Bágyadtan ébredtem fel. Fejem lüktetett, végtagjaimat ólomnehézségűnek éreztem, és a szám is ki volt száradva. Pár másodpercig gondolkoznom kellett, hogy mi történt, és hol vagyok, de amint kitisztult látásom, felismertem a tegnapi szobát. Még mindig éreztem magam körül Taehyung illatát, ám amikor körülnéztem, a fiút sehol sem láttam.
Világos volt.
Jobb tenyeremre pillantottam. Kezemen nem túl vastag és nem túl szoros, de tartós kötés volt, alatta minden bizonnyal a seb, amelyet Taehyung tegnap éjszaka összevarrt. Vajon hol van Ő?

Szerettem volna megmozgatni elzsibbadt ujjaim, de féltem, hogy felszakad a friss varrat. Bárcsak itt lenne, és elmondaná, pontosan mit tehetek, és mit nem. Lélegezni sem merek. És őszintén? Nem is akarok.
Nem fájt különösebben a tenyerem, de éreztem a varratot, és ez irritált. Mégis, a szűnni nem akaró fejfájás sokkal jobban zavart, szerettem volna visszaaludni, hogy ne érezzek semmit; se fájdalmat, se szomorúságot, se egyéb, ehhez hasonló negatív érzést. Nem akartam tudomást venni a körülöttem lévő világról. Se arról, hogy elraboltak, és napok óta nem láttam az anyukámat és a barátaim, se arról, hogy nemrég összeöltötték a tenyerem, fájdalomcsillapító nélkül. Nekem, aki egy horzsolástól a poklok kínját éli meg.
Életem addigi legmélyebb pontján voltam akkor.
Végignéztem magamon. A véres ágyneműt lecserélte, egy új, hófehér takaró volt gondosan rám terítve. A karomon ott volt a rászáradt vér, de az semmit nem fogott már össze, így csak a kellemetlen, ám alig érezhető szaga volt az, ami kissé bántotta orrom.
A jobb könyökömnél fel volt tűrve pulcsim ujja. Tegnap nem ez volt rajtam.
Egy tiszta felsőben voltam, egy csepp vérfolt sem volt rajta. Taehyung átöltöztetett?
Elvörösödtem; már maga a gondolat is zavarba ejtett, hogy látott melltartóban. Hogy fogok így a szemébe nézni?
Még perverzebb gondolat futott át agyamon. Bal kezemmel felemeltem a takarót, és lábaimra néztem.
-Azt nem cseréltem át.-hallottam a mély, mosolygó hangot. A fiú az ajtóban állt, kezében tálcával.
Egészen addig az ajtófélfának dőlt, félig zsebre dugott kézzel, ám ekkor elrugaszkodott, és elindult felém.
-Már azt hittem, soha nem ébredsz fel. Nagyon aggódtam. Reménykedtem benne, hogy nem veszítettél túl sok vért.-sóhajtott, majd leült mellém az ágy szélére.
Nem válaszoltam; megpróbáltam felülni, mire ő rögtön derekamhoz nyúlt.
-Segítek.-mondta, és óvatosan felültetett.-Hogy érzed magad?-nézett rám aggódva.
-Nagyon fáj a fejem. Ki vagyok száradva, éhes vagyok, fáj a kezem, szóval kimondom őszintén: nem ez életem legcsodálatosabb napja.-ráztam meg a fejem, mire elmosolyodott.
-Nagyon erős lány vagy. Sokáig bírtad tegnap, aztán a fájdalomtól -gondolom- elájultál. Két tűszúrás volt még, és készen voltam.-magyarázta.-Tényleg nagyon aggódtam.-tette hozzá halkan.
-Köszönöm.-bólintottam, szememet lesütve, majd a tálcára néztem.
Reggeli, víz, és valamilyen pirula, minden bizonnyal fájdalomcsillapító volt rajta.
-Ó, igen, el is felejtettem.-bólintott, amikor észrevette, hogy a tálcát bámulom.
-Kaphatnék először inni?-kértem, mire felemelte a poharat, és számhoz emelte. Mivel a bal tenyeremen támaszkodtam, a jobbat pedig nem mozgathattam, ő egyik kezével megfogta tarkóm, a másikkal pedig óvatosan itatott.-Köszönöm.-húzódtam el.
-Reggelizned kell, hogy aztán bevehesd a fájdalomcsillapítót.-mondta, mire én bólintottam.
Tojás volt. Jó ízűen ettem, két napja akkor éreztem először, hogy valami kellemes is történik velem.
-Nem mozgathatom?-kérdeztem, a tenyeremre utalva.
-Még ne. Elhiszem, hogy rossz, de bírd ki még ezt egy kicsit, jó?-nézett rám biztatóan, majd az arcom felé nyúlt, hogy megérintse azt.
Ösztönösen lehunytam a szemeim, és arrébb húztam fejem. Még mindig nem felejtettem el, hogy tegnap megütött, és hogy őszinte legyek, egy kicsit tartottam tőle.
-Ez amiatt van, hogy...-kérdezte csalódottan, kissé szomorúan, kissé hitetlenül, be sem fejezve a mondatát, hiszen tudta, hogy igen, amiatt van.