröm, mint egy szakadt ruhát!

Daisuke pár másodpercig a Byakugannal mustrálta.

– Ezt meg hogy szerezted? Olyan, mintha valaki jó erősen beléd dobott volna egy...

– AZ MINDEGY! – kiáltott fel a lány. – A lényeg, hogy nem megyek veletek!

Az ikrek ügyet sem vetettek rá és a tiltakozására, a naplementéről kezdtek beszélgetni, és arról, hogy Nora ilyen későn talán már nincs is bent a kórházban. Aztán arra jutottak, hogyha sietnek, talán elkaphatják, így se szó se beszéd, a hátukra kapták a lányt, aki jobbnak látta, ha nem nyafog többet. Csendben tűrte az eszelős sebességet és a rázkódós utat, ahogy hatalmas ugrásokkal, a háztetőkön keresztül haladtak.

Kimiko eddig sosem járt ilyen magasságokban. És bár a föld felszínén volt napok óta, még sosem jutott eszébe így ugrálni. Nem is tudta, neki menne-e, de az biztos, hogy ki fogja próbálni. Még arról is elfelejtkezett, hogy éppen elvérezni készült, ahogy a szél és Daisuke haja felváltva az arcába csaptak. Fél kézzel a fiú vállába kapaszkodott, és arra gondolt, mennyire könnyen el tudná venni most az akaratát. Hogy mennyire könnyen megtehetne most bármit, amit csak szeretne. Egyetlen apró kis impulzusba, még számottevő erőveszítésbe sem kerülne elvennie az életét.

Kimiko élvezte ezt a hatalmat. Már-már mámoros, mindent elsöprő boldogság lepte el, amikor erre gondolt. Erősnek érezte magát. Erősebbnek, mint valaha, és itt, Konohában, ahol bárkivel bármit megtehetett, úgy érezte, az egész eddigi élete abban a lyukban csak egy rossz álom volt. Hiszen az lehetetlen, hogy felette bárki is uralkodjon, nem?

Továbbra sem volt világos, miért érzi magát végtelenül magányosnak, amikor erre gondol, de ez az érzés beárnyékolta a boldogságát. Mégis, egyes-egyedül egyetlen dolgot bánt csak: hogy a saját érzéseit nem tudja manipulálni. Nem tudta megszüntetni ezt a furcsa keserűséget.

Érezte, ahogy az arcizmai furcsán feszülnek, mintha eddig sosem próbált módon mozgatná őket, és beletelt jó néhány percbe, mire rájött: pont olyan hataloméhes vicsorba torzult az arca, pont úgy vonta össze a szemöldökét és ráncolta a homlokát, amitől annyira megijedt, amikor az anyja így nézett rá.

Annyira megdöbbent a saját öntudatlan mimikáján, hogy ellenkezés nélkül hagyta, amikor az ikrek beterelték egy hatalmas épületbe az erkélyen keresztül, ahová az előbb ugrottak fel vele együtt.

Lélegzetvételnyi ideje sem volt felfogni, hová került és mi történik vele, máris egy hófehér vizsgálóasztalra ültették, és egy lány, aki az ikrekkel egyidősnek tűnt, már le is tekerte a kötszert a sebéről, hogy aztán tüzetesen megvizsgálja.

– Olyan unalmas az élet nélküled, Nora – sóhajtott fel az egyikük, mire a lány kuncogni kezdett.

– Ilyen az, amikor Hyuuga létetekre megmaradtok egyszerű genineknek.

– Esküszöm, ötszörösen visszaszívom az összes bunkó dolgot, amit mondtunk, ha ezért visszajössz a csapatba – kérlelte őt Daichi, aki a falnak dőlve állt. Daisuke nem zavartatta magát, felült egy gyógyszeres üvegekkel és fura fém eszközökkel telepakolt pultra.

– Így van, én sem fogom kibírni, ha megint beteszik mellénk a nővérünket – grimaszolt a fiú.

Nora fura fehér köpenyben volt, amit Kimiko nem tudott hova tenni. Jobban megnézve, ezen a helyen minden furcsán és túlzottan is fehér volt. Nem nyugtatta meg a látvány, és amikor a lány odalépett a pulthoz, amin Daisuke ült, és elvett egy furcsa fém eszközt, ami leginkább egy fogóhoz hasonlított, hangosan felszisszent.

– Úgy kell nektek – vigyorgott Nora a fiúkra, miközben egy üvegcsében lévő folyadékkal törölte át azt az izét, amitől még veszélyesebben csillogott. Neji is ilyen átható szagú valamibe nyomta bele a tűt, mielőtt belemélyesztette volna a karjába.

– Nem lehetsz ilyen gonosz! Mindketten beláttuk, hogy nem kell menő klánból jönnöd ahhoz, hogy jó ninja legyél.

