Olyan gyorsan ugráltak fejemben az emlékképek, hogy már-már teljes zavar uralkodott el elmémen. Nem értettem mi történik és hol vagyok. Legszívesebben csak menekültem volna a fejemben csapongó gondolatok és szinte festői képek elől.

Egyszer mosoly és boldogság. A kép, ahogyan édesanyám nevetve tart karjaiban. A kép, ahogyan magához ölel. A kép, ahogyan életem legszebb nyaralását töltöttük el a szüleimmel.

Majd a vér, a halál. A holttestek, a testrészek. A fehér arcok, a szűk szempár.
És vér.
Vér.

Vér.

Felijedtem az álmomból. Természetesen azonnal felültem az ágyban, ezáltal is menekülve abból a borzalomból, mely eluralkodott gondolataimon, ezzel együtt pedig álmaimon is.

Felszisszentem. Talán nem volt jó ötlet ez a hirtelen mozdulat.
A fájdalom ugyanis erőteljesen nyilallt a hasam alján lévő hosszan elhúzódó vágásba.

-Jól vagy? – ült fel mellettem Hoseok, és ijedten nézett rám, miközben hátamra helyezte egyik tenyerét. Én viszont akkor, abban a percben képtelen voltam megszólalni. – Apa! – kiáltott, és fél percbe sem telt bele, mire Mr. Jung belépett a szoba ajtaján, és feloltotta a lámpát.

A hirtelen fénytől ijedten húztam össze magam és hunytam le addig szűken nyitva lévő szemeim. Persze ez ismételten nem tett jót sajgó sebemnek, de ezellen a reakció ellen az ember nem tehet semmit. Hirtelen fényre az éjszaka közepén szerintem mindenki hasonlóan reagálna.

-Mi történt? – rohant hozzánk ijedten az imént belépő férfi, majd leguggolt az ágy mellé, hogy lássa az arcomat. A fájdalomtól továbbra sem tudtam válaszolni, a könnyek pedig csak folytak és folytak az arcomon, mint egy csendes nyári zápor. Abban a helyzetben még levegőt sem tudtam venni normálisan.

–Oké, fektessük le, nézd meg a sebét! – szólalt meg újra Hoseok apja, majd közös erővel megpróbáltak óvatosan hanyatt fektetni az ágyon... Több-kevesebb sikerrel.

-Áh! – kiáltottam fel, mikor elkezdtem kiegyenesedni, hogy lefeküdhessek. Egyszerűen minél többet mozogtam, annál jobban feszített és lüktetett az a terület.

-Nem lesz semmi baj, rendben? – fogta meg az egyik kezem Hoseok bátorítóan, én pedig erősen megszorítottam az ő kezét. - Csak hunyd le a szemed! - tanácsolta, mire megtettem, amit kért.

Próbáltam csak arra koncentrálni, hogy Hoseok fogja a kezem. Arra, hogy ő mellettem van és amíg ez a helyzet, nem történhet semmi, de semmi baj. Biztos voltam benne, hogy vigyázni fog rám, bármi történjék is, de természetesen abban a szituációban képtelen voltam teljesen nyugodtan tűrni azt a jellegű fájdalmat, ami azt sem tudtam, pontosan honnan ered.

Hoseok a másik kezével - amit épp nem én szorongattam lilára - felhúzta a pólómat és elkezdte levenni a hasamról a kötést.

Ezek után sokáig nem történt semmi, csak feküdtem felhúzott pólóval és vártam, mit fog mondani a fiú, amint befejezi a sebem kikötözését.

De hiába. Azon kívül, hogy a hűvös érzésből és a fájdalom csökkenéséből tudtam, lekerült rólam a kötés, nem gazdagodtam semmilyen új információval.

-M-Mi az? - kérdeztem szipogva, továbbra is csukott szemekkel, mire Hoseok simogatni kezdte a kézfejem, amit addig is fogott.
-Minden rendben lesz, nyugodj meg! - mondta, hangja pedig tényleg olyasfajta nyugalmat árasztott magából, hogy el is hittem, amit mond. Neki még azt is elhittem volna, hogy a Hold sajtból van, a Föld pedig lapos. Hiszen Hoseok olyan tökéletes komolysággal tudta átadni nekem a dolgokat, hogy azokat lehetetlen volt nem elhinnem azonnal. Persze nyugodt nem voltam, de legalább elhittem, hogy minden rendben lesz... Haladás!

-Apa, hozz kötszert! – szólt Hoseok, továbbra is nyugodt hangon, miközben éreztem, hogy valamit a hasamhoz nyom. Ettől azonnal összébb húztam magam ijedtemben. - Nyugodj meg, ez csak egy zsebkendő - mondta a fiú, engem viszont ez nemigen nyugtatott meg. Ha zsebkendőt kell használnia a sebemhez, az valószínűleg vagy vérzik, vagy gennyesedik. Ezek közül pedig egyik sem hangzik túl kecsegtetőnek...

Akaratlanul is szaporábban kezdtem venni a levegőt, miközben eluralkodott rajtam a hányinger. Őszintén, hiába bíztam meg Hoseokban és éreztem a kisugárzását hihetetlenül megnyugtatónak, ahogy elképzeltem a saját vérem kifolyni a hasamból, ismételten eluralkodott rajtam a pánik.

Ekkor az ágy emelkedett az oldalamnál, majd süllyedt a fejem mellett, aprót reccsent és hirtelen egy homlok tapadt homlokomhoz és egy lehelet ért arcomhoz. Szerencse, hogy a szemem csukva volt, ugyanis ha láttam volna, milyen közel van Hoseok arca az enyémhez, biztosan teljesen zavarba jöttem volna. Nem mintha így nem lettem volna zavarban, de akkor... másféle zavarba jöttem volna.

