"A fájdalom mindenki életében jelen van, csak vannak akikében kevésbé és vannak akikében jobban."

Eltelt az első két hónap. Dumbledore még mindig nem bírt rájönni az ellen varázslatra így az iskolába beilleszkedéssel próbáltam elleni. A napjaim egyhangúan teltek. Napközben kerülni Denemet, Joshsal és a barátaival lenni amikor csak lehetséges és tanulni.

Este pontban nyolckor tanulni Denemmel. És tényleg mindig pontosan kell érkeznem. Az első óránk után csak egyszer késtem és nem úsztam meg annyival mint akkor. Egy percet késtem csak, és mikor beléptem se szó se beszéd lecsókolt. Nem bírtam ellökni magamtól, bár próbálkoztam. Fél perc után elengedett és azt mondta:

- Büntetés - én csak értetlenül néztem. - Ahány percet késel annyiszor csókollak meg. Ez remélem elég ösztönző lesz arra, hogy pontosságot tanulj - és győzedelmes mosolyt eresztett felém. Innentől kezdve érthető, hogy mindig időben érkeztem, mind az ő órájára, mind a tanórákra, hisz az eset után a sima órákra és a büntetőmunkákra is vonatkozott a "büntetés".

Így teltek napjaim itt a múltban. Lassacskán elérkezett az iskola tanulóinak egyik kedvenc ünnepe a Halloween. Én kivételesen idén nem vártam ezt a napot. Elöntött a barátaim emlékének súlya, de ezt rajtam kívül senki se vette észre, hisz bár nehéz beismerni tényleg segítettek a Denemmel töltött különórák a látszat boldogság fenntartásában és egyéb hangulati ingadozások elrejtésében. (Már beszélhetek pár Mardekárossal, természetesen csak a "leendő halálfalókkal")

Október 31-én mindenki az esti ünnepségről beszélt. Josh és barátai csak ezen pörögtek egész délelőtt. Én egy kicsit sem törődtem a többi diák lelkesedésével és Joshéknak is mondtam, hogy én kihagyom az ünnepséget. Ők bár megkérdezték miért a hárításom után nem foglalkoztak vele és ugyanott folytatták a csevegést ahol abbahagyták. Bár egy kicsit rosszul esett az érdektelenség megértettem, hisz Ron se tudott sose másra gondolni ilyenkor csak az édességre.

Az estét a szobánkban terveztem tölteni mivel szerencsére Tom prefektus és jelen kell lennie az ilyen eseményeken. Elhalasztotta az óránkat is és azt mondta érezzem magam jól az ünnepségen, hisz erre az estére engedi, hogy bárkivel beszéljek, de én erre nem éreztem ingert.

Hat óra körül kiürült a klubhelyiség és már a szobákban sem maradt senki. (Még előbb elmentem a konyhára vacsorázni, hogy éhes se legyek a kihagyott lakoma miatt.) Ekkor felmentem a szobába és befészkeltem magam a fürdőbe. Eldöntöttem, hogy ha már itt az alkalom megújítom azokat a varázslatokat amik a Vernon által okozott sebeket fedik el. Általában év elején szoktam ezt, de mivel most nem volt nyaram tovább kitartottak.

Levetkőztem félig, hogy az egész hátam szabad legyen, majd feloldottam a bűbájokat. A tükörben megállapítottam, hogy a tavaly nyári sebek még mindig eléggé rosszul néznek ki és alig vannak begyógyulva. 'Lehet, hogy a minisztériumi eset egy kicsit rontott az állapotukon.' gondoltam magamban. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Rögtön felkaptam a fejem és elképedve néztem a belépő Denemet, aki csúfondáros vigyorral közeledett.

- Ha úgy gondolod, hogy a "kedvességemet" nem használod ki legalább szólhatnál, hisz így elpazaroltam a kereséseddel az időt - mondta, majd ő is belenézett a tükörbe ami előtt álltam. Ekkor jutott eszembe, hogy még nem raktam vissza a bűbájokat amiket első óta használok és láthatja életem legcsúfabb emlékeinek bizonyítékát. Gúnyos mosoly jelent meg az arcán és én rémülten bámultam rá.

- Szép kis szüleid lehetnek, ha így bánnak veled. Nem is értem miért akarsz visszamenni ha így bánnak veled. Gondolom a "barátaid" sem tesznek semmit azért, hogy leállítsák, hisz a szülőnek meg van a joga a fegyelmezésre. - Elöntött a harag, hogy mer így beszélni amikor nem is tudja mi történt. Máskor talán nem is veszem fel azt amit mond, de ma amikor a haláluk évfordulója van nem bírtam ki, hogy így beszél róluk.

