"Aki tegnap vesztett az ma nyerhet."

Egy hónap maradt az iskolából. Az elmúlt hetek szinte eseménytelenül teltek. Josh és a bandája folyamatosan idegesíteni próbált, de már elmondhatom magamról, hogy majdnem olyan jó vagyok a hamisságban mint Tom. Amúgy vele is rengeteget gyakoroltam. Minden este egy új átkot vagy főzetet vettünk át (rávett arra, hogy komolyan vegyem a bájitaltant is). Gyorsan teltek a napok.

Így az utolsó hónap kezdete előtt végigvettem az ideérkezésem előtti élményeimet Voldemorttal. Nem is jutottam túl sokáig benne, csak a második év végéig amikor leesett, hogy ez az az év amiben Tom megöli Myrtlet. Eddig ez, hogy nem esett le? Idén nyitja ki a Titkok kamráját. Újra végiggondoltam másodikos élményeimet, de semmi sem jutott eszembe ami arra utalt volna, hogy én is itt vagyok. 'Hacsak nem a naplóban ténylegesen jelen voltam, nem csak szemlélőként, de ez képtelenség, vagy nem?' gondolkodtam, de mivel órára kellett mennem nem jutottam ennél sokkal többre.

Nehéz elhinni, hogy mikor visszakerülök még csak épp most fejezem be az ötödévet, itt meg életem legjobb eredményével zárom most a hatodévem. Napközben elgondolkodtam azon milyen lesz visszatérni a jövőbe. A "barátaim" közé, az ottani Voldemorthoz. 'Mi van ha elfelejt, ha olyan lesz mindenki másnak mintha itt se lettem volna? Nem érdekel, hogy másként néz ki, csak emlékezzen rám. Ő van csak nekem!' ilyen és ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben.

A nap végén a könyvtárban tanultam Tommal. Már épp befejeztük volna az aznapi anyagot mikor Griffendélesek egy csapata jött be Keethlinggel az élen és odaálltak az asztalunk elé.

- A Mardekáros kígyók kibújtak a vermükből? - kérdezte gúnyosan. Máshogy nem is menne neki.

- Úgy látszik az oroszlán felkelt déli szunyókálásából - mondta mellettem teljesen közönyös hangon Tom.

- A kígyók vezére védi a kis árvát?

- Nem kell őt megvédeni - nézett fel a papírjaiból egy pillanatra, majd mintha nem is lenne itt senki folytatta munkáját. Én is így tettem.

- Fogadjunk, hogy a szüleid nem is haltak meg, valószínűleg alkoholisták akik nem tudnak ellátni, ezért lepasszoltak téged a rokonaikhoz, majd mikor már meguntak beadtak egy árvaházba! - szavai vérig sértettek, hisz hogyan mer olyanról beszélni amiről nem is tud. - Az anyád biztos egy kurva és azt se tudja ki a valódi apád! Egy ilyen korcs senkinek se kellene, még a saját családjának se!- mondta és körülötte röhögés tört ki. Kezemből letettem a tollat, összepakoltam mindenem majd felálltam jelezve Tomnak, hogy menjünk. Ő megértette és gyorsan összepakolt. Kifelé haladva olyan közel mentem Keethlinghez, hogy más ne hallhassa amit mondok neki.

- Kövess pár perc múlva. A csatlósaidnak ne szólj, ha igaz Griffendéles vagy! - mondtam és kisiettem a könyvtárból. Tom érdeklődő arccal lépett mellém.

- Mit mondtál neki? - kérdezte. Szinte biztos voltam benne, hogy észreveszi.

- Csak azt, hogy kövessen. Túl messzire ment. A szüleimet nem engedem, hogy megsértsék. - mondtam elhatározottan.

- Zavar, ha itt maradok, ha akarod elmehetek?

- Nem zavarsz, maradj csak. Megkapja amit már rég megérdemelne - mondom fagyosan majd lépteket hallottam közeledni felénk.

- Itt vagyok. Mit akarsz? - kérdezte a most érkezett Keethling.

- Egyenlőre csak azt, hogy annak megfelelően cselekedj ahogy kértem. Azt mondtam ne szólj senkinek. Úgy látszik nem illik rád az oroszlánok címere - fagyos mosolyt eresztek felé, amit Tomtól lestem el. Előveszem a talárom ujjából a pálcám úgy, hogy a sarkon túl levő követői ne láthassák. Tom elégedett vigyort vág mint aki megkapta a karácsonyi ajándékát. Halkan suttogtam a szót ami akaratom eléréséhez szükséges.