– Köszönöm – biccentett gúnyosan a lány. – Igazán megtisztelő ez tőletek. – Aztán megváltozott a tekintete, elrévedve bámult ki az erkélyre néző ablakon. A benti rikító fehér lámpa fényéhez viszonyítva kint már egészen sötét volt. – Néha nekem is hiányzik a régi csapat. Úgy érzem, ennek a kiképzésnek sosem lesz vége, sokszor nehezebb, mint akármelyik régi küldetésünk.

– A legutolsónál biztos nem.

– Annál talán nem – válaszolt elmélázva, aztán Kimikóhoz fordult. – Gondolom, ne kérdezzek semmit, tekintve a társaságot, akikkel érkeztél – vetett egy széles, ironikus karmozdulatot a fura eszközök között terpeszkedő ikrek felé.

– És ne is csinálj semmit – szisszent fel a lány, mikor rájött, azt a fogót rajta akarja kipróbálni.

– Nekünk ehhez semmi közünk – vágta rá az egyik fiú, teljesen egyszerre Kimiko rémült válaszával.

– Mi csak teljesítjük a napi jócselekedet-adagunkat – egészítette ki a testvére.

Tényleg nem csináltak semmi rosszat, és igazat mondtak, a szemükben mégis olyan zsivány fény égett, mintha bármikor készek lennének egy kis rendbontásra.

Nora megforgatta a szemét, Kimiko pedig méltatlankodva felkiáltott:

– Ez nektek JÓcselekedet?! Hé, és te meg mit hadonászol azzal a kínzószerszámmal?!

– Ha ez a helyzet, legközelebb, ha kérhetném, csendesebb beteget hozzatok – szólt oda az ikreknek, aztán Kimikóhoz fordult. – Ninja leszel, nyugi, ez meg sem fog kottyanni. Biztos nem fog fájni annyira, mint amikor összevarrták – sietett megnyugtatni a lányt, és egy szúrós pillantást küldött a háta mögé.

Kimiko biztos volt benne, hogy az ikrek nem láthatták, mégis egyszerre kezdtek tagadni. Nora ezen már meg sem lepődött.

– Komolyan semmi közünk hozzá!

– Mi sem tudjuk, hogy történt.

– Miért vagy velünk mindig ilyen gyanakvó, hát nem bebizonyítottuk már párszor, milyen ártatlan, kedves lelkek vagyunk?

– Igen, amikor az első komolyabb küldetésünk alatt a sensei seggen csúszott végig a bombák között, amiket hatástalanítani kellett volna, akkor sikerült végleg elhitetnetek velem ezt – vetette oda hátra sem nézve.

– Ennél már csak az volt jobb, amikor Hiashi... – mondta álmodozó hangon Daichi, és Kimiko Nora mellett pont rálátott az elmélázó képére.

– De ott nem voltak bombák, csak egy sima folyosó – akadékoskodott Daisuke. – Valami jobb példa kellett volna.

– Bombák lehet, hogy nem, de hatévesek voltunk – védte meg magukat Daichi.

– Igaz, és azóta sem sikerült megismételni, mindegy, mennyire próbálkozunk...

– Csendben tudnátok maradni egy pillanatra? – fakadt ki Nora, miközben Kimiko sérült karját erősen tartotta, míg a másik kezében a fogót csattogtatta.

– Kész! – kiáltottak fel egy másodperc múlva az ikrek, tökéletes összhangban.

Nora dühösen fordult hátra, mire, ha lehetett volna hova hátrálniuk, biztos több lépést mentek volna odébb, de így csak erőteljesen koncentrálva próbáltak beleolvadni a falba és a pultba, közben vágyakozó pillantásokat vetve az ablak felé.

– Szóval – fordult vissza a lány Kimikóhoz, aki minimum olyan rémülten pislogott rá, mint az ikrek –, nem mondom, hogy fájdalommentes lesz, de azért belehalni sem fogsz. Csak kiszedem a varratott, lefertőtlenítem és beforrasztom.

Beforrasztani?! Ez még az összevarrásnál is rosszabbul hangzik! Azon gondolkozott, mi lenne, ha inkább megkeresné Nejit, nála legalább tudta, mire számítson.

De amikor Nora megkérdezte, mehet-e, inkább szótlanul bólintott. Úgy összeszorította a fogait, hogy pár perc múlva már sajgott az állkapcsa, de egy szisszenés sem hagyta el a száját. Tény, hogy nem volt kellemes, de Nejivel ellentétben Nora tényleg olyannak tűnt, aki tudja is, mit csinál. Ennek ellenére olyan érzés volt, mintha egy mély, meleg, nedves kráter lenne a karján, amibe beleragadt volna a damil, és szúró–csípő–húzódó érzést keltett az, ahogy a lány kicsippentette belőle.

