Első lépés: a bizalmába férkőzni.

A tervem megvalósításához elég vakmerő dologra szántam el magam -figyelembe véve, hogy Taehyung lelkiállapota elég labilis, és legtöbbször kiszámíthatatlanul viselkedik, az utóbbi időszakban pedig eléggé erőszakos és agresszív.
Mivel a fiú nem zárta kulcsra a szobája ajtaját, a kilincshez léptem, és lenyomtam azt. Az ajtó halkan nyílt ki, én pedig feltűnés és különösebb zaj nélkül surrantam ki rajta -nem mintha éppen szökni próbáltam volna.
Bár nem tudtam, merre van a konyha, de sejtettem, hogy hamar megtalálom a hangokból és az illatokból ítélve. Így is lett.
Végigmentem a hosszú folyosón, amelyen nem is olyan rég Taehyung hozott végig az ölében. Az emlék hatására kissé zavarba jöttem, ám nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam az édes-keserű érzés, így kivertem fejemből Taehyung közelségét, és igyekeztem a tervemre gondolni. A folyosó vége egy tágas nappaliba nyílt, ami egybe volt építve egy apró konyhával.
A fiú pont akkor fordult meg, hogy levegyen valamit a konyhapultról, amikor a nappaliba értem.
Egy századperc is elég volt, hogy felmérje a helyzetet, és ahhoz méltóan cselekedjen. Mihelyst észrevett, a bejárati ajtóhoz ugrott, és ellenőrizte, be van-e zárva rendesen, majd amikor erről megbizonyosodott, megindult felém.
Riadtan léptem hátra, ám a fal mögöttem megállított.
-Csak segíteni szeretnék.-suttogtam alig hallhatóan, mielőtt még odaért volna hozzám. Vajon megütött volna?
-Segíteni?-állt meg hirtelen, arcvonásai pedig megszelídültek.
Lélegzetvisszafojtva vártam válaszát, miközben próbáltam elmémmel csillapítani hevesen dobogó szívemet.
-Ezzel a kézzel?-fogta meg gyengéden jobb csuklóm, és összevarrt tenyeremre bökött fejével. Kétkedő pillantással vizslatott, várta a válaszom.
-Csak nem akarok egyedül lenni.-sütöttem le a szemem zavartan, bedobva ezzel az adu ászt. Csak reméltem, hogy ennek nem fog tudni ellenállni.
Nagyot sóhajtott, majd óvatosan húzni kezdett.
-Ülj le oda.-mutatott egy székre a pult előtt, én pedig némán bólintottam, és tettem, amit mondott.
A pult másik oldalára állt, és folytatta, amit én megzavartam.
Zöldséget vágott fel, reszelt, és üvegtésztát főzött. Ügyesen, gyakorlottan mozgott a keze, látszott rajta, hogy egyedül él, és magáról kell gondoskodnia. Tetszett, hogy nem mirelit dolgokon él, hanem saját maga készíti el az ételt.
-Mi lesz ebből?-néztem kíváncsian a fazékba, majd sikerült elkapnom a fiú pillantását.
-Japchae.-válaszolt egyszerűen.-Szereted?
Bólintottam.
-Biztos, hogy nem tudok segíteni valamit?
-Biztos.-vágta rá rögtön, kicsit túl hirtelen is, mintha feszült lett volna, ezért visszahőköltem. Észrevette zavarom, elkapta pillantását, és újra a zöldségekre koncentrált.-Egyáltalán nem szabadna mozgatnod a kezed, de ezt már legalább százszor elmondtam. Tudod, hogy ez nem profi varrat, ezért nagyon könnyen megeshet, hogy felszakad a legapróbb mozdulatra is. Úgyhogy nagyon remélem, hogy bal kézzel nyitottad ki azt az átkozott kilincset!-csapta le a kést idegesen, én pedig értetlenül és kissé megilletődve ültem előtte a széken. Nem értettem, miért viselkedik így.
Mit csináltam rosszul?

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon nagyon nagyon rég volt már új rész, és ezért őszintén bocsánatot kérek! Egyszerűen semmi ötletem sem volt hozzá, ma is úgy jöttem fel, hogy más történetet akartam írni, de végül agyalni kezdtem, és jöttek maguktól a betűk.
Remélem, hogy nem pártoltatok el mellőlem túl sokan a hiátus miatt.☺ És persze azt is, hogy tetszeni fog ez a rövidke kis rész.
A fejemben már megvan a folytatás, úgyhogy a következő részre nem kell megint hónapokat várnotok. :D 
Luv♥