"Felfedeztem a jelenben a múltat, és a múltban a jelent."

Várható volt. Én mégis teljesen leakadtam. Alig mertem elindulni a Mardekár asztalához, ahol hatalmas üdvrivalgás tört ki.

Lassú léptekkel, oda se figyelve leültem az első üres helyre.
- Nem hittem volna, hogy tényleg igazat mondtál nekem. - hallottam magam előtt annak a hangját akit leginkább el akartam kerülni az egész iskolában.

- Mért hazudtam volna?

- Hm, nem is tudom. Talán, mert úgy álltál a peronon mint aki abban a pillanatban jött csak rá, hol van vagy mert nem az igazi neved mondtad? Nem is tudom melyik utalt jobban a következtetésemre. - mondta a lehető legnyugodtabb hangon, amit valaha hallottam. A következtetésén már meg se lepődök mégiscsak ő Voldemort, vagyis ő lesz. Az asztalunk tanulói elkezdtek felénk figyelni. Bár mit is vártam, ha beszédbe elegyedek a házam, és az iskola, kedvenc tanulójával.

- Nem tudom mégis honnan vetted, hogy nem az igazi nevemen mutatkoztam be, de remélem mostanra tisztázódott a félreértésed. - szóltam meggyőzőnek szánt vidám hanggal. Erre ő közel hajolt, hogy csak én halljam és halkan, fenyegetőn beszélni kezdett.

- Nem szép dolog hazudni főleg, ha lebuktunk, de mindegy úgyis kiderítem ki vagy igazából. Nem tudsz átverni, egyszer úgyis az enyém leszel - lehelte a fülembe amitől megremegtem. - Addig is biztosítom, hogy megtanuld velem nem packázhatsz. - a mondandója végét az egész asztal hallotta, ha nem is közvetlen, de valahogy eljutott mindenkihez. - Ettől a pillanattól kezdve rajtam kívül senki sem beszélhet, közelítheti meg, gúnyolhatja ki, segítheti Harry Hellt! Úgy bántok vele, mintha nem is létezne. Aki mégis megpróbálja velem gyűlik meg a baja! Megértettétek!? - minden oldalról beleegyező morajlás hangzott, majd megint csak én hallhattam őt.

- Sok sikert az iskolában "Hell" - gúnyos stílusa majdnem kihozott a sodromból, de mégis csak a Nagyteremben vagyunk. Ő nyugodtan falatozni kezdett, mintha mi se történt volna. Én is enni kezdtem. Bár nem voltam annyira éhes, de ha nem ennék a végén összeesnék.

Mindennél jobban vártam a vacsora végét. Amint lehetett elhagytam a tömeget és a Mardekár klubhelyiségéhez mentem, ahol rájöttem egy fontos dologra...nem tudom a jelszót. Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, pár perc múlva megérkeztek a prefektusok az elsősökkel. De sajnos ő az egyike ezeknek a bizonyos prefektusoknak. Levakarhatatlan vigyorral nézett rám.

- Á, Hell csak nem elakadtunk? - kérdezi flegmán.

- Nem tudom a jelszót, így akár be is engedhetnél az elsősökkel együtt Denem. - morogtam neki. Túl fáradt voltam már a jó pofizáshoz.

- Ó, szóval megakadtál a jelszónál kedvesem, bár eleve ide se kellett volna találnod, nemde? - mondta ártatlanul. 'Fenébe, ez eszembe se jutott!' gondoltam, és magamban fejbe vágtam magamat. És várjunk csak, minek nevezett? KEDVESEM??

- Lásd mily jó szívű vagyok, és mert az elsőévesek is fáradtak beengedlek. - mondta, de előtte elmagyarázta a kicsiknek az ajtó működését. - A jelszó pedig: TISZTAVÉR. - harsogta, és az ajtó feltárult.

Előre törtem a kicsik között és megindultam arra amerre a fiú hálókat sejtettem. Mikor megtaláltam a nevem az egyik ajtón elszörnyedtem. Csak én lehetek olyan balszerencsés, hogy Tom Denemet kapom szobatársnak és nem alszik velünk más.

