*Hoseok szemszöge*

-A vendégszobában alszol, vagy hozzunk be egy matracot ide? – kérdeztem Taehyuntól. Már hajnali egy is elmúlt, mire mindenki elment, a fiúnak pedig esélye sem volt hazajutni éjszaka, így alapból is azt terveztük, hogy aznap nálunk alszik.
-Így is csak zavarok, nem akarok még ennél is tolakodóbb lenni – mosolyodott el a fiú.
-Taehyun, én hívtalak meg – forgattam meg a szemeimet.
-Oké, oké, akkor alszok itt. De tényleg csak ha nem zavarok – mondta végül.

Taehyunnal ketten hoztunk egy matracot a vendégszobából, így már ő is tudott hol aludni.

-Amúgy arra gondoltam, hogy újraalkothatnánk egy régi képet – gondolkodott el Taehyun, a matracán hanyatt fekve. Ijedten kaptam felé a tekintetem. – Nem olyat, nyugi már – nevetett fel, és rám nézett. – Csak valami egyszerűt. Ilyen régen és most feeling.
-Oké, de akkor tényleg csak valami normálisat – forgattam a szemeimet. A fiúnak azonnal felcsillantak a szemei, és elővette a telefonját.
-Mibe fogadjunk, hogy előre kiválasztotta... - mondtam halkan a mellettem ülő Jiminnek.

És igazam lett. Néhány másodperc múlva Taehyun felém mutatta a telefonját, amin meg volt nyitva egy évekkel azelőtti kép. A képen Taehyun hátán voltam, és mind a ketten nevettünk.
-Ez aranyos – szólalt meg mosolyogva Jimin.
-Elbírsz még egyáltalán? – néztem nevetve Taehyunra, mire ő csak megvonta a vállát.

-És ezt az éjszaka közepén akarjátok megcsinálni? – kérdezte Jimin.
-Ez a kép pont éjszaka készült, mikor egyszer itt aludtam Hoseokéknál – válaszolta Taehyun.
-Értem, szóval ti soha nem tartottátok be azt, hogy az éjszaka a csend és a pihenés időszaka – bólintott zavartan a szőke.
-Éjszaka indul be az élet, Jimin – nevette el magát Taehyun.

...

A végén hajnali négy után aludtunk el. Ez csak azért volt kellemetlen, mert Taehyunnak reggel 8-kor indult a vonata Incheon felé. Tehát aludtunk kemény két és fél óra hosszát.

Az ébresztő hangja áthasította a levegőt fél hétkor, mire mindannyian nyöszörögni kezdtünk, jelezve, hogy még aludni akarunk.

Résnyire nyitottam a szemeimet, és kikapcsoltam az ébresztőt, majd felültem az ágyban, hogy ne aludjak vissza. Nos, a többieknek ez nem sikerült, tehát ébreszthettem fel őket is én.

...

Nyolc órakor már teljesen frissen álltunk a pályaudvaron, amikor beért a vonat.

-Nos, akkor én... megyek – nézett ránk halványan mosolyogva Taehyun, majd kicsit hezitált. Végül óvatosan kitárta karjait, tekintetével pedig azt sugallta, nem tudja, megölelhet-e. Bizonytalanságán elmosolyodtam, majd átöleltem.

-Örülök, hogy újra találkoztunk – mondtam halkan.
-Igen, én is – értett egyet, majd elengedett és Jiminre nézett.
-Jimin? – kérdezte, miközben újra bizonytalanul kitárta karjait. Jimin mosolyogva átölelte őt, ez pedig engem megnyugtatott, ugyanis úgy éreztem, Taehyun a legjobb barátommá vált az évek során, akkor is, ha ezt addig a napig nem ismertem fel. Világ életemben Namjoonékat tartottam a legjobb barátomnak, így nem akartam magamnak beismerni, hogy valójában Taehyun az igaz barátom. Namjoon depressziót okozott nekem, fájdalmat és szenvedést, Taehyun viszont a lelki támaszom volt életem addigi legnehezebb időszakában, meghallgatott, megértett, és elég sok mindent fűzött hozzá az életemhez. Emellett nagyon kevesek ismerték a valódi énemet, azt az őszinte, depressziós, meleg srácot, aki voltam. A legtöbben csak az álcámat ismerték: a mindig mosolygó, mindig pozitív, boldog, vicces Hoseokot.

-Ez azt jelenti, hogy jóban vagyunk, ugye? – kérdezte óvatosan Jimintől Taehyun.
-Igen. Ez azt jelenti, hogy elnyerted a szimpátiámat – mosolyodott el aranyosan a fiatalabb.

-Na, menj már, mert elmegy a vonatod! – noszogattam nevetve Taehyunt.
-Basszus, tényleg – jutott eszébe, és sebes léptekkel indult el a vonat felé. Mosolyogva néztem utána.
Az egyik legjobb dolog az életemben, hogy kilencedikben megismertem Taehyunt. A másik legjobb dolog pedig természetesen az, hogy megismertem Jimint.

...

Hazafelé sétáltunk Jiminnel a vonatpályaudvartól. Csendben voltunk, mindketten gondolatainkba merültünk.
Lenéztem köztünk lévő kezeinkre, és lassan belecsúsztattam tenyerem az övébe. Ő is a – mostmár összekulcsolt – kezeinkre nézett, majd fel rám, és néhány másodpercig elvesztünk egymás tekintetében. Végül elmosolyodott, és újra előre fordult. Én is így tettem, és közben elgondolkoztam.
Ma el kell mondanom neki, hogy szeretem. Őszintének kell lennem vele, akkor is, ha ez nehéz lesz.

Nem is gondoltam volna, hogy mindeközben valaki folyamatosan figyelt minket... Méghozzá nem is akárki.

2020.11.04. 22:51