Egyedül ültem az ágyában, felhúzott lábakkal. Azt kívántam, bár ne csak a fiú kellemes illatát érezném, ami az egész szobát körülölelte. Magányos voltam.
Bosszantott elkeseredettsége, és zavart, hogy miattam a földön kell aludnia, míg én az ő ágyában pihenek.
Megráztam magam. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért védem annyira Taehyungot, hisz elrabolt, ezzel tönkretéve az én és anyukám életét is. Utáltam magam, amiért ilyen gyenge vagyok. Miért veszi el az eszem a buta, gyermeki mosolyával, a törődésével, és szeretetével? Miért nem vagyok képes gyűlölni őt tisztességesen, úgy, ahogy egy áldozatnak illene a támadóját? Miért történik ez az egész velem?
Miközben saját magam marcangolásába kezdtem, kint valaki kiáltozott, és dübörögni kezdett a bejárati ajtón.
Reménykedve pattantam fel. Vajon ki lehet az? Ránk találtak?
Aztán amilyen lendülettel szálltam ki az ágyból, ugyanúgy zuhantam vissza.
Mi van, ha Taehyung csak ideiglenesen tart fogva? Mi van, ha valaki másnak kellek?
Rémülten bámultam a zárt szobaajtót, és imádkoztam, hogy a rendőrség legyen az. A mostani helyzetemmel már szinte megbarátkoztam, de mi van, ha innen is tovább kell mennem egy még rosszabb helyre? Egy hely, ahol már nincs ott Taehyung, hogy megvédjen.
Lehet, hogy erre ment ki az egész? Elvégre nem mondott el semmit az elrablásomról, és talán a kedvessége is csak azt a célt szolgálta, hogy később kisebb legyen a teher a lelkén.
Egy világ dőlt össze bennem abban a pillanatban. Még csak bele sem akartam gondolni, hogy ez megtörténhet. Létezik, hogy ez az egész csak ideiglenes állapot, és mindvégig csak szánt engem, mert tudta, hogy később rosszabb lesz a helyzetem?
Kérdésemre abban a pillanatban kaptam választ, hogy kivágódott a szobaajtó.