*Hoseok szemszöge*

Ahogy hazaértünk a kórházból, apa már vissza is ment dolgozni. Mivel már dél elmúlt, egyenesen a konyhába mentünk Jiminnel, hogy együnk valamit. Valami alatt pedig szendvicset értek, ugyanis mindkettőnk főzőtudománya egyenlő nullával.

-Megcsinálod nekem is~? – nézett rám aranyosan Jimin.
-Nehogy már ennyire lusta legyél – forgattam meg a szemeim, és kipakoltam az asztalra mindent, amit szendvicsbe lehetett tenni.
-Légyszi~ - kérlelt. Néhány másodpercig farkasszemet néztem vele, de végül az ő kiskutya tekintete győzött.
-Mit tegyek bele? – sóhajtottam, a szemeimet forgatva.
-Hm – nézett végig az asztalra kipakolt dolgokon. – Olyat eszek, amilyet te – vigyorodott el végül.
-És ha én nutellás, uborkás, lekváros, káposztás, sajtos szendvicset eszek, akkor te is azt kérsz? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.
-Azt te sem ennéd meg, ne mondj hülyeségeket – szűkítette össze szemeit.
-Azért, hogy te is azt edd, simán megteszem – vigyorodtam el.
-Mekkora szemét vagy... - csóválta a fejét, mire én elnevettem magam.
-Jó, na – vettem normálisabbra a figurát. – Margarin, felvágott, saláta, paradicsom, majonéz és sajt. Megfelel uraságodnak? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Ez már sokkal jobban tetszett neki, így vigyorogva bólintott.

Elkezdtem megcsinálni a szendvicsét, de még csak a margarint kentem a zsemlébe, amikor csengettek.
Kimentem a konyhából, ott hagyva Jimint, és kinyitottam a bejárati ajtót. Jin állt előttem.
-Jin? Gyere be! – álltam arrébb teljesen meglepődve a fiú érkezésén. – Jimin a konyhában van, enni készültünk, amikor csengettél, szóval ha nem baj, menjünk oda – mondtam, miközben becsuktam az ajtót. Jin mosolyogva bólintott, majd mindketten elindultunk a konyha felé.

Jimin addigra átteleportált az asztal túloldalára, és a szendvicsekkel bíbelődött.
-Hah – horkantam fel. – Látom, vagy olyan éhes, hogy mégis mozgósítsd magad. – A fiú erre megforgatta a szemeit, majd tovább szeletelte a paradicsomot.
-Szendvicset esztek ebédre? Igazán tartalmas – biccentett Jin.
-Csinálsz jobbat? – vontam fel a szemöldököm.
-Csinálnék, de akkor kárba mennének a szendvicsek – mosolyodott el a fiú.
-Csak a szád nagy! – nevettem fel.
-Oké, holnap átjövök, és csinálok nektek valami értelmes ebédet – bólintott Jin, majd leült az egyik székre, mire én is hasonlóan cselekedtem.

-Látom, a végén nekem kell megcsinálnom mind a kettő szendvicset – morogta Jimin.
-Mit szenvedtek két szendviccsel? Nem nagy dolog – nevetett fel értetlenül Jin.
-Megcsinálod, hyung? – nézett rá kérdő tekintettel Jimin.
-Nem – vágta rá Jin. – Nem az én szendvicsem, dolgozz csak meg érte!
-Milyen kedves vagy – forgatta a szemeit a fiatalabb, miközben magához vette a másik zsemlét, és félbevágta.

