"Elmehetsz, majd addig várok amíg vissza nem jössz."

Elérkezett a vége. Már csak két nap volt hátra az évből. Az évzáró ünnepség után hazaküldenek. Dumbledorenak sikerült mindent beszereznie a művelethez. A diákok elmenetelének megkezdődésével én is itt hagyom a múltat. Ez mind szép és jó, de az elmúlt hetekben (miután lecsengett a halálesetek utáni rémület) egy olyan oldalam került előtérbe ami egyáltalán nem hasonlít az egy évvel ezelőttihez. Nem tudom mennyire fog nehezemre esni mosolyogva nézni minden egyes idiótára, aki azt hiszi végzek Voldemorttal. 'Nem vagyok öngyilkos hajlamú. Pedig ha megöletnék velem, vele együtt halnék meg. Valószínűleg, hisz Horcrux vagyok.'

Az utolsó múltban töltött napomon Tommal voltam egész végig. Sétáltunk, beszélgettünk és élveztük egymás társaságát (mindenki döntse el, hogy ezt minek érti). Este felé felmentünk a szobánkba, hisz nem sokkal később takarodót fújtak. Alvás előtt lefürödtem és már jó éjt-et kívántam volna Tomnak, amikor ő érdeklődő hangon kérdezett valamit. Olyan hirtelen ért, hogy elsőre fel se fogtam, így meg kellett ismételnie.

- Min gondolkodsz? Egész nap úgy néztél mint aki máshol jár - mondta nekem. Azt hittem, hogy ennyire azért nem látszott amikor napközben el-elterelődött a figyelmem. Nem is tudtam mit válaszoljak hirtelenjében.

- Hát. Öhm... Nem fontos - nyögtem ki, hisz nem akartam vele a hülye gondolataimról beszélni.

- Ha nem lenne fontos akkor észrevetted volna amikor elvettem tőled a pálcád - szól nyugodtan. Ekkor veszem észre, hogy a pálcám nincs ott ahol hagytam, majd fél pillanattal később megjelent a kezében és ott forgatta. Elszégyelltem magam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen figyelmetlen legyek. Hisz ezt tanította nekem Tom egész évben, mindenre figyelnem kell akkor is ha épp rossz a kedvem.

- Szóval mi foglalkoztatott annyira, hogy szinte rám se figyeltél? - kicsit megsértődött arcot vágott. Lehajtottam a fejem és egy picit elpirultam.

- Csak a visszamenetelemen gondolkodtam és egy kicsit aggódom - vallottam be, de mire befejeztem már fülig piros voltam. Ő az egyetlen aki előtt rendes érzelmeket mutatok.

- Mi zavar kedvesem? - kérdezte. Hangja ellágyult, kezét felém nyújtotta és az ölébe húzott.

- Nagy butaság tudom, de akkor is... mi van akkor ha... ha - picit elbizonytalanodtam, pedig eldöntöttem, hogy egyben elmondom. Tom picit megemelte a fejem és bátorítón nézett a szemembe, majd egy apró csókot is nyomott a számra biztos ami biztos. - Mi van ha... elfelejtesz? - suttogtam a végét olyan halkan, hogy kétkedtem abban hallotta-e az utolsó szót, de szinte nevető arca elárulta, hogy hallott.

- Tudom, hogy hülye gondolat, nem is kéne ezen őrlődnöm, de... hát... - habogtam, mire ő kuncogni kezdett.

- Mért felejtenélek el? - kérdi mosolygós hangon.

- Nem tudod mi volt ott ahonnan eljöttem - hangomon érződött a félelem. - Folyton meg akartál ölni, többször majdnem sikerült is, úgy nézel rám mint egy korcsra szoktak, a halálfalóid folyton a nyakamon lógnak, az iskolában sem volt egy nyugodt évem se, és olyan rideg vagy, és alig láthatlak, és kígyónak nézel ki, és... és nem láthatlak, meg Dumbledore és a többiek is ott vannak... és mégis hogy bánjak velük, ellenszenvesen vagy ne, és nem fogják engedni, hogy a közeledbe menjek, és... és... és... - itt már könnyeztem. Összeszedetlenül zúdítottam rá az elmúlt napok gondolatait. Kedvesen magához ölelt és ringatni kezdett arra várva, hogy egy kicsit megnyugodjak.

- Idióta vagy szerelmem - mondta mikor úgy gondolta már jobban érzem magam. Elképedve bámultam rá mire picit elnevette magát (más közelében nem is hallottam még így nevetni) zavaromon.

- Nem foglak elfelejteni - hangja kemény mégis megnyugtató, de nem lehet ebben ennyire biztos.

- Hogy állíthatod ezt ilyen biztosan, hisz teljesen másképpen viselkedsz ott és... - kezét rárakta a számra ezzel megszakítva a szóáradatot ami ismét kitörni készült.

- Sss, Harry. Sajnos biztosra nem állíthatok semmit, de gondolj bele ha másképp történne bármi is a múltadban akkor most nem lennél itt velem - nyugtatgatott és tényleg volt abban valami amit mond, de egy valami mégis hibázott.

- Dehát nem is tudod miket tettél, mi van ha másképp cselekszel, ha... - megint letakarta a szám csak most nem a tenyerével, hanem az ajkaival. Meg kell hagyni elég jó módszer ez az elhallgattatásomhoz. Pár másodperc után elválasztotta száját az enyémtől.

