Sikítani lett volna kedvem, de nem mertem. Nem akartam feldühíteni.
Bár még mindig kényelmetlenül meg vagyok kötözve, legalább az egyik kendő lekerült rólam. Ha jól viselkedem, mennyi esély van rá, hogy elenged? Mi van, ha meg tudom győzni, hogy ez élete legnagyobb hibája, és még van ebből kiút?

Annyi kérdés akart kiszaladni számon, mégis néma maradtam. Akartam is a válaszokat, és nem is. Egyébként sem tudtam, mivel kezdjek. Nem akarok hibázni. 
-Nyisd ki a szád!-kérte kedvesen, én pedig engedelmeskedtem.-Nagyobbra.-nevetett.
Pár másodperc múlva gimpap ízét éreztem a számban. Amint megízleltem, óriási éhség tört rám.
-Milyen? Finom?-kérdezte őszinte kíváncsisággal.
Bólintottam, mire felkuncogott.
-Én csináltam.-tett még egyet a számba.
-Hányan vagytok?-kérdeztem félve, miután lenyeltem az ételt. Hangom megremegett, a légkör pedig érezhetően megfagyott. Megrémültem. Nem kellett volna megszólalnom?
-Egyél még.-tért ki kérdésem elöl, és újabb falatot nyújtott ajkaimhoz, de én elhúztam a fejem. 

Sóhajtott sértődékenységem miatt, de nem erőltette az evést.
-Biztosan szomjas vagy.
Pohárcsörömpölést hallottam, majd szénsavas üdítő kitöltését.
-Kicsire nyisd a szád, és óvatosan kortyold. Hideg.-emelte kiszáradt számhoz a poharat. Megfogta a tarkóm, majd óvatosan itatni kezdett. Jól esett a hideg ásványvíz, szervezetem erős folyadékhiányban szenvedett. Ki tudja, mióta vagyok itt?
-Kérsz még?-kérdezte, miután kiürítettem a pohár tartalmát.
Megráztam a fejem. Most már csak akkor beszélek, ha muszáj, nem számít, mennyi kimondatlan gondolat kavarog bennem. Reménytelen és kétségbeejtő ez a helyzet. Sohasem gondoltam, hogy valaha ilyen történhet velem. Ha vissza tudnám csinálni, megtenném. Hallgatnék anyára, és busszal mennék haza, de most már késő.
Anya. Ki tudja, mit érez most. Biztosan magát hibáztatja, hogy nem vigyázott rám eléggé. Azt sem tudja, mit csináljon, hol keressen, mi történt velem, hol vagyok, ki tudna segíteni. Biztosan meg van rémülve, és kétségbe van esve, csakúgy, mint én. Nem volt elég apa elvesztése, most engem is elvettek tőle.
Nem tudtam visszatartani könnyeimet, heves zokogásban törtem ki anyára gondolva.Mindig próbáltam úgy viselkedni, hogy büszke lehessen rám, és mindenben segítettem neki, amiben csak tudtam. Csak én voltam neki, és most egyedül hagytam. Hallgatnom kellett volna rá, amikor féltett, nem pedig naivan kinevetni, és olyan buta indokkal nyugtatgatni, hogy 'nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni'. Nem. Nem tudok. Ezt bizonyítja az is, hogy most itt ülök a földön, Isten tudja hol, lekötözve és kiszolgáltatva.
Az emberek nagyon kevés százaléka veszi csak komolyan a tényeket, miszerint emberrablás létezik. Tényleg vannak olyan emberek, akik jogtalanul elrabolnak másokat bármilyen szadista okból. Félelmetes a mai világ. Bárcsak én is abba a kevés százalékba tartoztam volna. Túl könnyelmű voltam, és ennek megvan az eredménye. Csakis saját magamnak köszönhetem azt, hogy itt vagyok.
-Ne, ne, ne, ne, ne sírj!-ölelt magához a fiú. Kétségbeesetten simogatta a hátam, hátha vigaszt nyújt vele. 
Még mindig érthetetlen volt számomra a viselkedése. Miért vagyok itt, ha ennyire szívén viseli a sorsom? Miért akarja mindenáron, hogy ilyen körülmények között is mosolyogjak? Mi az oka ennek a szeretetnek, amit tőle kapok?
Ki ő?