Egy néhány másodpercig tartó csók után elválasztottam ajkainkat egymástól, és lassan kinyitottam a szemeimet.
-Sajnálom – sütöttem le tekintetem, és elhúzódtam a fiútól. - Felejtsük el ezt, kérlek! – mondtam, miközben visszafeküdtem az ölébe, és újra a tenger hullámait kezdtem figyelni. Arcomon mindeközben egy könnycsepp gördült végig.
-Jaj, ne sírj már! – szólalt meg Hoseok, és letörölte arcomról a könnycseppet.
-De nem tudom, mi van velem, érted? – néztem rá. – Össze vagyok zavarodva, és egyszerűen nem tudom értelmezni az érzéseimet.
-Jimin – szólított, én pedig kíváncsian néztem rá. – Nem vagy hetero. Hiába akarsz az lenni, nem vagy az – mondta ki, nekem pedig folyamatosan folytak a könnyeim. – De figyelj, ez nem baj! – szólt lágyan, és újra letörölte könnyeimet.
-Te hogy tudsz így élni? – kérdeztem. – Hogy tudsz úgy élni, hogy évek óta tudod a beállítottságod, és még ennyi fájdalom is ért?
-Megszoktam – mosolyodott el keserűen.

-Tényleg felejtsük el! Ez... meg sem történt – kaptam el újra a tekintetem a tenger irányába.
-Elfelejtjük – bólintott. – Csak még egyetlen pillanatot kérek – tette hozzá, és lehajolt hozzám, majd egy rövid csókot adott ajkaimra. Ahogy éreztem ajkait sajátjaimon, gyomrom pingpong labda méretűre ugrott össze.

Miért érzem magam ilyen furcsán? Talán tényleg nem csak összezavarodtak az érzéseim. Talán tényleg nem vagyok hetero. Talán... nem csak barátként szeretem Hoseokot...

...

A város utcáiban sétáltunk, és egy helyet kerestünk, ahol ehetnénk valamit. A tengernél történteket látszólag elfelejtettük, de tudtam, hogy valójában mindkettőnk agya a történteken kattog.

Próbáltam nem az érzéseimre gondolni, és félig-meddig sikerült is. Még nem igazán volt olyan, hogy kettesben tölthettem egy egész napot Hoseokkal, főleg nem egy tengerparti városban, így még többet jelentett számomra az a nap, mint az addigiak. Viccelődtünk, beszélgettünk, nevettünk, megfogtuk egymás kezét, néha pedig csak néma csendben voltunk és élveztük egymás társaságát.

-Hoseok? – szólalt meg egy hang a hátunk mögött, mire mind a ketten megfordultunk tengelyünk körül. Egy barnára festett hajú fiú állt mögöttünk.
-Taehyun? – kérdezett vissza Hoseok. Taehyun? Miért ilyen ismerős ez a név?
-Te vagy Jimin? – nézett rám az idegen, mire én bólintottam. – Taehyun vagyok, én rontottam meg ezt a kölyköt itt – borzolta meg Hoseok haját.
-Már nem vagyok kölyök – morogta Hoseok, erre pedig Taehyun elmosolyodott.
-Áh, mindent értek – mosolyodtam el, mikor átgondoltam azt, amit Taehyun mondott. Ő Hoseok volt barátja.

-Hogyhogy itt vagy? – nézett rá Hoseok.
-Írtam, hogy költözünk – értetlenkedett Taehyun.
-Igaz. De azt nem írtad, hogy hová.
-Ide – mondta a logikus választ Taehyun.
-Akkor újabb szakítás? – húzta el a száját Hoseok, a fiú pedig összepréselt ajkakkal bólintott.
-Most apám azt mondta, egy ideig itt fogunk élni, de... nem tudom – sóhajtott.
-De mostmár csak egy év van a gimiből, utána pedig gondolom visszajössz Szöulba – mondta Hoseok.
-Igen, eléggé valószínű. Ott vannak a legjobb egyetemek, és a legjobb barátaim is - mosolyodott el Taehyun.
-Még mindig inkább Szöul felé húz a szíved, mint Ulsan felé? – mosolyodott el Hoseok is.
-Természetesen. Életem eddigi legjobb részét ott töltöttem.
-Hány évesen éltél Szöulban? – szólaltam meg halkan.
-10 és 15 éves korom között – nézett rám. Kedves volt a tekintete, így azonnal elnyerte a szimpátiámat. – Állandóan költözünk. Apám nyomozóként dolgozik, és mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá. Mivel Szöul nagy város, egész sokáig éltünk ott.

-És miért pont Incheon? – kérdezte Hoseok összeráncolt szemöldökkel.
-Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Taehyun. – Apám nem avat be a nyomozói ügyekbe.
-Addig örülj, amíg nincs rá szükség, hogy beavasson – jegyezte meg Hoseok.

