Vannak olyan napok, mikor rettentő szarul érzem magam. Amikor egyszerűen mindenről az jut eszembe, hogy kibaszottul egyedül vagyok. Ha ránézek a haverokkal való csoportos chatablakra, az jut eszembe, hogy ők lehet, sokkal boldogabbak. Vannak más barátaik, ismerőseik. Ha kimegyek a szobámból, hogy beszélgessek valakivel, a szüleim életunt, kinemszarjalemivanveled feje fogad, totál süketek rám, nem is ismernek. Vagy épp csak az üres lakás röhög rajtam.
Ilyenkor csak a háziállatok azok, akik meghallgatnak, vagy még őket sem érdeklem.
Ebben az esetben, mikor már nem segít a bolti csokikészlet felzabálása, sem valami szar film, csak fekszem az ágyamban, és azon agyalok, mennyire szar alak lehetek, hogy senkinek sem kellek.

Nem, ez nem szerelmi bánat. Egyszerű világfájdalom, amikor már az élet nagy dolgain gondolkozok. Azon, hogy egyetemre megyek - ha felvesznek - utána dolgozni, és ugyanolyan mókuskerékben fogok élni, mint a többi tucatember.

Ilyenkor kellene valaki, aki visszaránt, mellettem áll, megért.
De ilyen embert még egyet sem láttam.

Ezekkel és ezekhez hasonló gondolatokkal cammogok az iskola felé.
Utálok mindent és mindenkit.
Fülemben bömböl a zene - valami pörgős rock szám, nehogy elaludjak - fekete cuccaimra senki nem figyel föl ebben a kibaszott szürke világban.

Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha kilépnék a jeges főútra egy busz elé. Nem tudna megállni, és én meghalnék. Senkinek nem hiányoznék, max talán a haveroknak.

Fekete szövetkabátom összébb húzom magamon, kinyúlt, régi, fekete, kötött pulcsim ujját jéghideg kézfejemre rángatom.

Topogok kicsit, de bakancsom talpáról már rég lekoptak a barázdák, így egy pillanat alatt megcsúszok, valaki még meg is lök.

Látom közeledni az autót, ami bár nem busz, de ugyanolyan a szitu, mint az előbb fejemben lepörgetett.
Nincs sem erőm, sem időm felkelni a közeledő, csúszkáló jármű elől.
Csak most jövök rá, hogy én ezt nem akarom...!

Késő. Egy csattanás, és éles fájdalom hasít minden porcikámba.
A buszra velem várakozó pár középkorú hölgy sikolyai. Aztán semmi.
Utolsó gondolatom, hogy most legalább valamerre biztosan változik az életem...

Arra kelek, hogy vakítóan fehér minden körülöttem. A bútorok, az ablakon beszökő fény, az ismeretlen emberek ruhája.
Kiégeti a szemem.
Legnagyobb bánatomra mindenre tökéletesen emlékszem. És megint nincs mellettem senki. Sem a szüleim, sem haverok... beigazolódni látom az elméletem, miszerint senkinek nem hiányoznék.

Az orvosok feltesznek kérdéseket, én meg válaszolok. Azt mondják, szerencsés vagyok, szívós, és egy teljesen normális, egyszerű kéztörésen kívül egészséges.

Hát remek... ez is mutatja, mennyit hazudnak a filmek. Legalább amnéziával kéne itt feküdnöm boldog tudatlanságban, de nem. Én mindenki szerint rohadt szerencsés vagyok.

Bájolgok egy sort a rendőrökkel, elmondom fűnek fának, hogy az én hibám volt...

Depis hangulatom nem múlt el, már nagyon elegem van mindenkiből, de persze csak mosolygok az összes idiótára.

Mikor lelépnek a fakabátok is, végre átadom magam a gyerekes bőgésnek, azt híve, hogy végre egyedül maradhatok, de áh! Az nem én lennék.

Egy nagyon helyes, magas, világosbarna hajú férfi lép be a szobámba.
Világosszürke szövetkabátja karján lóg, megjelenése elegáns.
Jóval idősebb lehet nálam.
Gyorsan letörlöm könnyeim, míg nem látja, de szipogásommal nem tudok mit kezdeni.

- Ki vagy? - vágom hozzá totál színtelen hangon.
- Kim Seokjin - udvarias marad... pedig én bunkó voltam - Um... Én ütöttelek el. Igazán köszönöm, hogy nem fogtad rám.
- Nem a te hibád volt - rántok vállat ismét sírós hangra váltva.

Könnyeim akaratlanul is előtörnek.
Összekuporodok az ágyon, a vékony takarót a fejemre húzva.

Érzem, hogy Seokjin mellém ül, de nem foglalkozok vele. Semmi közünk egymáshoz. A legjobb az lenne, ha békén hagyna. Végül is én senkinek nem jelentek semmit.

Egy kéz nehezedik a hátamra a takarónak csúfolt lepedőn keresztül, és nyugtatóan simogatni kezd.
Nem jön össze neki, csak még negatívabb leszek, még inkább rázkódok az elfojtott sírástól.

- Ugyan nem tudom, mi a baj, de sokkal jobb, ha nem fogod vissza magad! - ültet fel, és komoly arccal néz rám, majd csak magához ölel, és lassan ringat, míg le nem nyugszom.

Kisgyermekkorom óta talán először alszom el teljesen nyugodtan, mert tudom, hogy ő velem marad.

