Taehyung belépett a fürdőbe, én pedig felkaptam a borotvapengét, és a hátam mögé rejtettem. Igyekeztem annyira vízszintesen tartani, hogy ne vágjam meg vele tenyerem.
A fiú fürkészve nézte arcom, majd közelebb lépett, és szemembe lógó vizes hajam a fülem mögé tűrte.
-Miért vágsz olyan ijedt arcot?-tört ki belőle nevetés, én pedig lesütöttem szemem.
-Taehyung...szeretnék választ kapni néhány kérdésemre.-mondtam halkan.
A fiú felsóhajtott, majd ráült a szennyes kosárra.
-Miféle kérdésekre?
Megmarkoltam a kezemben lévő pengét, majd a szemébe néztem.
-Tudni akarom, mi ez az egész. Tudni akarom, ki vagy te, miért hoztál ide, hol vagyunk, és mikor fogsz elengedni. És azt is tudni akarom, honnan szerezted meg a személyes holmijaim.
-Szerintem itt az ideje annak, hogy visszamenj a szobába.-szállt le a kosárról, majd elindult felém, és csuklómért nyúlt.
Elcsaptam kezét, előhúztam a pengét, és egy magasságba emeltem a nyakammal. 
Az idegességtől könnyek gyűltek a szemembe, de összegyűjtöttem minden bátorságom, és farkasszemet néztem a fiúval.
Elkerekedett szemekkel pillantott hol a pengére, hol rám. Kereste a szavakat, láthatóan megrémült, és nem tudta, mit tegyen. Nem számított arra, hogy valaha ilyen helyzetbe fogom hozni.
-Eunji, ez nem játék. Tedd le.-kérte halkan, és lassan kezem felé nyúlt, mire én válaszul még közelebb emeltem az éles tárgyat. Már csak pár centi választotta el az erekkel és vérrel bővelkedő, könnyen felsérthető nyakamtól.
Megállt, és tett egy lépést hátra. Teljesen össze volt zavarodva, láttam, amint azon gondolkozik, mi lenne a legjobb megoldás erre a helyzetre.
Már-már annyira bele volt merülve gondolataiba, hogy attól féltem, elfelejtkezik rólam.
-Ha nem válaszolsz, elvágom a torkom.-remegett meg a hangom, ezzel újra felébresztve aggodalmát.
Riadtan nézett rám, de nem válaszolt.
-Mi lesz?!-emeltem fel a hangom követelőzőn.-Azt hiszed, nem merem megtenni?-húztam fel a szemöldököm gúnyosan. Persze, hogy nem merem. Az egyetlen dolog, ami bátorít, hogy tudom, Taehyung nem hagyná, hogy öngyilkos legyek, vagy ártsak magamnak. Ezért bármit is talál ki a helyzet megoldására, az biztosan nem merül fel benne, hogy a saját makacssága miatt elveszít.
-Három...-kezdtem el visszaszámolni türelmetlenül, a fiú pedig elgondolkodva figyelte arcom.-...kettő...
-Kim Taehyung vagyok, és te nem ismersz engem. Találkoztunk már, de biztos vagyok benne, hogy nem emlékszel rám. Egy albérletben vagyunk Szöul szélén, messze a belvárostól, és messze az otthonodtól.-hadarta el, miközben végig a szemembe nézett.
-Tovább.-bólintottam zaklatottan. Szívem hevesen vert, szörnyen kíváncsi voltam a többi válaszra is.-Honnan ismersz? Hogyan szerezted meg a cuccaim?
-Elmentem hozzátok.-ugrotta át első kérdésem, és úgy gondolta, ezzel a mondatával maximálisan megválaszolta a másodikat.
-Hogyan jutottál be?
-Betörtem.-vont vállat lehajtott fejjel, hangja tele volt bűntudattal.
-Nem volt otthon...? Az anyukám.-kérdeztem remegő hanggal, és éreztem, hogy a szememet elhomályosító könnycseppek alig várják, hogy engedjem őket utat törni.
-Nem. Amióta eltűntél, folyton a rendőrséget, a kórházakat, és a várost járja.-mondta halkan, szomorúan és szánakozva pillantva rám.
Amint tudatosult bennem, mennyire aggódik értem az anyám, kitört belőlem a zokogás. Borzasztóan hiányzott, mégis, a legszörnyűbb érzés az volt, hogy semmit sem tud rólam, és betegre idegeskedi magát. Biztosan ott hagyta a munkáját, és most azzal tölti az egész napját, hogy az utcákat járja, szórólapokat osztogat, plakátokat ragaszt ki, idegenekhez megy oda, hátha láttak engem... És hogyan "nyugtatja" meg a rendőrség? Lelki szemeim előtt látom, amint közlik vele, hogy valószínűleg meghaltam.
-Hogy tehetted ezt?!-kiáltottam rá a fiúra sírva.-Miért hoztál ide, és szakítottál el az anyámtól? Tudod te, milyen sokat jelentünk egymásnak? Rajtam kívül senkije sincs. Azonnal vigyél haza! Meg kell őt nyugtatnom, hogy élek, és semmi bajom sincs. El kell mondanom neki, mennyire szeretem, és bocsánatot kell kérnem, amiért szófogadatlan voltam, és amiért aggódnia kellett értem. Ha miattam valami hülyeséget fog csinálni...-ráztam a fejem kétségbeesetten.
Észre sem vettem, mennyire görcsösen szorítom a pengét. Vér kezdett folyni lefelé az ujjaim között a karomra. Az idegesség elnyomta a fájdalomérzetem, nem akartam mást, csak hazamenni, és belerohanni az anyukám karjaiba.
-Eunji, vérzel.-lépett közelebb aggódva a fiú.
-Haza akarok menni
-Add ide a borotvapengét!-tartotta elém tenyerét.
-Nem.-ráztam a fejem makacsul, és torkom elé fogtam az éles tárgyat.-Ha nem viszel haza, elvágom a torkom.-fenyegettem könnyes szemekkel.
-Add ide!-emelte fel a hangját türelmetlenül.
Nyilván megijedt, hogy vérzem, és hogy még ezek után sem vagyok hajlandó letenni a pengét. Farkasszemet néztem vele, és kezdtem azt érezni, hogy elvesztem az irányítást.

Újra meg akartam fenyegetni, amikor hirtelen a csuklóm után nyúlt.