Bementem, és mivel a cuccaim holnap bírják csak beszerezni, így ruhástul feküdtem be az ágyba. Aludni nem bírtam egy jó ideig, ennek köszönhetően hallhattam amint ő is belép, de úgy tett mintha itt se lennék. Tíz perc múlva elaludtam.

Éjszaka közepén arra ébredtem, hogy rosszat álmodtam és olyan mintha figyelnének. 'Megint beszéltem volna álmomban?' Fél szemem kinyitottam, hogy lássam kit ébreszthettem fel és akkor tudatosult bennem nem a Griffendél fiú hálóiban vagyok. Egy érdeklődő tekintetű Tom Denemmel találtam magam szembe. Még tettem egy próbát arra, hogy alvást tettessek, de úgy éreztem ez veszett ügy...és jól éreztem.

- Végre felébredtél. Már azon gondolkodtam, hogy leöntelek vízzel, ha öt percen belül nem hagyod abba az ordítozást, vagy nem kelsz fel. - hangja gúnyosan cseng.

- Ha ennyire zavart miért nem tetted meg, vagy miért nem szórtál rám egy némító átkot? - mondom én is gúnyosan. Arca megkomolyodott erre és ragadozó szemeket vetett rám.

- Beszédem van veled és úgy gondoltam, ha már adott a lehetőség kihasználom, hogy felkeltettél.

Tüntetőn hallgatok és várom a folytatást.

- Miután úgy elhúztál a klubhelyiségből elmentem körbekérdezni a szellemeket és a festményeket arról mit tudnak a ma érkezett cserediákról. - ajjaj, rosszat sejtek. - Az egyik kétszáz évvel ezelőtti igazgató nagyon is közlékeny volt és elmesélte, hogy ez a bizonyos diák a jövőből jött. - elfehéredtem. - A reakciódból ítélve pedig kivételesen nem hazudott az a részeges idióta. - fejezte be önelégült vigyorral. 'Muszáj lesz megtanulnom irányítani az érzelmeimet.' gondoltam elkeseredetten magamban. Eldöntöttem, hogy valahogy reagálnom kell. Hazudnom felesleges lett volna, csak kitalálna valamit amivel megszégyeníthet. Elég nekem, hogy valószínűleg senki sem áll majd szóba velem.

- És akkor mi van? Megpróbálod kiszedni belőlem a jövőt?

- Nem. Semmi ilyesmit nem terveztem. Te magad fogod elárulni nekem önszántadból. - hitetlenkedő arccal bámultam rá. - Holnap nyolckor itt várlak a szobánkban, ha mellettem akarsz maradni meg kell tanulnod elrejteni az érzelmeidet. - eddigre eltátottam a szám. Felháborodva néztem rá.

- Mégis miért akarnék melletted lenni! Egy álszent, hazug gyilkos vagy! Folyton rémálmok gyötörnek a saját időmben, MIATTAD! - ekkor kaptam észbe. Elszóltam magam. Kipirult arccal, rémülten meredek gyönyörű sötétbarna szemeibe. 'Miket gondolok, méghogy gyönyörű!?' gondoltam és elszégyelltem magam. Számító mosoly jelent meg az arcán, mintha tudná mire gondolok. Gyorsan lesütöm szemem amint tudatosul bennem tényleg tudhatja.

- Szóval félelmetesnek tartasz a jövőben. Egy gyilkosnak. De jobb, ha megjegyzed most is tudok félelmetes lenni - 'eddig nem az volt?'. - Ne félj a gondolataid biztonságban vannak, csak az engedélyeddel fogok majd belenézni a fejedbe. Most pedig, már fáradt vagyok. Holnap nyolckor. Jó éjt! - mondta és többet nem foglalkozva velem elment aludni.

A fejleményektől ledöbbenten feküdtem az ágyamon. Beletelt egy jó órába mire sikerült visszaaludnom arra a maradék kis időre.