- Mardekáros vagyok kedvesem, nem fogok másképp cselekedni, ha megmutatod eddig miket tettem. Minden ugyan olyan lesz mint ott ahonnan jöttél, de tudni fogom, hogy ismerlek, végig tudni fogom - lágyan duruzsolt a fülembe amitől megborzongtam. - Minden egyes alkalommal amikor bántalak fájni fog a szívem, de elérem, hogy itt lehess, ám ehhez szükségem van az emlékeidre - a pásztaszó melegséggel öntött el, a teljes őszinteség érzetét adta. - Segíts nekem Harry!

Nem kérés, de ha az lenne akkor is megadnám neki. Felnézek rá és mélyen a szemébe nézek.

- Mindenben segítelek... - mondtam és egy szó nélkül behatolt az elmémbe. Nem tartottam vissza, engedtem neki, hogy lássa az eddig elrejtett emlékeim is amik róla szóltak. Újra éltem mind az öt évet amit a Roxfortban töltöttem. Nem tartott sokáig. Mikor befejezte az utolsó emléket is kilépett a fejemből. Ahogy néztem láttam arcán megjelenni azt a győzelemittas mosolyt ami az akkori Voldemort arcát annyiszor elárasztotta, de csak most láttam először igazán vonzónak ezt, mint aki legyőzte a világot úgy, hogy nem is tudott róla. Pár perc múlva sikerült teljesen visszatérnie és megemésztenie a látottakat.

- Tényleg egy ronda kígyó leszek! - siránkozott, mire elkezdtem kuncogni. - Ez nem vicces! Nem neked fog hiányozni az orrod! Még hajam sincs! - folytatta és mivel már nem bírtam tovább felkacagtam. Picit elfordult úgy téve mintha duzzogna. Beletelt egy kis időbe míg újra belekezdett a beszédbe.

- Elég sok mindenre kell majd figyelnem, mint például arra, hogy Potternek nevezzelek és ne Harrynak vagy kedvesemnek, de nekem nem lesz nehéz, ne félj téged nem tudnálak olyan könnyen elfelejteni - ő és az a nagy egója. Megforgattam a szemem. Nagyjából sikerült eloszlatnia a félelmeimet, már csak egy valamit akartam tőle. Egy ígéretet.

- Tudnom kell, hogy tényleg emlékezel rám - mondtam és úgy nézett rám mintha azt kérdezné: Nem ért semmit az amit eddig mondtam? - Nem mintha olyan bizalmatlan lennék, de jó lenne, ha mondanál valamit amikor visszaérek, csak biztosítékként - siettem a magyarázattal.

- Rendben, azt hiszem tudom is mi legyen - mondta, majd a fülemhez hajolt és belesúgta a titkos jelzést, ami biztosít engem arról, hogy emlékezik.

- Remélem most már megnyugodtál - bólintottam az ölelésében. - Akkor jó. Aludnunk kellene, holnap hosszú napod lesz. Jó éjt Harry!

- Jó éjt Voldemort! - mondtam, majd egymás karjai közt nyomott el minket az álom.

Az utolsó nap gyorsan eltelt. Mire feleszméltem már a bejárati csarnokban álltam Tommal, hogy elbúcsúzzunk egymástól.

- Viszlát a jövőben Harry! - mondta és szenvedélyes csókot váltott velem. Lihegve váltunk szét.

- Viszlát a jövőben Voldemort! - a nevet csak suttogtam, az csak is az enyém. Még utoljára átkarolt és végleg elváltunk.

Dumbledore irodájában már minden készen állt. Széles mosollyal kívánt szerencsét az úthoz és én alig bírtam felkészülni a hirtelen jött kékes fényre, majd ismét sötétség, pont mint mikor ideküldött a (most már) szerelmem. És ismét hangok, féltő kiáltások.

- Harry! - ez Hermione hangja volt.

- Haver, menj onnan! Ugye jól vagy!? - szólalt meg mellőlem Ron hangja is, de nem érdekeltek. Most csak egyetlen egy valaki érdekelt. Felnéztem Voldemort vörös szemeibe és szinte sóvárogtam azért, hogy megszólaljon. Nem váratott soká. A Griffendéles "barátaim" pálcával a kézben figyelték hátha újra átkot szórna ki, de én tudtam legbelül, hogy nem erre készül.

- Egy jó színjátékhoz ketten kellenek Harry! - mondta emberi nyelven, majd átfúrva a tekintetem pásztaszóul folytatta. - Hiányoztál mellőlem - kis szünetet tartott, mint aki mérlegeli a lehetőségeit. - Holnap este kilenckor eljövök hozzád szerelmem és beszélgetünk. - nem kérdezte, kijelentette, de nem bántam. Mondandója befejeztével megfordult és dehoppanált.

- Harry ugye nem esett bajod? - kérdezte Granger. Tettetett, mégis természetesnek tetsző mosolyt varázsoltam az arcomra úgy feleltem.

- Nem nincs semmi bajom! - mondtam és ezzel elkezdődött a színjáték amit Tommal játszunk.

Visszaemlékezés

- Rendben, azt hiszem tudom is mi legyen - mondta majd a fülemhez hajolt és belesúgta. - Egy jó színjátékhoz ketten kellenek Harry! Ezt fogom mondani és eljátsszuk a tökéletes színjátékot. Onnantól kezdve, amíg nem mondom, a Roxfortiak előtt játszani fogod a tökéletes Griffendélest és mikor azt hiszik minden a kezükben van leeresszük a függönyt és fényt derítünk valódi kilétünkre. Egy tökéletes színjáték - mosolygott bele a fülembe.

Visszaemlékezés vége

Egy színdarab két Mardekárosról akik átverik az oroszlánokat. Egy színdarab ahol a Mardekáros eljátssza a legjobb Griffendéles idiótát.