*Hoseok szemszöge*

Egyenesen a padlásra rohantam, ahogy visszamentem a házba. Óvatosan lépkedtem, hogy ne keltsek feltűnést.
A padlásra felérve azonnal odaléptem a dobozhoz, amiben tudtam, hogy van egy régi pisztoly. Már senki nem használta, apámé volt régen, de szerencsére volt hozzá még néhány töltény. Az egészet előre kiterveltem, már csak teljesíteni kellett.

Megtöltöttem a pisztolyt, majd halkan lementem a padlásról, és nagyon lassan elindultam az emelet felé, készenlétben tartott fegyverrel. Levegőt is alig mertem venni, nehogy zajt csapjak.

A szobánk ajtaja nyitva volt, így óvatosan belestem rajta. Eredetileg még visszaálltam volna az ajtó mellé, de ahogy megláttam, mi történik bent, azonnal cselekedni kezdtem. A pisztolyt a gyilkost lábának szegeztem, majd lőttem, de már késő volt.
Abban a pillanatban, ahogy elsütöttem a pisztolyt, a gyilkos Jimin hasába döfte a kést teljes erőből.

Egyszerre estek össze, én pedig azonnal odarohantam, hátára fordítottam a gyilkost, ráültem a mellkasára, és lefogtam a kezeit, miközben dühösen néztem szemeibe.
-Nem gondoltam volna, hogy így találkozunk legközelebb... Namjoon – biccentettem felé, ő pedig dühösen kezdett ficánkolni, így próbált kijutni alólam.
-M-Mi? – nyöszörögte Jimin, aki a sarokban ült, miközben ujjain át folyamatosan folyt a vér, ami a hasából ömlött. A halálán volt... Szó szerint.

Ahogy végignéztem a fiút, hatalmasat nyeltem, így próbálva visszafojtani a könnyeimet. Nem engedhettem el a gyilkost, de Jiminnel akartam lenni. Ki akartam haszálni az időt, amit vele tölthetek, amíg még él.

Ismét a gyilkos szempárba fúrtam tekintetem, és egy pillanatra elengedve egyik kezét, összefogva azt a másikkal, lerántottam róla a maszkot.
-Hm... ezek szerint jó volt a gondolatmenetem – bólintottam, mikor visszanézett rám a dühös fiú. Nem olyan volt, mint ahogy én ismertem, és nem csak azért, mert gyilkos volt. Az arckifejezése, a hangja, a szemei... teljesen más volt.

-Na-Namjoon? – kérdezte rekedtes hangon Jimin, miközben folyamatosan Namjoon arcát nézte.
Ekkor meghallottam a rendőrök szirénáját, majd hamarosan már léptek zaja közeledett, és a rendőrök berohantak a szobába.

Valaki felhúzott engem Namjoonról, miközben mások lefogták őt, én pedig azonnal Jimin elé ültem, és elvettem kezét a sebéről. A kés még mindig a hasában volt, és ömlött belőle a vér. Arca hófehér volt, és látszott rajta, hogy már tényleg csupán egy hajszál választja el őt a haláltól.

Remegő kézzel simítottam arcára, mire ő lassan felemelte tekintetét hasáról és a szemeimbe nézett.
-Szeretlek – suttogta, nekem pedig folyni kezdtek a könnyeim. Hallottam hangján, hogy ez már a végső búcsú... – Me-Meg fogok halni, de... te legalább biztonságban vagy – mondta nehézkesen. Már beszélni is alig tudott.
-Nem fogsz meghalni – mondtam, miközben zokogásban törtem ki.
-Nagyon fáj – suttogta könnyes szemekkel.

Válaszolni sem tudtam, ugyanis a következő pillanatban valaki félrelökött a fiú mellől. Ahogy az illetőre néztem, láttam, hogy egy mentős az. Felfektették Jimint egy hordágyra, majd kirohantak vele a szobából.
Követtem őket, egészen a mentőig. Körbevették az orvosok, és nagyon gyorsan csináltak mindent, tőlük pedig nem láttam semmit a fiúból.

Egyszercsak apa rohant oda mellém. Zokogva néztem rá, ő pedig ijedten megtorpant, de végül magához ölelt, miközben én folyamatosan csak sírtam.

-Azonnal indulnunk kell! – hallottam egy nő hangját a mentőből, majd ugyanaz a hang újra megszólalt, mostmár közelebbről. – Bejönnek vele a kórházba? – kérdezte tőlünk.
-Mindenképpen – válaszolta apám, és elengedett, majd beszálltunk a mentőbe.

Ahogy leültem Jimin mellé, a fiú rám emelte tekintetét.
-Megfogod a kezem? – kérdezte halkan, szinte suttogva. Megtettem, amit kért, miközben folyamatosan folytak a könnyeim. Hiába próbáltam, nem sikerült megfékeznem a zokogásom.

A mentő elindult, én pedig csak néztem a falfehér arcú fiút, aki folyamatosan lélegezni próbált.
-Fáradt vagyok – szólalt meg hirtelen, és könnyes szemekkel nézett rám.
-Ne aludj el, kérlek! – zokogtam halkan.

-Vigyázz magadra! – kérte, én pedig csak egyre jobban sírtam. - Ne csinálj hülyeséget miattam! Én megyek Jungkookhoz és a szüleimhez, te pedig...
-Ne, ne csináld ezt! Nem halhatsz meg – mondtam. Halványan, szomorúan elmosolyodott.
-Sajnálom – mondta csendesen, és egyre laposabbakat pislogott. Végül lehunyta szemeit.
-Ne! Mindjárt ott vagyunk, Jimin! Csak tarts ki egy kicsit! – zokogtam egyre jobban.

Keze lassan ellazult, teljesen elernyedt tartásomban, a mellettünk lévő szívmonitor pedig éles sípolásba kezdett.
-Ne! – mondtam újra, és már semmit nem láttam a könnyeimtől, csupán annyit éreztem, hogy apa magához húz, és a mentő megáll, az orvosok pedig folyamatosan sürögnek-forognak körülöttünk.

Meghalt. Annyi mindenen ment keresztül, de végül mégis ez lett a vége. Ez pedig az én hibám, amiért nem dolgoztam ki rendesen azt a hülye tervet. Az én hibámból halt meg Jimin. Ezt pedig soha nem bocsátom meg magamnak.

És végül minden küzdelmünk ellenére Namjoon győzött. Bár a börtönben tölti le élete hátralévő részét, sikerült megölnie a két fő célpontját. Ugyanis Jimin halálával az enyém is el van rendelve...

Sírok, pedig én írtam a sztorit ('༎ຶོw༎ຶོ')
Most miért érzem magam kegyetlennek? (TwT)

2020.11.10. 21:59 - jaj, holnaptól online suli X3 Majd meséljetek, kinek hogyan megy most suli... Már ha épp nem utáltok, amiért megöltem... vagyis nem, Namjoon ölte meg... szóval meghalt Jimin :')