-Minek köszönhetjük, hogy itt vagy, Jin? – néztem rá.
-Szeretnék... elmondani valamit – kezdte sóhajtva a fiú, mire Jimin is abbahagyta a zsemle vajazását, és érdeklődve ránézett. – Tizedikben történt, hogy egyszer Namjoonnal maradtam a suliban. Segítettünk a gondnoknak pakolni. Már besötétedett, amikor befejeztük, és igazából nem bántuk, mert nagyon jól éreztük magunkat. Tényleg, annyit... nevettünk és beszélgettünk közben – kezdte mesélni, és egy könnycsepp gördült le az arcán. – Hazakísért, és hazafelé menet is csak nevettünk szinte folyamatosan. Utána... mikor hazaértem, a házunk előtt... megcsókolt – mondta ki, és kissé elvörösödött. Egyre jobban kezdtek folyni a könnyei, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá. – Ezek után kissé... megváltozott közöttünk a légkör, feszültebbek voltunk egymás társaságában, de soha nem beszéltük meg a dolgokat. Viszont idén áprilisban, amikor nagyon elkezdte bántani a melegeket, felhoztam neki a témát. Nem értettem, miért bántja őket, mert egy olyan ember, aki hetero, sőt, homofób, nem csókol meg egy vele egyneműt. Tehát egyik nap szokás szerint elköszöntünk egymástól a suli előtt, majd ő elindult, de én utánaszóltam és megkérdeztem, miért csinálja ezt. Említettem neki a tavaly történteket, ő pedig csak megrázta a fejét és könnyes szemekkel annyit mondott, hogy „én már nem az vagyok, akinek te gondolsz engem". Nagyon sokat gondolkoztam ezen, és fájt így látnom Namjoont. Közben, ahogy mindezen gondolkodtam, rájöttem, hogy kibaszottul beleszerettem Namjoonba. Sokáig nem mertem magamnak beismerni, de rájöttem, hogy... az a csók nekem többet jelentett, mint neki – fejezte be lehajtott fejjel, miközben folyamatosan folytak a könnyei.
Előre dőltem a székemen, és átöleltem őt, ő pedig készségesen bújt ölelésembe.
-Én is meg akarom ölelni~ - szólalt meg mellettünk aranyosan Jimin, majd néhány másodperc múlva csatlakozott az öleléshez.

-Jin – szólítottam meg a könnyeit törölgető fiút, mikor elváltunk egymástól, ő pedig felnézett rám. – Szerintem Namjoon igazán szeretett téged. Nem játszani akart veled, nem bántani akart. Komolyan gondolta azt a csókot, csak nem sikerült elfogadnia önmagát. Idén pedig már... a másik személyisége okozta azt a sok fájdalmat, amit átéltünk.
-Persze, tudom, csak... jólesett ezt elmondani – mondta Jin szipogva. – És ha már őszinteségi rohamom van... – nevetett fel keserűen, majd feltűrte a farmernadrágja szárát, így láthatóvá vált a lábszára. Ami tele volt hegekkel.
-Basszus – suttogtam.
-Mikor megláttam a karodat májusban, sejtettem, hogy mi áll a háttérben, ezért nem is lepődtem meg azon, mikor megtudtam, hogy meleg vagy. Összeraktam a dolgokat. Mondjuk nekem ezek a hegek már tavaly óta gyűlnek. És volt egy öngyilkossági kísérletem is, még áprilisban, amikor ez az egész kezdődött. Meg is haltam volna, ha Yoongi nem talál meg időben. Szóval Yoongi is tudja ezt rólam már április óta, és próbált minél többször mellettem lenni ezek után. Szóval... ezért nem lepődött meg ő sem, mikor megtudta ezt rólad, hiszen a vágások a karodon mindent elárultak – nevetett fel keserűen újra.
-Örülök, hogy Yoongi tudott neked segíteni, és sajnálom, hogy én nem figyeltem rád eléggé ahhoz, hogy észrevegyem, valami nincs rendben. Túlságosan el voltam foglalva önmagammal – kértem bocsánatot, mire Jin mosolyogva nézett rám és megrázta a fejét, jelezve, hogy nincs semmi baj. – Nem is gondoltam volna, hogy Namjoon nélkül mennyire szoros lehetne a barátságunk. Hiszen... ezek szerint teljesen egy cipőben járunk – csóváltam a fejem hitetlenül mosolyogva.
-Az a lényeg, hogy mostmár minden rendben – mosolygott rám a fiú.

Hirtelen Jimin ült le az ölembe, és az arcomba tolt egy tányért, rajta egy szendviccsel. Értetlenül néztem rá.
-Sajnálom, hogy elrontom az idilli pillanatot, de már tíz perce kész a szendvicsed. Lassan összefonnyad a saláta – mondta, én pedig mosolyogva megcsóváltam a fejemet, és elvettem tőle a szendvicset.

Valami nem jó :')
Most jöttem rá, hogy hiányzik ez a fejezet, szóval nem ez volt az utolsó, hanem a következő lesz az. Valahol megvan, nem tudom, miért tűnt el Wattpadról qwq

2020.11.21. 12:33