...

*Hoseok szemszöge*

Taehyun is csatlakozott hozzánk másfél óra hosszára, így vele együtt ebédeltünk.
Még néhány óráig a városban voltam Jiminnel, és bementünk egy-két üzletbe, illetve beültünk egy kávézóba.

A hazafelé úton már láttam a fiún, hogy nagyon elfáradt. Csak csendben nézett ki az ablakon, majd egyszer csak fejét vállamra hajtotta. Fél karommal átöleltem őt.

-Felébresztesz, ha visszaérünk Szöulba? – kérdezte halkan.
-Felébresztelek. Aludj nyugodtan – válaszoltam. Nem kellett neki kétszer mondani, néhány perc múlva légzése egyenletessé vált, ebből pedig tudtam, hogy elaludt.

Elővettem a telefonomat, és megnéztem az üzeneteimet, ugyanis a nap folyamán csupán apám üzeneteire válaszolgattam, hogy meg ne ijedjen, hogy bajunk esett.

Megnyitottam a telefonom kameráját, és készítettem egy képet a vállamon alvó Jiminről. Hogy lehet egy ember ennyire aranyos?

...

Mikor már közeledtünk a pályaudvarhoz, fel kellett ébresztenem Jimint.
Mégis hogy ébresszem fel? Nekem nincs szívem ehhez. Olyan aranyosan alszik.

-Jimin, tíz perc múlva ott vagyunk – mondtam lágyan, közelebb hajolva füléhez. Ő ezt egy nyafogással díjazta.

Piszkálni kezdtem a haját, majd kézfejemmel végigsimítottam arcán. Annyira gyönyörű.

Lassan felnyitotta szemeit, és fejét felemelte vállamról. Megdörzsölte a szemeit, én pedig megmosolyogtam a fáradt fiú látványát. Hajához nyúltam, és megigazítottam azt, ő pedig mosolyogva dőlt hátra az ülésen, és nyújtózkodott egyet.

...

-Hazaértünk! – kiáltottam el magam, mikor beléptünk a házba. Apa a konyhából kiabált vissza, így elindultunk arrafelé.

-Na, hogy telt a napotok? – kérdezte apa, mosolyogva pillantva ránk, mikor beléptünk a konyhába.
-Nagyon jó volt~ – válaszolta lelkesen Jimin. Apa felvont szemöldökkel, mosolyogva nézett a fiúra, aki olyan boldogan mosolygott, hogy szeme vágásnyira szűkült össze. – Egész délelőtt a tengernél voltunk, utána a városban és annyira jó volt – fejtette ki Jimin azt, hogy mi volt nagyon jó.
-Mit adtál neki, hogy így fel van pörögve? – nézett rám apa nevetve.
-Aludt a vonaton – válaszoltam. – Akarsz látni róla képet? – kérdeztem, és már elő is vettem a telefonom, majd apa felé tartottam, megmutatva a Jiminről készült képet, amin ő elnevette magát.
A szőke fiú viszont már egyáltalán nem mosolygott, hanem feszülten nézett rám.
-Mi az? Mutasd! – kapott a telefonom felé, de nem hagytam, hogy elvegye, inkább felé mutattam a képet.
-Neee – nyafogta, és arcát apró kezeibe temette. Reakcióján kissé felnevettem, majd elindultam apám felé, aki valamit sütött, és felnyúltam a szekrényhez, hogy kivegyek valami nasit.

Végül egy csomag gumicukorra esett a választásom. Kibontottam a zacskót, és újra megszólaltam.
-Találkoztam Taehyunnal – mondtam apának, de rá sem néztem, miközben ezt kimondtam.
-Incheonban? – nézett rám apa csodálkozva.
-Ühüm. Most költöztek.
-Már megint?
-Igen. Szerencsétlennek két hónapja van kapcsolata, erre már megint elköltöznek.
-Ez kicsit furcsa.
-Mármint? – néztem fel mostmár rá.
-Mindig pont akkor költöznek, amikor összejön valakivel? Nem lehet, hogy a szülei nem képesek elfogadni őt? – ráncolta a szemöldökét. Ezen elgondolkoztam.
-Dehát az nagyon undorító dolog. A saját szülei nem fogadják el? – akadtam ki.
-Megesik – bólintott apa. Közben Jimin is mellém állt, és hallgatta a beszélgetésünket. Egyszer csak egy pillanat alatt kikapta a kezemből az egész zacskó gumicukrot, és elszaladt vele.
-Hé! – kiáltottam, és utána rohantam.

Bárcsak mostmár örökké ilyen boldog lehetne.

Na mire jó a karantén? Van időm publikálni 😎

Ez is ilyen kis cute rész lett. Kell néha ilyen is, nem lehet mindig csak sírni X3

2020.11.02. 13:04