- A szüleim meghaltak! - kiáltottam el magam mire teljes csend lett a szobában. Meglepetten nézett rám és olyat tett amit soha életemben nem néztem volna ki belőle. Odajött és átkarolt.

- Sajnálom. Nem tudhattam Harry - elképedtem, 'Ő bocsánatot kér?' kérdeztem magamban, majd mikor felnéztem a szemébe (mivel el nem engedett) hirtelen harag támadt. - Ha nem a szüleid akkor mégis ki merte ezt tenni? - vicsorogta. Én már egy kicsit nyugodtabb voltam. Nem is értem miért de úgy éreztem el kell mondanom neki. Hisz itt úgy se tehet ez ellen, valamint ez nem kapcsolódik szorosan az ő életéhez így hát mért ne.

- A nagynénémék neveltek fel engem és ö...- kezdtem kissé vontatottan, de mikor megláttam rajta az érdeklődést felbátorodtam. - A nagynéném és családja utálja a mágiát, muglik, ezért amióta csak az eszemet tudom próbálják "kinevelni" belőlem ezt az abnormális hajlamot. Ha valami félresikerült, vagy valamit elrontottam a házimunkában azt a különcségemre fogták és ilyenkor vagy bezártak a gardróbba és éheztettek, vagy megvertek. Éppen mihez volt kedvük. Bár ez itt nem sokat jelent, hisz még nem is élnek - mondtam végig fapofával. Lesütöttem a szemem, nem akartam látni a reakcióját. A következő pillanatban egy kezet éreztem az állam alatt és a fejem emelkedni kezdett mígnem farkasszemet néztünk egymással. A szeme együttérzést tükrözött.

- Ne sírj! - észre se vettem, hogy könnyezem, felém hajolt és lecsókolta az egyik kósza könnycseppet. - Itt nem eshet bajod. Vigyázok rád - hirtelen olyan nagy nyugalom árasztott el erre a kijelentésre amit nem bírtam hova tenni, mintha ígéretet tett volna nekem. - Jobb lenne ha leülnénk kint az ágyra és ott folytatnánk a beszélgetést - megdöbbenésemben csak követtem. Leültetett az ágyára majd ő is mellém ült.

- Mióta tart ez? Azóta mióta elvesztetted a szüleid?

- Igen. Egy éves voltam mikor meghaltak. Sokáig azt hittem autóbalesetet szenvedtek. Amíg meg nem kaptam a levelem azt se tudtam, hogy varázsló vagyok, pedig az apám aranyvérű volt, az anyám pedig mugliszületésű boszorkány, akkor tudtam meg azt is, hogy a haláluk nem baleset volt - mondtam és alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Egyszerre volt szomorú és nevetséges is a helyzet, hogy azt amiről még a barátaimmal sem beszélek, most pont azzal beszélem meg aki az egész okozója volt.

- Méghogy autóbaleset - csengett a hangja lenéző éllel, ami valószínű a mugli kreativitás hiányára irányult. - A szüleid biztos küzdöttek, hogy túl éljék.

- Igen. Próbáltak megvédeni, és végül is sikerült - kérdő arcát látva egy kis mosoly kúszott a szám szegletébe, majd megfeleltem a ki nem mondott kérdést. - Mikor dementorok közelében vagyok hallom ahogy anyám könyörög az életemért. Emlékszem a zöld fényre, az elkeseredett kiáltására - újra rám tört a szipogás.

- Az életük árán is védtek. Gondolom Griffendélesek voltak, ugye? - bólintottam - De ha a szüleid meghaltak te mégis, hogyan élted túl? Bocsánat az illetlenségért de meg kellett volna halnod, hisz ahogy leszűrtem az egész családoddal végezni akart. - értetlenség tükröződik gyönyörű szemeiben. Abból nem lehet baj, ha még egy kicsit elárulok.

- Az anyám áldozata miatt túléltem, de örök életemre megmarad a seb amit az átok okozott - mondtam és elhúztam a hajam a villám alakú heg elől. A fejem elkezdett fájni.

- Szóval így keletkezett. Már eddig is gondolkodtam rajta - az érdektelenség maszkja volt rajta, de szeme mélyén harag csillogott ami miatt egyre jobban hasogatott az eddig is enyhén fájó fejem. - Ki volt az a semmirekellő aki ilyet tett veled!? - most már hangján is hallatszódott a düh. A fájdalom miatt már képtelen voltam visszatartani a hirtelen feltörő indulatot. Reakciómra nem számított. Felálltam és remegve, ordítva adtam meg a választ neki.

