Csak álltam kővé dermedve, és az engem figyelő fiút néztem. Közelebből még csillogóbbnak tűnt a haja, és még fehérebbnek, selymesebbnek a bőre. Akárhogy is próbáltam kizárni a fejemből, folyton utat tört magának a gondolat. Jóképűnek láttam őt, és kicsit mintha megkönnyebbültem volna emiatt.
Taehyung még mindig fejem mellett pihentette kezeit, és mélyen a szemembe nézett. Olyan érzésem volt, mintha próbálna a gondolataimban olvasni.
Talán azt akarja tudni, mi lesz a következő lépésem? Vagy csak zavarba akar hozni, elterelni a figyelmem?
-Miért csináltad ezt?-törte meg hirtelen a nyomasztó csendet. Hangja inkább csalódott volt, mintsem számon kérő, vagy dühös.
Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre. Ott volt a fejemben a válasz; természetesen ki akartam szabadulni, és eltűnni innen. De nem tudtam kimondani, mert abban a pillanatban mélységes szánalmat éreztem a fiú iránt. Talán akkor kezdett el valami fogalmam lenni arról, min mehetett keresztül, mit kellett átélnie, ahhoz, hogy odáig jusson, hogy embert rabol. Bár még nem volt tiszta előttem az elrablásom valódi oka, kezdett egy kép kialakulni a fejemben. És ahhoz, hogy ne őrüljek meg az elkövetkezendő időkben, bezárva, ebbe a képbe kellett kapaszkodnom. Egyszer csak megsegít az Isten, nem igaz? Nem végezhetek ebben a poros, lepukkant szobában.
-Félek tőled.-nyögtem alig hallhatóan, tekintetem a földre szegezve.
A fiú pár pillanatig néma maradt, aztán kiszaladt egy apró, elkeseredett sóhaj a száján.  A csuklómért nyúlt, én pedig nem ellenkeztem. Nem volt értelme.
Nem volt durva, de elég erősen szorított ahhoz, hogy ne mehessek el. Lehajolt a kötelekért, aztán a falhoz szorított, hogy összekösse kezeim.
-Nem lehetne, hogy előre kötöd? Elég kényelmetlen, ha folyton hátra vannak szorítva a csuklóim.-kértem halkan.
Mivel háttal voltam neki, nem láttam az arcát, de sejtettem, hogy meglepődött kissé. Hezitált pár másodpercig, aztán maga felé fordított, és -egy pillantást sem vetve rám- megkötözött. Meghúzogatta a köteleket, mintegy ellenőrizve, elég erősek-e ahhoz, hogy ne szabaduljak ki. 
Az anyag végét a falból kiálló vascsőhöz erősítette -valószínűleg ide vertem be a fejem. Szó nélkül ültem le a földre, beletörődve a sorsomba. Taehyung felvette az egyik kendőt, majd a hátam mögé lépett.
-Kérlek, legalább a szemem ne kösd be!-kezdtem, ám hangom elcsuklott. Nem tudom biztosan, vagyok-e olyan helyzetben, hogy kéréseket intézzek felé.
-Miért?-guggolt le elém, kiélvezve azt, hogy ez alkalommal kommunikálhat velem egy kicsit.
-Minden sokkal ijesztőbb, és elviselhetetlenebb, ha nem látok.-mondtam halkan, ő pedig fürkészte pár pillanatig az arcom, majd megértően bólintott. 
Hagytam, hogy a kezében lévő kendővel átkösse a szám, miközben a reménytelenségem könnycseppek formájában tört felszínre. 
A fiú megtörölte arcom, majd elindult kifelé.
-Hozok neked matracot és ágyneműt, hogy ne a földön kelljen aludnod.