- Imperio! - hangom határozott, nem remeg, a varázslat azonnal kifejti hatását. Kigondoltam a parancsot és ő el is kezdte a végrehajtását. Először azt, hogy lerázza a többi Griffendélest. Eltűntek a közeli folyosóról. Mikor már teljesen biztos volt, hogy nincsenek a közelben odafordultam Tomhoz. Arcán elismerés látszott.

- Ahhoz képest, hogy először használtad nagyon jól ment - mondta és egy csókkal jutalmazott. De mivel indulnunk kellett, gyorsan be is fejezte. A szükség szobájához mentünk. Pár perc várakozás után megjelent Keethling most már tényleg egyedül. Levettem róla az átkot. Szemében harag csillogott.

- Mit csináltál velem, hogy kerülök ide, hol vagyok!? - kérdezte kiabálva, de mivel nem érdekeltek a kérdései elnémítottam, valamint a szökés megelőzése miatt megkötöztem.

- Hogy mit csináltam veled? Ennél egyszerűbb nincs is megátkoztalak és párszor még meg is folglak, de ehhez megfelelő hely kell és ezért jöttünk ide. Most pedig jobb lesz ha bemegyünk - mondtam és pálcámat ráirányítva belebegtettem a szobába ami most a gyakorlótermem alakját vette fel. Tom csak figyelt és úgy jött utánam.

- Mit is érdemelsz? - tettem fel a költői kérdést. - Hónapokig átvertél, aztán megszégyenítettél és mindent megtettél annak érdekében, hogy kiakassz engem - összegeztem röviden és Tomra néztem.

- Mit tennél ha így megsértenének Voldemort? - direkt ezt a nevét használtam. Tudom a választ, de hallani akarom azért, hogy teljesen valós legyen. Keethling arcára a név hallatán félelem ült ki.

- Nem érdemel kegyelmet aki így bánik velem, megérdemelné a fájdalmat amit adok neki - mondta nyugodt mégis kemény hangon.

- Hm. Igaz. A fájdalmat fájdalommal kell megtorolni - mondtam és felszegeztem a pálcám, eltávolítottam a hangszigetelő átkot majd ördögi mosoly jelent meg arcomon.

- Crucio! - kiáltottam teli torokból. Sikolya úgy hatott rám mint a legédesebb csók amit eddig Tomtól kaptam. Nem nagyon értettem hisz eddig elborzasztott az emberek sikolya. Három perc múlva feloldottam az átkot. Tom ekkor odajött mellém és megcsókolt. Lehet többször kéne így csinálnunk, hisz olyan érzés kerített hatalmába, ami ha nem hallom meg Keethling nyöszörgését azt is elfeledteti velem ki vagyok. Folytattam a kínzását. Minden egyes sértésért egy-egy Crucio, a fájóbbakért hosszabb, a kisebbekért rövidebb. Végül úgy fél óra múlva elértünk ehhez a naphoz. Ekkorra már csak alig volt tudatánál.

- De tudod ezek mind semmik voltak ahhoz képest, amit ma tettél. Nem engedem, hogy a szüleimet becsméreld, mert azzal az én létem is megsérted - komoly voltam. Mikor ránéztem arcomon megjelent az a kifejezés, amit pár hónapja még el se tudtam volna képzelni magamon. Egy gyilkos vigyor. Utoljára emeltem rá a pálcám. Azt hihette itt a vége és elengedem végre. Tévedett.

- Avada Kedavra! - mondtam ki a végzetes átkot, ami szüleimet is elvitte. Egy utolsó mámorító sikolyt hallatott, majd szeme fennakadt és teste lehanyatlott a földre. Tom felé fordultam és úgy néztem rá mint az értékelésre váró diák a tanárára. Mélyen a szemembe nézett és elmosolyodott, majd tapsolni kezdett.

- Ügyes voltál Harry - mondta sziszegve majd elém állt és mély csókot adott nekem jutalmul.

- Jobb lesz, ha úgy tudják eltűnt a rengetegben - visszaváltott emberi beszédre. - Oda kéne vinni, hogy hitelesebb legyen - majd egy bűbájjal eltüntette a kéretlen szemek elől a hullát és lebegtetve azt, az ajtó felé indult. Nem tartott sok időbe eljutni az erdőhöz és lerakni ott a halott Josh Keetlinget. Furcsa örömteli érzés járt át ahogy visszafelé haladtunk a kastélyhoz.

Másnap reggel már elterjedt a hír, hogy Keethling eltűnt. A reggeli felénél az egyik tanár sietve jött be a terembe a hírrel, miszerint megtalálták holtan a fiút az erdő belsejében. Nem nagyon foglalkoztam a hírrel. Rájöttem, hogy a halálfalók előnyös használati lehetőségei közé tartozik az alibi képzése is. Dippet igazgató ezt az esetet a kétes körülmények miatt betudta a "Tiltott" jelző megerősítésének a "rengeteg" szó előtt.