A folyosóról beszűrődő hangokra kelek.
Álmosan nyitogatom szemeim, de azonnal megfeledkezek a kinti ismerős hangokról, mikor a földön mellettem ülőre pillantok, aki egyik kezét vállamon nyugtatja, másikban telefonját tartja, amin látszólag olvas valamit.
Rám mosolyog, mikor felpillant, és azonnal le is teszi a hatalmas készüléket.

- Jobban vagy? - hangja megnyugtató, kellemesen lágy hangzású.
- Igen - bólogatok, de mikor állna fel, elkapom a kezét. Nem akarom, hogy elmenjen. Akkor megint magamra maradok - Ne menj! - súgom halkan, fülig pirulva.

Ismeretlen érzés jár át, ha mellette vagyok. Olyan, mintha hirtelen kapnék levegőt a víz alatt. Mintha lenne egy fénypont a fekete életemben.
- Ígérem, hogy vissza jövök, de a barátaid már régóta be szeretnének jönni.
- Jöjjenek, de te maradj! - kérlelem halkan.

Csak bólint. Meglepte kérésem, de belemegy.
Beengedi a két idiótát. Taét és Chimet.
- Jeon Jeongguk! Hogy gondoltad, hogy elütteted magad?! - fakad ki rögtön Jimin.
- Nem volt tervben - mentegetőzök egy bocsánatkérő grimasszal az arcomon.
- Tudod, hogy megijedtünk, mikor az OFŐ szólt, hogy a szüleid telefonáltak, hogy baleseted volt? - ül mellém TaeTae kicsit szipogva.

- De nem történt nagyobb baj - hajtom le fejem.
- Még jó! - helyesel Chim - Egyébként, mondta a doki, hogy haza is mehetsz ma, ha akarsz. Nem akarsz átjönni valamelyikünkhöz?

Aranyos tőlük. Tudják, hogy egyedül lennék, de Jimin a nagyszüleivel él, Taénál pedig ott vannak a kisebb testvérei. Nem akarok most hozzájuk menni, így csak a fejemet rázom.
- Megyek inkább haza.
Ennyiben hagyják.
Még pár percet beszélünk, de nekik menni kell, mert van, aki várja őket
haza...
Nehéz szívvel kezdek összekészülni.

-Haza vigyelek? - ajánlja fel Jin.
Bólogatok. Kellemes vele lenni.

Segít elintézni a kórházi papírokat. Rendes tőle.

Már a kocsiban ülünk, mikor látom, hogy kérdezni akar, amit aztán meg is tesz.
- Nem akarok tolakodni, de mi van a szüleiddel?
- Üzleti úton vannak - keserűen mosolygok - Mint mindig.
- Nem rossz egyedül? - néz rám egy pirosnál, amire csak bólintok.
- De. Nagyon. De tudod, Taénak ott vannak a testvérei. Ők még kicsik, és állandóan nyúznak. Jimin pedig a nagyszüleivel él. Nem szeretek igazából ott lenni, mert akkor meg mindig az jut eszembe, hogy engem sosem fognak úgy szeretni anyuék - keseredek el megint - Nagyon nem szeretek egyedül lenni... - remélem, hogy ezt nem hallja meg, de épp leparkol a ház előtt, közben már kérdez is.
- Jobb lenne, ha maradnék veled?

Mosolyom nem változik, miközben válaszolok.
- Téged is biztos vár valaki...
- Ami azt illeti, senki. Ugyanúgy csak az üres lakás, mint téged - borzol fekete tincseim közé - De persze, ha nem...
- Maradj akkor! - nem hagyom, hogy befejezze! Nekem kell ez az érzés, amit csak mellette érzek.
Biztonság, és nyugalom áraszt el, ha vele vagyok.

Csak bólint, és bejön velem.
Megmutatok neki mindent. Bízom benne. Tudom, hogy nem rossz ember.

És igazam is van.
Együtt csinálunk vacsorát, mert lassan afelé jár az idő, és együtt is eszünk.
Nem sietünk, és ez nekem nagyon sokat jelent.
Mindketten lefürdünk, megágyazok neki a vendégszobában, de végül valahogy az én szobámban kötünk ki.
Én a fal mellett fekszem, Jin mellettem, és ugyanúgy átölel, mint délelőtt a kórházban.

- Jó veled lenni - csúszik ki a számon.
Egy határtalanul boldog mosoly kúszik arcára, mintha valami óriási örömhírt közöltem volna vele.
- Tudod, Kookie, te vagy az első, aki ezt mondja nekem! - húz magához, és belepuszil a hajamba.
- Soha többé nem szabadulsz tőlem... - motyogom ördögien vigyorogva a mellkasánál, mire csak felhőtlenül fölnevet.
- Igazság szerint nem is akarok. Jó éjt, kicsi Kook! - ölel szorosan magához.
- Jó éjt, Jin! - bújok nyakába.

Mielőtt elaludnék még eszembe jut a reggelem.
Az orvosoknak igaza volt. Szerencsés vagyok. Ha nem Jin gázolt volna el, lehet, már nem is élnék.
És rajtam kívül hány velem egy idős van még, akit senki nem vesz észre, és ki tudja, mire veszi rá őket ez a kegyetlen világ, ahol ha nincs valaki, aki meglát, előbb-utóbb bedarál a mindennapok kegyetlen teljesítmény centrikus valósága?

-----

Na csak rávettem magam, szóval elviekben javítva...