-Nem lesz semmi baj – mondta halkan, szavai pedig közvetlenül ajkaimra érkeztek, amitől gyomrom persze azonnal görcsbe rándult. Most azonban nem a sebemtől...

– Lélegezz mélyeket! - mondta, miközben kezem simogatásába is belekezdett.
-Nagyon félek – zokogtam fel halkan.
-Megbízol bennem? – kérdezte, én pedig nagyot nyelve bólintottam. – Vigyázok rád. Minden rendben lesz.

Olyan érzés volt, mintha ajkai szinte súrolnák enyéimet, miközben beszél. Valószínűleg nem több, mint csupán egy centi lehetett köztünk.
Elhajolt arcomtól, a következő pillanatban pedig vissza is ért a szobába Mr. Jung, valószínűleg immár a kért kötszerrel. Nos... azt hiszem, szívesebben éreztem volna még inkább Hoseok csiklandozó lélegzetvételeit az ajkaimon, minthogy ismét visszatérjek a valóságba és azt érezzem, hogy nem én, hanem a sebem van a középpontban.

-Figyelj, Jimin, ne ijedj meg, lejjebb kell húznom a nadrágod! – figyelmeztetett előre Hoseok, de igazából nem nagyon érdekelt, mit tesz. Egyrészt ekkor már csak azzal foglalkoztam, hogy elmúljon végre a fájdalom, másrészt pedig továbbra is szinte lebegtem Hoseok iménti közelségétől.

Hallottam, ahogy a fiú mély lélegzetet vesz, majd tényleg lehúzta a nadrágom, méghozzá az alsómmal együtt. Persze nem teljesen, de attól még kissé kényelmetlenül ért a pillanat, ahogy V vonal alá letolt nadrággal feküdtem az ágyon, miközben Hoseok a combjaimra ült, és elkezdte fertőtlenítővel befedni az alhasamon lévő sebet. Azért ennyire nagy közelségre nem számítottam...

Hihetetlen gyorsan csinált mindent, igazából egy idő után csak tippelni tudtam, hogy éppen mit csinál, például, mikor azt mondta, „Ez kicsit csípni fog", tudtam, hogy újabb fertőtlenítés következik.

Hamarosan már egy fertőtlenített sebbel és teljesen új kötéssel feküdtem az ágyon.
-Fáj még? – kérdezte aggódva Hoseok, miközben mellém ülve az arcom kezdte simogatni.
-K-Kicsit – válaszoltam, még mindig lehunyt szemekkel. Persze már közel sem fájt a sebem annyira, mint amikor ez az egész éjszakai küldetés elkezdődött, de nyilván nem volt tökéletes sem a helyzet.

-Mi történt? – kérdezte Mr. Jung, közben felkaromra simítva.
-Rosszat álmodtam, megijedtem, és megszokásból felültem. Utána fogalmam sincs, belenyilallt a fájdalom a hasamba – magyaráztam.
-A hirtelen mozdulattól pedig felszakadt az alig begyógyult seb – vázolta a helyzetet Hoseok, mire ismét kissé pánikolva kezdtem el venni a levegőt. – Mostmár nincs semmi baj, csak ne kelj fel reggelig – tette hozzá, próbálva nyugtatni engem.

Néhány perccel később már egyáltalán nem éreztem semmiféle hasi fájdalmat, így immár nyitott szemekkel néztem a plafont, a nemrégiben történteken gondolkozva. Mindeközben Hoseok, immár fekve, de továbbra is kitartóan próbált apró simogatásokkal nyugtatgatni engem. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem érte el a várt hatást és nem jelentett sokat. Ha azok a gyengéd mozdulatok nem lettek volna, amiket tőle kaptam aznap, soha de soha nem éreztem volna egy cseppnyivel sem jobban magam.

Mr. Jung ekkor egy gyógyszert, és egy pohár vizet tartott felém.
-Vedd be! Ez egy enyhébb altató, ahogy elalszol, mélyálom ciklusba kerülsz tőle. Nem fogsz álmodni semmit – mondta.
-Várj, segítek! – ült fel Hoseok az ágyon, majd segített nekem kicsit feljebb ülni. Mellkasának támasztotta a hátam, én pedig bevettem a gyógyszert, és – szintén Hoseok segítségével – visszafeküdtem az ágyba.

-Ha baj van, szóljatok! – szólt vissza a Mr. Jung az ajtóból, majd kiment a szobából.

Hoseok is visszafeküdt mellém az ágyba, de most nem húzódott be a fal mellé, mint ahogy korábban tette. Bal karjával átkarolta mellkasom, fejét pedig közvetlenül a vállam mellé helyezte, így átölelve engem.
-Hoseok – kezdtem halkan, és könnyek gördültek le az arcomon, mire az idősebb ijedten kapta fel fejét a párnáról. – Én nem tudok elaludni. Nagyon félek.
-Nem lesz semmi baj – nyugtatott, és fejét visszatette a párnára, de nem a vállam mellé, hanem homlokát halántékomnak döntötte. – Megvédelek. Bármi áron – suttogta.

Ezután teljes csend borult a szobára, és hamarosan mindketten elaludtunk. Igen, még én is.

Panaszkodás volt, hogy régen publikáltam, szóval itt a következő rész 😂

Azért tűntem el ezzel a könyvemmel kapcsolatban, mert mostanában inkább a folytatást írtam. Az elmúlt héten pl. legalább 10 részt megírtam (többet is), és már hamarosan a végén járok ennek az ff-nek is, ami azért durva, mert kicsit több, mint egy hónapja kezdtem 😳✌️

2020.09.27. 23:26