Pár nap alatt elfelejtődött az eset. Ma is minden ugyanolyan volt mint a gyilkosság előtt, talán annyi kivétellel, hogy Tom délután sétálni akart velem egyet. Az órák után együtt szeltük a folyosókat. Egy darabig nem mondott semmit, majd egy kihalt részén az iskolának belekezdett mondandójába.

- Az elmúlt hónapokban kutatni kezdtem egy bizonyos módszer után, ami segítségével örök életet nyerhetek - elhallgatott, és mivel nem tudtam mire akar kilyukadni inkább csendben vártam a folytatást. - Mond Harry hallottál már a Horcruxokról? - kérdezte és én megráztam a fejem. - Ez egy olyan tárgy amibe belehelyezed a lelked egy részét, hogy ezt végre bírd hajtani meg kell ölnöd valakit és szükséged van egy számodra nagyon fontos dologra amiben tárolhatod a lelked. Ez lehet egy tárgy vagy akár egy élőlény is - nem nagyon tudtam mire akar kilyukadni. - Ha jól vettem ki a szüleid halálának történetét ez mind jelen volt. Te mint fontos dolog és a szüleid mint áldozatok. Ebből következik, hogy valószínűleg te is egy Horcrux vagy, az én Horcruxom, ami megmagyarázza mért érted a kígyók nyelvét és, hogyan bírtad elsőre szinte tökéletesen elvégezni a főbenjárókat - 'egy éve még egy rendes Cruciatust sem tudtam kimondani Bellára' fordult meg a fejemben, majd az előtte levő információkat is mérlegeltem. Lehet egy éve még dühös lettem volna és elkeseredett amikor megtudom ezt, de most inkább jóleső borzongás járt át arra a gondolatra, hogy van bennem valami ami ő.

- Mostanra úgy gondolom ez nem sokat változtat a dolgokon, de azt akartam, hogy tisztában legyél azzal mi is az a Horcrux és ha elkísérnél engem - folytatta, és most vettem észre, hogy hova tartottunk egészen eddig. - Ma akarom elkészíteni az elsőt és mindennél jobb lenne ha mellettem állnál - benyitott a második emeleti női mosdóba és én kérdés nélkül követtem. - Gondolom kíváncsi vagy arra, hogy mit keresünk egy lány mosdóban... - kezdte, de közbe vágtam.

- A Titkok kamrája - sziszegtem. Kicsit kitágult a szeme meglepetésében.

- Nem tudtam, hogy ismered - ez az ő kódnyelvén annyit jelent: Mondd el honnan tudsz róla!

- Az én időmben is kinyitották és akkor találtam rá. Majd elmesélem mikor megtetted amiért idehoztál - sziszegtem újra, hisz tudtam, hogy Myrthel már a WC-ben van, és ő a fiú hang mellett csak sziszegést hallott.

- Rendben - mondta még emberi hangon, majd sziszegni kezdett. - Tárulj!

A kígyó megjelent. Myrtel előmerészkedett, belenézett a baziliszkusz szemébe és meghalt. Tom visszaküldte a kígyót, majd rám emelte kérdő tekintetét.

- Honnan tudtad, hogy van itt valaki rajtunk kívül? - kérdezte, mert arra gondolom rájött, hogy emiatt sziszegtem.

- A saját időmben van egy nagyon idegesítő szellem ebben a mosdóban aki annyira emlékszik a halála előttről, hogy egy fiú beszélt és valami sziszegő hangot is hallott, majd mikor kilépett a fülkéből már csak egy sárga szempárra emlékszik. Ennek a szellemnek a neve Hisztis Myrtel. Mindig siránkozik és sír. Az összes lány távolról elkerüli ezt a mosdót. A halálának történetét meg akkor kérdeztem meg amikor a mi időnkben nyílt ki a kamra, mert megtudtam, hogy ebben az időben ő volt az egyetlen áldozat - mondtam el neki másodévem egy kis szeletét amivel úgy látszik megelégedett, mert elindult az ajtó felé.

- Ha tényleg szellem lesz nem akarom megvárni amíg visszatér - elkezdett egy számomra ismeretlen varázslatot mondani, a kezében a naplót is megláttam. Mikor befejezte elrakta a könyvet és felém fordult. - Jobb lesz ha most megyünk - mosolygott rám miközben kezét felém nyújtotta. Mikor elfogadtam magához vont és átölelt. Így mentünk vissza a klubhelyiségbe.

Ott álltam, ahol a napló emlékeiben. Mögötte lépkedtem, de most nem érdekelt Hagrid sorsa. Nem csak külső szemlélő voltam. Segítettem neki elhallgatni a tettét. Hisz ő vezetett engem a sötétséghez és ezért hálával tartozom neki.