Kimiko továbbra sem mert odanézni. Életében egyszer látott vérző sebet, és szerette volna, ha ez örökre így is marad. Miután Nora is a karjának nyomott egy nedves kendőt, ami úgy csípett, hogy még azt is elfelejtette, hogyan kell gondolkodni, minden jobb lett. Bizsergést érzett, mintha az egész felkarja zsibbadna, és már nem olyan undorítóan, hanem kellemesen volt meleg. Pár perc múlva Nora hátralépett, és végig húzta a kezét a halántékán. A homlokán veríték gyöngyözött.

– Huhh, ez nem volt semmi. Szerintem ez az eddigi legmélyebb szúrt seb, amit összeforrasztottam – jelentette ki, aztán Kimikóra pillantott, aki még mindig teljesen be volt feszülve. – Fura kislány vagy te. Az elején úgy nyavalyogtál, hogy azt hittem, le kell majd fogatnom téged az ikrekkel, hogy ne rángasd a karod. Egy pisszenést sem lehetett hallani, pedig biztos nem volt kellemes...

Kimiko biccentett egyet, mert amikor válaszra akarta nyitni a száját, sajgott az állkapcsa.

– Látod, tudunk neked jó betegeket választani – kérte ki maguknak Daisuke, és lekászálódott a pultról.

– Őt hozhatjátok máskor is – helyeselt Nora.

– Ööhm... Ennyire azért nem volt kellemes! – tiltakozott Kimiko, mire Nora, Daichi és Daisuke egyszerre kezdett nevetni.

~~~

Könnyű volt rávennie az ikreket, hogy kísérjék teljesen hazáig, mert így, hogy a kórházhoz is tettek egy nagy kitérőt, tényleg fogalma sem volt, merre járnak.

Úgy érezte, soha életében nem merült még ki ennyire, és soha életében nem volt fáradt ilyen idegesítő módon. A teste legszívesebben egyhelyben feküdt volna, míg az agya folyamatosan pörgött.

Nem tudott aludni. Több óra próbálkozás után kikászálódott az ágyból, felkattintotta a lámpát a mosdóban, és beállt a tükör elé.

Úgy vizslatta a saját arcvonásait, mintha bármikor rajtakaphatná magát valamin. Mintha keresne valamit, amiről eddig ő maga sem tudta, hogy ott van. Kibontott haja a napközbeni szoros fonat miatt hullámosan omlott a vállára, és leért egészen a derekáig. A lámpa sárga fénye vöröses színben tükröződött rajta, pedig nem vörös, hanem barna színe volt.

Veszélyes dolgot művelt, de sosem a megfontoltságáról volt híres. Mivel minden tükröződő felület a Ruumák természetes ellensége, a leglogikusabb az lett volna, ha azonnal leszedi a falról, mégsem tette. Maga sem tudta, miért.

Vigyázva, hogy ne nézzen a saját szemébe, mustrálta az arcát, és még így is látta, milyen rikító kékeszöldek a szemei. Grimaszokat vágott. Figyelte, hogy mennyire hasonlít az anyjára. Kereste az arcvonásait a sajátjaiban. Mindig azt gondolta, hogy nem hasonlít rá, és most mégis több egyezést talált, mint amennyit nyugodt szívvel el tudott viselni.

Folytatta a grimaszolást. Az anyja arcába már beleéget az a hataloméhes áhítat, de az övében még nyoma sem volt. Sehogy sem sikerült pont azokat az izmokat és pont úgy mozgatnia, ahogy Daisuke hátán, Konoha utcái felett suhanva érezte.

Talán csak képzelődött.

Talán írnia kellene Dorasnak.

Talán el kellene mesélnie neki, hogy élete első barátja egy négyéves kislány, akit Hotarunak hívnak, és hogy mennyire örül ennek. Ha nem is Dorasnak, de legalább a bátyjának leírhatná.

Lekapcsolta a lámpát, és így már tisztán látszott a szoba irányából a naplója derengése.

Üzenete érkezett. Napok óta derengett. Kimikónak minden egyes este jelenteni kellett volna, és ezt még egyszersem tette meg. Szerette feszegetni a határokat, és különös izgatottsággal várta, mikor elégelik meg a hallgatását. Mikor húzza ki a gyufát annyira, hogy komolyabb eszközökhöz folyamodnak.

Egyvalamiben biztos volt. Semmi esetre sem fogják megölni, mivel szükségük volt rá. Ha nem lenne, már rég nem élne.

Ismerik a gondolatait, és még csak meg sem próbálta elrejteni az agyában, hogy direkt csinálja. 

Kérdés, kérés, óhaj, sóhaj, vélemény, szidalom, átkozódás, kiritizálás... bármi jöhet!