Csak bámultam zavartan a fiút, és próbáltam belelátni gondolataiba, amiket talán még ő sem értett. Igazán tudni akartam, mi járhat a fejében, amiért ennyire nyugtalan és agresszív. Megrémített.
Taehyung visszanézett rám, de egy szót sem szólt. Talán a válaszomra várt, talán azt mérlegelte, vajon nem volt-e túl kemény velem, nem tudtam biztosra; de a következő pillanatban már a csuklómat szorítva a falnak lökött és a  köztünk lévő fizikai távolság megtizedelődött.
Lenézett rám, nyugtalan lélegzetvétele keveredett rémült szuszogásommal, én pedig próbáltam kiszabadulni szorításából. Válaszképp még erősebben tolt a falnak, és csuklómat az oldalamhoz szorította.
-Taehyung, ez fáj.-suttogtam könnyekkel a szememben, pillantásom erősen belefúrva a fiúéba, aki még ennek ellenére sem engedett.
-Utálom, amikor így nézel rám.-mondta alig hallhatóan, ám érezhető dühvel a hangjában.
Szólásra nyitottam szám, ám válasza megilletődést váltott ki belőlem. Hallgattam, és vártam, hogy folytassa.
Mégis miért csinálod ezt, Taehyung?

-Utálom, amikor ezekkel az ártatlan szemekkel nézel rám.-vizsgálta arcom tanácstalanul és szomorúan.-Mindig azt érezteted velem, hogy egy szörnyeteg vagyok. Miért csinálod ezt?-simította meg arcom elhaló hangon, mire én elvörösödve sütöttem le pilláim. 
Szívem hevesen vert, arcomba vér tódult, éreztem, ahogy fülemben dobol a vér és nem akartam mást, csak eltűnni a fiú szemei elől. Vártam, mi lesz a következő lépése, ugyanakkor féltem is.

Ugye nem fog...?
Taehyung közelebb hajolt, ajkaink között már csak néhány milliméter volt, én pedig nem tudtam, miben reménykedjek. Abban, hogy végül összeérnek, vagy abban, hogy semmi esetre sem. Később, erre a jelenetre visszagondolva már átkoztam magam, amiért egyáltalán megfordult a fejemben, hogy megcsókol. Mégis miért lett volna ez nekem jó? 

Ajkait néztem, úgy, ahogyan ő az enyéimet. Szemtelenül elmosolyodott, majd fülemhez hajolt, és súgott valamit. Szavait szinte lehelte, ezért minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy megértsem, mit mond.

-Mindenesetre, ne akarj segíteni, és ne használd a kezed.
Aztán amilyen hirtelen a falnak lökött, olyan hirtelen engedett is el. Mintha az egész meg sem történt volna; egy pillanatig bután azt gondoltam, talán tényleg így van.
Fájó csuklómhoz kaptam, és néztem, ahogyan a fiú nyugodtan visszasétál a pulthoz.
-Nézzünk meg evés után egy filmet.