- Te ölted meg őket Voldemort! - hirtelen csapott meg a felismerés, hogy hangosan is kimondtam a nevet amit még senki sem ismert. Hirtelen akkora erővel száguldott át rajtam a harag amit érez, hogy a lábaim összecsuklottak. Kezem a homlokomra szorítottam és küszködtem nehogy felordítsak. Denem gyorsan elém állt, de nem éreztem, hogy dühe alább hagyna.

- Mi történt? Baj van? Ha beteg vagy szólhattál volna! - vicsorgott rám. Fintorogva próbáltam meg pár szót mondani neki hátha megérti.

- Mérges...vagy. Seb. Kötelék - ennyire futotta az erőmből, majd eldőltem. Már vártam mikor csapódok neki a földnek, de nem következett be. Két erős kéz fogását éreztem magamon. A fájdalom egyre enyhült, de el nem tűnt teljesen.

- Honnan ismered a nevet amit kitaláltam? - nem volt dühös, de még teljesen nyugodt se, így jobbnak láttam felelni, nem bírnék ki még egy ilyen dührohamot az előző után.

- Az én időmben mindenki ismeri, bár kevesen vannak akik használják is. Általában Tudjuk ki-ként vagy Ő akit nem nevezünk nevén-ként utalnak rád. A híveid sem használják ezt a nevet, ők általában Nagyúrnak szólítanak - mintha egy kis elégedettség tűnt volna fel a szemében erre a mondatomra. A harag ami nemrég még bármikor újra fellobbanhatott volna most teljesen elcsendesedett.

- Mi volt ez az előbb? Úgy látszik köze van az érzelmeimnek hozzá, de nem értem mégis hogyan? - reakció után kutatva szemlélte az arcom, de már sikerült eléggé lenyugodnom a kezdeti sokk után, hogy újra fel tudjam venni semleges arcom.

- Mikor anyám védelme beindult összekapcsolt minket, így mikor mérges vagy fájdalmat okozol főleg ha épp a közvetlen közelemben tartózkodsz. Ha távolabb vagy csak olyan mint egy sima fejfájás, bár én megtudom különböztetni mikor csak fejfájás és mikor a dühöd - mondtam neki és elgondolkodó arcot vágott.

- Előbb is mondhattad volna ezt. Nem akartam fájdalmat okozni - hitetlenkedő arccal figyeltem, de erre csak megforgatta a szemeit. - Bár azt mondtam, hogy az okklumenciát hanyagoljuk amíg meg nem bízol bennem, a mai fejlemények rávilágítottak, hogy lehet épp erre van szükség a bizalmad elnyeréséhez, valamint kiküszöbölhetjük, ha jól haladunk, egy idő után a fájdalmat is amit okozhatok - szégyen nem szégyen eltátottam a szám. Hebegni kezdtem.

- De engem már próbáltak tanítani, de pocsékul ment! - ki be nyitogattam a szám.

- De én nem az vagyok aki eddig tanított, valamint a kapcsolatunk segítségével könnyebb lesz neked megtanulni, hisz én már képes vagyok rá - mondta és én még mindig tátogva ültem az ölelésében.

A következő pillanatban hirtelen egy másik ajkat éreztem meg a számon. Meglepetésemben nem bírtam megmozdulni se. Gyengéden fedezte fel nyelvével szám minden egyes zugát majd mikor megunta kissé még mindig szétnyílt ajkaim közé nyomta nyelvét és behatolt a fogaim közé. Hirtelen elszállt minden eddigi gondolatom az ellenem elkövetett tetteiről és csak sodródtam az árral. Majd mintha fejbe csaptak volna jöttem rá ki karol át és ki csókol engem, úgy löktem félre. Arcán megjelent az a mindent tudó győztes vigyor.

- Lehet mégsem lesz gond a bizalommal kedvesem - megint ez a kedvesem. Mit akarhat ezzel!? Felkelt mellőlem és az ajtó felé indult. - Sajna itt kell hagyjalak szépségem mert még egyszer legalább látniuk kellene az ünnepségen - mondta majd még hallottam amint párszaszóval hozzáteszi: - Egyszer úgyis az enyém leszel testestől, lelkestől.

Ezután diadalmas arccal (hisz úgy gondolta ijedt ábrázatom a furcsa beszéd miatt van, nem pedig azért mert értettem amit mond) fordult meg és zárta be maga mögött az ajtót ledermedve hagyva hátra engem a szobában.